Ádám Rebeka Nóra: Minden esetben az életet kell támogatni
Életpárti nézőpontból szemlélve keveset beszélünk róla, de az abortusz rendkívül fontos téma. A legjobban a gyermekét elveszítő anya szenved tőle, de kihatással van a család és a megszületett testvérek életére is. A gyász és a szorongás ráadásul gyakran rejtőzködik, miközben az érintett évekig, évtizedekig küzd ezekkel az érzésekkel. A terhességmegszakítás, az életvédelem, az önvád és a feloldozás kérdésköréről Ádám Rebeka Nóra beszélgetett Olaj Anett-tel, aki egykori érintettből lett segítő. A Mandinerben megjelent írás a Média a Családért díj jelöltje lett.
Ádám Rebeka Nóra a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerezte politikatudományok alapdiplomáját, illetve nemzetközi kapcsolatok és Európa-tanulmányok mesterdiplomáját. A Mandinernél 2019 óta dolgozik főállásban, ahol eleinte külhoni témákkal foglalkozott, az utóbbi években pedig riportokat, életútinterjúkat, kulturális, vallási és szociális tematikájú cikkeket ír. Tavaly Junior Prima díjat vehetett át a Mandiner színeiben.
BEMUTATKOZÓ KISFILM:
Ádám Rebeke Nóra: Minden esetben az életet kell támogatni
A bűntudat sok esetben rejtőzködik: a nő nem ismeri fel, hogy az élete válságai a sok évvel korábban átélt abortusz következményei. Napjaink egyik legvitatottabb témája kapcsán Olaj Anett-tel beszélgettünk a terhességmegszakításáról, az életvédelemről, az önvádról és a feloldozásról.
„Ráchel siratja fiait […], hiszen már nincsenek többé” (Jer 31,15)
Milyen lélekemelő, hogy van egy ország Európában – történetesen Magyarország –, ahol ha az ember felkeresi az Abortusz.hu oldalt, nem egy orvosi beavatkozást támogató, életellenes oldal ugrik elé, hanem éppen ellenkezőleg: egy elhivatott közösségé, amely igyekszik mindent megtenni, hogy a magzatuk elvetését fontolgató lányokat és nőket meggyőzze, ne hozzanak halálos ítéletet. A honlapot Anett és férje, Dávid indította 2013-ban, miután Anett, évekig nyögve fiatalkori abortuszának lelki sebeit, váratlanul meggyógyult. „Azért vagyunk, hogy segítsünk neked!” – olvasom a portálon, ahogy az Anett-tel való találkozásra készülök.
Szorult helyzetben
Olaj Anett a vallását akkor még nem gyakorló családból származott, így az otthonról kapott erkölcsi útravaló sem volt túl erőteljes. Amikor az egyetemet elkezdve kikerült a szülői házból, magával rántotta a szabadság szele. Egy születésnapi bulin átélt egy egyéjszakás kalandot, majd kiderült, hogy várandós. Nem tervezett gyermekvállalást, nagyjából tíz évvel később, egy boldog párkapcsolatban képzelte el a családalapítást. A helyzetet bonyolította, hogy kiderült, a fiú menyasszonya éppen babát vár. Anett azt a döntést hozta, hogy nem jelenti be neki, van még egy gyermek, akinek ő az édesapja.
„Hihetetlenül szorult helyzetben voltam a pozitív terhességi teszttel a kezemben a fürdőszoba magányában. Fogalmam sem volt, kinek mondjam el az iszonyú hírt, ugyanis, valljuk be, nagyon rossz hír ez annak, aki nem tervez babát. Úgy éreztem, mintha elvágták volna a torkom” – meséli Anett. Akkoriban csak világot akart látni, nyelveket akart tanulni, telis-tele volt tervekkel, ám azok mindegyikéből hiányzott a megállapodás és a gyerek.
„Ezután estéről estére úgy éreztem, az a valami, ami növekszik bennem, felfal engem, mint egy rákos daganat. Arra jutottam, hogy ezt csakis abortusszal lehet helyrehozni, és kikapcsoltam minden érzelmemet. A nagy csapda pedig éppen ez, mert a lányok azt hiszik, megnyomhatják a törlésgombot, és visszamehetnek az időben ahhoz a ponthoz, amikor még ártatlanok voltak. Valójában ez nem következik be: a lány már így is anya marad, legfeljebb egy halott gyermek anyukája. Ez az abortusz legnagyobb hazugsága” – fogalmaz Anett.
