„Elhatározom, hogy nem veszek levegőt, de az életösztön erősebb” – Marcell öröksége

„Ennek így kellett lennie”, „majd lesz másik”, „idővel jobban leszel”, „lépj túl rajta” vagy „örülj neki, hogy van már másik gyermeked” – nem nagyon hallottam még, hogy ezekkel a mondatokkal vigasztalnának házastársat, édesapát, nagyobb gyermeket gyászolót, viszont édesanyát, aki a várandósság alatt, a szülés körül vagy csecsemőkorban veszti el gyermekét, annál gyakrabban. Valahogy máshogy kezeli a társadalom a perinatális veszteséget. Rengetegen alábecsülik, nem értik meg az érintettet, holott ugyanolyan mély fájdalmat él meg, mint a többi gyászoló. 

Ráadásul ez a fajta gyász rendkívül nehéz és összetett, mert a szülők nemcsak a gyermek elvesztését gyászolják, hanem azokat az álmokat, terveket és jövőképet is, amelyet a gyermekükhöz kötöttek. 

Így aztán sokan nem is beszélnek a tragédiájukról, egyedül maradnak fájdalmukkal, és azt gondolják, hogy csak velük történik ilyen, miközben a nők nagy százaléka él át perinatális veszteséget az élete során.

Tulajdonképpen tabutéma ez a fajta veszteség, nem beszélünk róla. Juhász Viktória azonban úgy döntött, nem hallgat tovább. Könyvében nyersen és kíméletlenül őszintén mesél saját veszteségéről, gyászfeldolgozásáról, egyrészt azért, hogy segítsen a sorstársaknak túlélni a hétköznapokat. Érezzék, hogy nincsenek egyedül, mások is ugyanazon mennek keresztül. Másrészt azért, hogy azok is, akik nem érintettek, megértsék azt a sötétséget, mély fájdalmat, amit ilyen helyzetben érez az édesanya. 

Marcell, a harcos

Viktória és férje öt évig küzdöttek azért, hogy szülők lehessenek. A harmadik lombikprogramban jött össze a gyermek. Felhőtlen örömük azonban nem tartott sokáig, ugyanis a második genetikai vizsgálat során fekete foltot találtak a magzat szívéből kinőve. Kiderült, hogy bal pitvari fülcseaneurizmája van, amely nagyon ritka, mindössze 17 ilyen magzati esetet tartanak nyilván a világon. 

Két héttel később újabb különleges szívbetegséget fedeztek fel nála, olyat, amit még sehol sem regisztráltak. 

Innentől kezdve minden vizsgálatot úgy zártak le az orvosok, nem tudják, a gyermek meddig fog élni. Mindezek ellenére szépen fejlődött és mozgolódott Viktória hasában. Mivel a 29. héten már összeért a szíve a tüdejével, az orvosok úgy döntöttek, inkább megcsászározzák Viktóriát. Előre jelezték, nem biztos, hogy a gyermek túléli a szülést, de ha igen, akkor sem tudni, meddig marad életben. Viktóriáék gyermeke azonban túlélte, és az értékei is rendben voltak. A Marcell nevet adták neki, amely harcost jelent. Azt hitték, most már minden rendben lesz. Marcell el is kezdett szépen fejlődni, majd elkapott egy fertőzést a kórházban, és a hetedik napon édesanyja karjaiban meghalt. 

Viktória a kisfia elvesztése után napokig nem bírt kikelni az ágyból, nem evett, nem aludt, a férje tartotta életben, próbálta etetni, itatni. Majd elkezdte leírni Marcellnek a benne kavargó érzéseket, gondolatokat, egyfajta öngyógyításként. Nem volt vele semmi célja, csak az, hogy kiírja magából a fájdalmát, a dühét, ugyanis rettentő dühös volt az egész világra. 

„Még mindig nem tudom elfogadni a halálodat. Dühös vagyok az emberi hanyagságra… Dühös vagyok, mert mindenféle haláldiagnózis után egy egyszerű kórházi fertőzés vitt el téged” – írta az első hetekben. Majd később így fogalmazott: „Utálom a környezetemben lévő embereket, hogy a legnagyobb bajuk is eltörpül az enyém mellett, mégis sopánkodnak. Utálom, hogy nem tudnak segíteni nekem, holott minden nap kiáltozok, egyre hangosabban… Utálom, hogy nem tudnak mit kezdeni a fájdalmammal, hogy csak megjátsszák magukat…” 

Kegyetlenül őszintén fogalmazta meg a legbensőbb érzéseit, ami ilyenkor az érintettek többségében benne van, de nem merik kimondani. Még arról is őszintén írt, mit érzett, amikor más kisbabával találkozott: „Nem leszek álszent, én is azt gondolom, ő miben másabb, hogy életben maradhatott? Kegyetlen gondolat ez, rettenetesen szégyellem is magam, de egy hónappal a halálod után ezt gondolom minden babáról. 

Miért lennél Te rosszabb, mint más? Te is ugyanúgy megérdemelted volna az esélyt, mint bárki más. Igazságtalannak érzem, hogy másnak egyből összejött a baba, mi évekig harcoltunk érted, és ezt érdemeltük utána” – írta. 

A szakemberek szerint ezek a gondolatok teljesen normális reakciók, amelyek nem az egyénnek szólnak.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Erőt adó kapcsolatok

Kezdetben a férjével sem tudott beszélni a történtekről, túl fájdalmas volt mindkettőjüknek, nem akarták egymást terhelni, de Viktória megfogadta, nem hagyja, hogy a kapcsolatuk rámenjen, amint az sok párral történik ilyen helyzetben. „Nem hagyom, hogy ez a történet szétszakítson minket apukáddal. Legfőképpen rajtam múlik, egyik pillanatban normális vagyok vele, a másik pillanatban pedig agresszív. Mint egy pszichopata. Nem tudom, meddig tudja ezt még tolerálni, neki is meg kell küzdenie a saját gyászával, és akkor itt vagyok én, a labilis. Szerencsétlen egyelőre jól bírja. Mérhetetlen szeretettel fordul felém, akkor is, ha egy utolsó bunkó vagyok vele. Meg sem érdemlem” – írta. 

Viktóriáéknak két hónap kellett ahhoz, hogy meg tudjanak nyílni egymásnak, és őszintén el tudják mondani az érzéseiket. Ma már mindketten úgy érzik, hogy még szorosabb lett a kapcsolatuk, a tragédia még közelebb hozta őket egymáshoz. 

A kezdeti düh és halálvágy után Viktória elindult a feldolgozás útján, megfogadta, hogy nem hagyja el magát nemcsak önmaga és a férje miatt, hanem Marcell miatt sem. 

Elkezdett gyászfeldolgozással kapcsolatos könyveket olvasni, és még a könyvekben szereplő segítő feladatokat is megcsinálta, pedig az elején hülyeségnek tartotta őket. Szépen lassan felvette a kapcsolatot a barátaival, ismerőseivel. 

„Sokat segített, hogy nem a négy fal között töltöttem a napjaimat, hanem újra kimozdultam” – mondja. A feldolgozásban sok erőt adott az is, hogy újra elkezdett dolgozni, élete visszatért a normál kerékvágásba. Ám a legnagyobb segítséget mindmáig a sorstársak jelentik neki, akikkel a közösségi oldalakon ismerkedett meg, néhányukkal személyesen is találkozott már. „Kölcsönösen támogatjuk egymást, és próbáljuk kihúzni a gödörből azt, aki épp nagyon mélyen van” – mondja. Nekik köszönhető az is, hogy Viktória leveleiből könyv született, ugyanis – miután megmutatta írásait – ők biztatták, hogy adja ki azokat. 

A gyász lépcsői

Egy gyászoló nagyon nehéz helyzetben van, mert nemcsak a saját veszteségével, érzéseivel, fájdalmával kell megküzdenie, hanem a környezete reakcióival is. Mivel Viktória kezdetben csak belül gyötrődött, nem mutatta ki az érzéseit, sokan megjegyezték: „Nem is látszik, hogy gyászolsz, túl jól nézel ki”. Ám ez a mondat, ahogy Viktória mondja, egy gyászolónak nem bók, hanem tőrdöfés, amely még jobban felerősíti a benne lévő lelkiismeret-furdalást.