A döntés után szép lassan elkezdte végigjárni a szokásos lépcsőfokokat, amiket ilyenkor kell: két védőnői és családvédelmi beszélgetés, ezeket megkeményített szívvel ülte végig, utána pedig a nőgyógyász. Anett a mai napig élete egyik legfontosabb pillanatának tartja, amikor az orvos halvány kísérletet tett arra, hogy rábírja őt döntése megváltoztatására. „Azt mondta: »Ez egy egészséges szívhangú magzat, nem gondolt arra, hogy megtartja?« Ekkor mintha harangszó csendült volna fel a szívemben, s bár Istenre akkor még nem gondoltam, úgy éreztem, valós kérdést tettek fel nekem, s hogy erre tényleg lehetne valami mást válaszolni, mint amibe belekergettem magam” – emlékszik vissza. Mivel a várandósságtól napról napra rosszabbul érezte magát, gyűlölte a helyzetet, a kérdés mégis megdöbbentette, s volt egy perc, amikor átfutott az agyán a gondolat, mi lenne, ha… Aztán jött újra a rosszullét, amit kijózanítónak élt meg, és végül a beavatkozás mellett döntött.
„Betoltak a műtőbe, félig-meddig aludtam, de hallottam mindent, a vákuum hangját és azt is, miket mond az orvos. Nagyon megijedtem, kértem, hogy toljanak ki, és altassanak el, mert így nem akarok ebben részt venni. Erre elég türelmetlenül rám szóltak, hogy maradjak nyugton és csöndben, ez így jó. Azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy ez csak egy egészségügyi beavatkozás, olyan, mint egy foghúzás. Arról, hogy bármilyen lelki utóhatása lesz majd, senki nem beszélt nekem, eszembe sem jutott” – idézi fel Anett.
„Alig várta, hogy feltekintsek”
A következő években kézzel-lábbal próbálta a tudattalanba száműzni az emléket, egyre felelőtlenebb párkapcsolatokba sodródott, majd egyik napról a másikra furcsa rémálom kezdte kísérteni éjszakánként.
„Pontosan ugyanazt a filmet vetítette le nekem a Jóisten minden éjszaka: egy mély kráter szélen álltam egy város peremén, és egy nagyon szép, egészséges, újszülött kisbabát adtak a kezembe, s ördögi morajlás és nyúlós, fekete felhő vett körül. Ez egy óriási világváros, amelyen keresztül kell vinnem a babát, és bármilyen veszély jön, az a dolgom, hogy megvédjem. Egy hosszú zarándoklat volt, ami alatt mindig csak lopva mertem a gyerekre nézni. Próbáltam óvni a savas esőtől, amikor pedig éhes volt, megetettem. Mindent megtettem, de a baba egyre kisebb, egyre szürkébb és egyre élettelenebb lett, s a végén mindig meghalt. Nagyon kemény időszak volt, évekig tartott. Reggelente könnyekben ázva mindig bevallottam magamnak, ezt biztos az abortusz miatt álmodom. Próbáltam nyugtatni magam, hogy egyszer majd elmúlik” – meséli Anett, és megjegyzi, akkor a lelki sötétségnek olyan fokára érkezett, hogy megfogadta, egy ideig nem fog férfiak közelébe menni.
Mint fogalmaz, a Jóisten humoros kedvében lehetett, mert a nagy elhatározás után pár héttel megismerte Dávidot, a leendő férjét. „Elsöprő szerelmet éreztem, de mivel ellentétes volt a terveimmel, próbáltam elnyomni, emiatt kicsit elhúzódott a találkozósdi. Végül mégis elkezdtünk randizni. A második alkalom vasárnapra esett, és Dávid feltűnően elegáns ruhában jelent meg. Emlékszem, nagyon zavarban volt, s közölte, ő vasárnaponként misére szokott menni, lenne-e kedvem vele tartani. Megkönnyebbültem, mert azt hittem, valami mást akar, és mondtam, hogy elmegyek vele” – eleveníti fel.