„Nekem amúgy is mindentől lelkiismeret-furdalásom van Marci halála óta. Ha eszem, ha nevetek, ha egy másodpercre városlátogatást, nyaralást merek tervezni. Ha pillanatokra jövőképek merülnek fel bennem” – mondja. Majd így folytatja: „Van a gyásznak egy általánosan elfogadott kinézete. Megtört, elhanyagolt kinézet, fogyás vagy hízás, sok sírás, piros, megduzzadt szem. Ha te ettől eltérsz, máris összesúgnak a hátad mögött, rosszabb esetben a szemedbe mondják”.

„Sokan nem is tudják, hogyan viszonyuljanak a gyászolóhoz, és magára hagyják” – mondja Viktória, aki saját bőrén is megtapasztalta, bizony többen inkább elkerülik, mert nem tudják, hogyan közelítsenek, mit mondjanak, kérdezzenek. „Mindenkinek más jó ilyenkor, valakinek az segít, ha hívják, van, akinek az, ha békén hagyják.” 

„Érdemes a gyászolót megkérdezni, hogy mit szeretne. Én eleinte nem tudtam Marcellről beszélni, de jólesett, ha keresnek, elterelik a figyelmemet. Ma már tudok, és szívesen is beszélek róla” – mondja. 

A történtek hatására átalakultak a kapcsolatai. Van, akivel szorosabbá vált a viszony, míg mással lazult, de nem bánja, mert ma már sokkal többre értékeli az őszinteséget, mint a felszínes megjátszást, illetve több új barátra is szert tett. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Viktória könyve még csak pár hete jelent meg, de már rengeteg visszajelzést kapott. Sokan írtak neki, hogy ők is elvesztették magzatukat/gyermeküket, és megosztották vele a saját tragédiájukat. Többen közülük még sehol sem beszéltek erről, mert túl fájdalmasnak érzik, vagy olyan mélyre elásták magukban, hogy nem is nagyon gondolnak rá. De olyanok is vannak, akik szégyellik, hogy ezt történt velük, és nem tartják magukat teljes értékű anyának.

„Ugyanakkora a fájdalom, akár a 12., akár a 24. héten, akár születés után következik be a veszteség” – tapasztalja Viktória, aki nem csak a sorstársaktól kapott üzenetet. Volt, aki azt írta, a könyv hatására sokkal jobban megbecsüli saját gyermekét, még akkor is, ha időnként hisztizik, és hálás azért, hogy megadatott neki, hogy édesanya legyen, és egészséges a kisfia. Egy válófélben lévő nő arról számolt be, hogy Viktória története példát mutatott neki. Ha ő kilábalt ebből a tragédiából, akkor megpróbál talpra állni, és új életet kezdeni. Míg egy harmadik olvasónak ahhoz adott erőt, hogy végre ő is rászánja magát, hogy kiadja az íróasztala fiókjában lapuló verseit. 

Viktória tudja, hogy még nem ért véget az ő gyásza, akár hónapokig, évekig is eltarthat, és bőven lesznek még benne hullámvölgyek. Hiszen teljesen változó, épp hogyan érzi magát. „Egyik nap jobban vagyok, majd másnap történik valami, hirtelen eltörik a mécses, és elkezdek sírni, de most már időnként úgy érzem, el tudom fogadni azt, ami történt. Ebben sokat segít, hogy látom, milyen hatással van a könyvem az emberekre” – mondja. 

Fél év után úgy érzi, lassan újra nyitottak egy új élet befogadására annak ellenére, hogy rengeteg félelem és aggódás van bennük. „Sokan ilyenkor egyből akarnak gyereket, hogy pótolják az űrt, amit a baba elvesztése után éreznek, sőt ugyanarra a gyermekre vágynak. Mi már el tudjuk különíteni a kettőt. Ez is a gyászfeldolgozás egy következő lépcsője. 

Már nem arra vágyunk, hogy Marcell jöjjön vissza, hanem a testvérére, aki másik személyiség lesz. 

Ettől függetlenül nagyon szeretjük Marcellt, és örökre ő lesz a mi elsőszülött kisbabánk, akit mindig nagyon fogunk szeretni” – magyarázza Viktória.