„A lelki hétvége alatt robbanásszerű gyógyuláson esnek át Isten segítségével, és tele lesznek hálával”
Anett egy ideig csak mozdulatlanul ült, és tüntetőleg semmit nem csinált a misén, pár hét után azonban a templomba lépéskor zokogás tört rá. „Hetek átsírt szentmiséi után egyszer csak felnéztem a templom kupolájába, és teljes bizonyossággal megértettem, hogy van odafönt Valaki, aki az életem kezdete óta figyelemmel kísér, nagyon szeret, és alig várta, hogy feltekintsek rá végre. Innentől már saját magam miatt is részt vettem a miséken, meggyóntam – az abortuszomat is –, és próbáltam ésszel felfogni, hogy Isten megbocsátott.”
Egy meghasonlott időszak
Később Anett és Dávid összeházasodtak, és Anett várandós lett az első fiukkal. A nőgyógyásznál, amikor a monitoron megmutatták neki a tízhetes magzatot, beléhasított a felismerés, mit is tett valójában: „Akkor tudatosult bennem, milyen egy tízhetes kisbaba, mennyire fejlett már. Láthatóan nagyon örült a szüleinek. S hogy nekem már volt egyszer egy ugyanilyen gyermekem, aki ugyanígy boldog volt az édesanyjától, de én eldobtam. Akkor már hitben jártam, és azt is megértettem, hogy Isten, az élet Istene, mégis mi többet adhatott volna nekem, mint egy babát, és én ezt gőgösen visszadobtam. A boldog babavárásomba mély keserűség kúszott ekkor, ami végigkísérte a kilenc hónapot.”
„Azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy ez olyan, mint egy foghúzás. Arról, hogy bármilyen lelki utóhatása lesz, senki nem beszélt nekem”
Később ahányszor karjába vette gyermekét, és meglátta a feltétlen elfogadást a tekintetében, elárasztotta a bűntudat. Egy meghasonlott időszak következett, amelyben Anett az egyik pillanatban a teljességet élte meg egy csodás férjjel és gyermekkel, a másik percben azt kívánta, bárcsak Isten elvenné az életét. Ebben az egyre mélyülő depresszióban fogant meg második kisfiuk. Anett állapota egyre súlyosabb lett. Reggel összeszedte magát, hogy ellássa a családját, de fél óra múlva már sírva omlott össze, bezárkózott, nem lehetett vele beszélni.
„Abortuszos videókat néztem, és próbáltam elképzelni, hány percig szenvedhetett az a gyermek, mielőtt meghalt. Vajon hol lehet? Szomorú-e, hogy az édesanyja nem akarja őt? Percenként szítottam fel magamban ezeket a gondolatokat. A férjem próbált segíteni, azt mondta, most már a családommal kellene foglalkoznom, hiszen Isten megbocsátotta, amit tettem. De én úgy éreztem, nem; Isten mindent megbocsát, de ha egy anya eldobja a gyermekét, azt nem” – idézi fel.
A találkozás
Így fogant meg harmadik gyermekük, és szintén fiú lett. Anett meg volt győződve róla, hogy az abortusz során kislányt vetetett el, így hiába kérik imában, Isten nem fog lányt adni neki. Már az utolsó hónapokban járt, amikor egy délután lefeküdt pihenni.
„Lehunytam a szemem, s ekkor megjelent előttem egy vakító fehér ruhát viselő kislány, aki egy harminc év körüli férfi kezét fogta. Nagyon megijedtem, és azt mondtam: »Uram, ne gyere közelebb, mert nagyon bűnös vagyok, abortuszom volt!« Azt válaszolta: »Tudom.« A tekintetében földöntúli szeretet és elfogadás volt. Ezután már csak a kislány beszélt. Elmondta, ő az a gyermek, akit elvetettem. Valóban átélte a fizikai halált miattam, de abban a pillanatban Jézushoz került, s megbocsátott nekem. Ugyanúgy szeret, mint bármely gyermek az édesanyját. Majd nevetve hozzátette: »a mennyországban nincs szomorúság«” – meséli Anett. Az álombeli lány megkérte, ne csak az eszével értse meg Isten irgalmát, hanem a szívével is, hiszen Isten már elfelejtette az egészet. „Arra kért, változtassam meg az életem, mert szeretné, ha egyszer még együtt lehetnénk a mennyországban, de ha így folytatom, nem fogok odakerülni.”
Ez volt a kulcs, Anett ez után a találkozás után meggyógyult, újjászületett, és megtalálta a hivatását: azt, hogy ahány lánynak, nőnek és anyának csak tudja, tolmácsolja az abortusz hazugságát. Ennek tükrében hozták létre férjével az Abortusz.hu-t, ahová olyan anyagokat töltöttek föl, melyek elgondolkodásra sarkallják az érintett nőket. Ezután meghonosították Magyarországon a Ráhel szőlőskertje nevű hétvégi lelkigyakorlat-sorozatot, ahol a résztvevők megtapasztalhatják a megbocsájtást, békére lelhetnek, és lelkileg megújulhatnak.
„A Ráhel szőlőskertje segít, hogy mélyen megéld Isten szeretetét és együttérzését. A hozzánk érkező nők és férfiak – sokszor életükben először – megoszthatják valakivel az abortusszal kapcsolatos legmélyebb érzéseiket. A résztvevők biztonságos lelki környezetben tárhatják fel legfájdalmasabb titkaikat. A lelkigyakorlat végére újra remény és hit költözik a szívükbe” – magyarázza Anett. Azt is elárulja, az abortusz választásakor a nőket egyfajta blokkolt gondolkodás jellemzi, mégis meg vannak győződve róla, hogy tudatos döntést fognak hozni.
Olajos Anett Piliscsaba 2023.11.16. Fotó: Ficsor Márton
Gyógyulni a halálfélelemből
„Nagyvállalkozók és menedzserek is megfordulnak nálunk, lerakják egymás mellé a tényeket, és arra jutnak, hogy nem lehet megtartani a gyereket, az abortusz az egyetlen megoldás. Aztán a lelki hétvége alatt robbanásszerű gyógyuláson esnek át Isten segítségével, és tele lesznek hálával, hogy ha ennek csak a felét tudták volna… Legtöbben teljes őrületként és elmezavarként hivatkoznak korábbi állapotukra. Kutatások bizonyítják, hogy ilyenkor halálfélelem van a nőben, egy ahhoz hasonló sokkos állapot, mint a veterán katonáknál” – fejti ki Anett. Úgy véli, az az egyik legfájdalmasabb kérdés, hogy az orvosok miért gondolják, ebben a témában van pártatlanság.
„Ez a téma élet-halál kérdés, az orvosnak pedig minden esetben az életet kell támogatnia” – szögezi le, majd hozzáteszi, az a tapasztalata, hogy sok esetben az orvosok sincsenek tisztában a beavatkozás lelki következményeivel, például hogy egy ilyen trauma pszichés alapú meddőséget okozhat. Anett szerint a posztabortusz-szindróma sok formában jelentkezhet az önértékelési zavaroktól a szenvedélybetegségen át a súlyos depresszióig. „A legnagyobb meghasonlás, ha egy nő a saját gyermeke ellen fordul, mérhetetlen teher az egész életére, hiszen – elnézést az erős fogalmazásért – a tetem azóta is ott fekszik a mélyben, nincs elgyászolva. Ez pedig lassan szétroncsol mindent bennünk és a környezetünkben is” – magyarázza az édesanya.
A statisztikák azt mutatják, hogy a huszonévesen első gyermeküket abortálók vannak a legtöbben, Anett szerint többségében ilyenkor „kényelmi abortusz” történik – e csoportba tartozott ő is –, hiszen ezek a lányok nagy áldozatok nélkül vállalhatnák a babát. Sokan azonban félnek, hogy egyedül kell majd felnevelniük, mert sem az apa, sem a szülők nem állnak mögéjük. „Számomra megdöbbentő és egyelőre megemésztendő lelkiállapot, de sokan vannak a többedik gyermeküket elvetetők is, akik házasságban élve egyszer csak azt mondják: ők már nem szülnek.”
Anett a három kisfia után Isten kegyelméből végül még két kislánynak is életet adott. Azóta számtalan tanúságtételen van túl, amelyek során megértette, mennyire fontos a prevenció és az érintettek gyógyulása. „Amíg ennyi sebzett nő és házasság van Magyarországon, nehéz lesz kilépni az ördögi körből” – jegyzi meg. Azt is elmondja, a gyermekei elől sem titkolta el a történteket. „Egy ilyen bűn rendkívül káros a családi életre. Ezt talán ösztönösen éreztem, így a legeslegelején elmeséltem a gyerekeknek, hogy a mama rossz döntése miatt egy testvérkéjük nem születhetett meg; ő a mennyországban van, de mindig itt van velünk.”
Azóta több tucat olyan kisgyermek van már az országban, aki Anették áldozatos és hiánypótló munkájának köszönheti, hogy megszületett. „Valójában a Jóisten működik, nem mi, őt kell dicsőítsük minden egyes megmentett gyermek esetében” – vallja az édesanya.
Tanúságtételek a Ráhel szőlőskertje abortusz utáni gyógyító hétvégékről
„Pont tizenöt éve történt, hogy elveszejtettük őt. A Ráhel óta már nem fáj olyan rettentően ez a nap, egyszerűen az ő napja lett. Velem van, ringatom a szívemben, gyertyát gyújtok, és érte ég a láng. Együtt vagyunk, egymásra gondolunk, és nem magunkat siratjuk. Azt hiszem, a valódi gyászra is ő tanított engem. A lelkigyakorlaton azt írtam egy meg nem született kisfiúnak, hogy nem én adtam életet neki, hanem ő nekem. Ilyen nagy dolgokra Jézus szerint is csak a legkisebbek képesek. A Ráhel kertjében nem találkoztam senkivel, aki elítélt volna. Úgy láttam, hogy a jézusi felhatalmazást itt arra használják, amire talán leginkább vágyunk mindannyian: gyógyításra. Azt is láttam, hogy bár sokfélék voltunk – többféle háttérrel, hittel vagy anélkül –, az elfogadás és az őszinteség mindenkit megérintett.”
„Két évvel ezelőtt vettem részt a lelkigyakorlaton. Akkor már több mint húsz éve hordoztam az abortusz terhét, még úgy is, hogy egy részét korábbi gyógyító lelkigyakorlatokon már leraktam. Azon a hétvégén csodát éltem át. Igen, mindannyian, akik ott voltunk, láthattuk a többieken, és érezhettük magunkban a gyógyulást. Számomra az volt a legnagyobb dolog, hogy végre magamhoz tudtam ölelni azt a fiatal, makacs és önhitt lányt, aki akkor voltam. Néhány hónap múlva ébredtem rá arra, hogy szép lassan, tégláról téglára omlik le az a fal, ami köztem és Jézus között magasodott, ami útját állta a köztünk lévő igazi kapcsolatnak. Ennek az új, minden korábbinál mélyebb és személyesebb istenkapcsolatnak köszönhetően apránként, de folyamatosan változik az életem.”
„Nagyon óvatosan elmondtam valakinek, aki ismerte az Abortusz.hu-t létrehozó Anett történetét, később én is megnéztem és végigsírtam az oldalt. Innentől kezdve amikor csak rágondoltam arra, amit tettem, folytak a könnyeim. Megdöbbentem azon, hogy olyan mértékben temettem el magamban a történteket, hogy négy éven keresztül még csak sírni sem sírtam miatta. Azóta ezt már bőven bepótoltam. Először a fájdalom miatt, aztán a kegyelem hatására. A lelkigyakorlat legcsodálatosabb része számomra az volt, amikor megtudtam, hogy van egy gyermekem, és nevet adtam neki. Ezután megtértem. Nekem az abortuszom miatti fájdalmamon és önmarcangolásomon kívül a sehova nem vezető kapcsolatomat is el kellett engednem. Ez utóbbit – bár megpróbáltam »hétszer és hetvenhétszer« – egészen a lelkigyakorlatig nem sikerült. Azóta nap mint nap megtapasztalom annak a szeretetnek a végtelen hatalmát és erejét, amelynek a létezéséről korábban nem tudtam, pedig akkor is ott volt mellettem. Van egy nagy sebem, amelyet mindig hordozni fogok, de most már tudom azt, hogy van megbocsátás, és megtapasztaltam a kegyelmet.”
„Amikor találkoztam a Ráhel szőlőskertje lelkigyakorlattal, egyből tudtam, hogy nekem is el kell mennem. A lelkigyakorlat három intenzív napból áll, és fantasztikusan van felépítve. Vasárnap van egy gyászszertartás és egy hálaadó szentmise, ahová a résztvevők vendégeket hívhatnak. Én a gyermekeim édesapját hívtam el, aki annak ellenére, hogy már több mint tizenhat éve nem éltünk együtt, igent mondott a meghívásra. Az ő támogató jelenléte nagy ajándék volt számomra. Isten gyógyító szeretete hatalmas. A lelkigyakorlat után úgy éreztem, hogy a negyedik gyermekem mégis megszületett.”
Képek: Ficsor Márton
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
