„Az őseim boszorkányok, én pedig eretnek vagyok” – Otto Rahn és más megszállottak a náci Németországban

Önjelölt királyok 

Heinrich Himmler SS Reichsführernek, a Harmadik Birodalom második leghatalmasabb emberének 1933-ban bemutattak egy nagy szakállú, ősz hajú férfit. A neve Karl Maria Wiligut-Weisthor volt, egy osztrák származású ezredes, aki akkor már az SS Faji és Telepítési Hivatalának levéltárosaként tevékenykedett. 

Tizennégy éves korában lépett be az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe, kitüntetéseket szerzett az I. világháborúban, majd ettől kezdve katonaként szolgált. 

A hetvenedik éve felé közelítő, extravagáns öregember hitt abban, hogy ő a németek titkos királya, aki egy ősi germán leszármazási vonalon keresztül jogosult a trónra, ráadásul misztikus hagyományok beavatottjainak letéteményese. 

Azt állította magáról, hogy az ősi rúnák és varázstanok ismerője, és számtalan nemzedék által felhalmozott titkos tudás őrzője. Egy állítólagos germán isten, Krist követőjének vallotta magát, és azt hangoztatta, hogy a keresztény vallás ennek az istennek a személyiségét lopta el Krisztus megszemélyesítésére. Természetgyógyász látóként is hirdette magát, aki a mindenség mások elől elzárt titkaiba is betekintést nyert. Arról is beszélt Himmlernek, hogy nyolc­ezer év germán őstörténetének minden momentumára emlékszik, mivel folyamatos reinkarnációi során végigélte ezt a teljes korszakot. 

Az egyetlen problémája az volt, hogy nem tudott fiút nemzeni, akinek ezt az évezredes tudást továbbadhatta volna. A kudarcért egyrészt a zsidó és keresztény vallást, másrészt feleségét hibáztatta, akit többször halálosan megfenyegetett. Egyre agresszívebb viselkedése miatt skizofréniával és megalomániával diagnosztizálták, majd néhány évre elmegyógyintézetbe zárták. Szabadulása után Németországba emigrált, ahol a harmincas évek burjánzó miszticizmusa és fajelméletei tökéletes táptalajt biztosítottak eszméi számára. 

Szinte azonnal egyfajta helyi szupersztár lett belőle, így jutott Himmler közelébe is. Nagyszerű színészi tehetséggel adhatta elő magát, mert a Reichsführer rögtön feltétlen híve lett. 

Maga Himmler is mélyen beleásta magát a romantikus német okkultizmusba. Már gyerekkora óta ezeknek a meséknek a bűvkörében élt, és barátainak is gyakran hangoztatta, mennyire komolyan veszi ezeket a mondákat. Saját magát például Madarász Henrik, a X. században élt német uralkodó reinkarnációjának és jogos örökösének tekintette. A két önjelölt király hamar egymásra talált, ezért Himmler fenntartások nélkül hitt Wiligut-Weisthornak, amikor az a figyelmébe ajánlott egy Otto Rahn nevű, ambiciózus fiatal kutatót. 

A Szent Grál bűvöletében 

Rahn szintén a germán eredetmítoszok mesebeli világában nőtt fel. Egyetemi tanulmányai végeztével is meggyőződéssel hitte, hogy a Szent Grálról, Parsifalról és Lohengrinről szóló történetek, a Nibelung-ének meséi bizonyos szempontból a történelmi valóságot ábrázolják. Könyve, az 1934-ben megjelent Keresztes hadjárat a Szent Grál ellen óriási sikert aratott a náci vezetés körében, ezért gyakorlatilag kötelező olvasmánnyá tették az SS tagjai számára. Rahn ebben a munkában saját kutatásainak eredményét tette közzé olyan vadregényes formában, hogy a kalandokra vágyók képtelenek voltak neki ellenállni. 

Kép

Otto Rahn katonaportréja – Forrás: otto-rahn.com

Elmélete szerint Parsifal és a Szent Grál története jelenti a kulcsot a modern társadalom és az egész világ megújításához. A Krisztus vérét tartalmazó csodakehely olyan mérhetetlen energiát tárol, amely a totális és végső hatalmat adhatná az arra érdemes és erényes vezetők kezébe. A kincskeresés olyan ellenállhatatlan erővel kerítette hatalmába, hogy az Indiana Jones-filmek előtt ötven évvel hosszas és veszélyes utazásokra indult, hogy felkutassa a Szent Grált. Teljesen hitelt adott Artúr király és a kerekasztal lovagjai történetének, és úgy érezte, hogy a templomosok és a teuton lovagok kudarca után ő lesz az, aki megtalálja. 

Megingathatatlan bizonyossággal hitte azt is, hogy a kehely utolsó ismert tulajdonosai a katharoknak is nevezett eretnekek voltak. 

A katharok ereklyéje 

A katharok – más néven albigensek – az egyik legtartósabb, nagy hatású mozgalom volt a középkorban. A XII. századtól a XIV. századig hirdették tanaikat, ami miatt III. Ince pápa hadjáratot indított ellenük. Az Észak-Itáliában és Dél-Franciaországban elterjedt tanok alapja a dualizmus volt. Azt hirdették, hogy két istenség küzd az emberek lelkéért: az Újszövetségben megjelenített jóságos Isten, vagyis a lélek teremtője, és a gonosz ószövetségi Isten, vagyis a test és a hús teremtője. 

Az embert bukott angyalnak tekintették, akit a Gonosz a maga oldalára csábított egy Mihály arkangyal ellen vívott mennyei háborúban. Szerintük a megváltás csak úgy lehetséges, ha az ember megtagadja anyagi mivoltát, és kizárólag az erényes szellemi, lelki létezést választja. Hitük szerint a lélek mindaddig nem szabadul a sorozatos reinkarnáció rabságából, amíg teljesen meg nem tisztul bűneitől. Jézust megváltónak tartották, de a feltámadását elutasították. 

Miután a katharok meggyilkolták a pápa egyik küldöttét, az egyház harcba indult ellenük. A megtorlásnak több tízezer áldozata lett, és a katharok elleni küzdelem volt az egyik oka annak is, hogy az egyház életre hívta az évszázadokig működő rettegett inkvizíciót. 

Otto Rahn bejárta Észak-Olaszországot, Franciaország déli vidékeit, Svájcot és Spanyolországot is, hogy bizonyítékokat gyűjtsön a katharok és a Grál-legenda kapcsolatára. A hosszas és kimerítő kalandozások végül Montségur várromjaihoz vezették. Ez volt az a hely, ahol a katharok elleni háború a legdrámaibb fordulatot vette. 

Aki áttért a katolikus hitre, azt szabadon engedték, aki viszont ragaszkodott az albigens tanokhoz, azt brutálisan kivégezték. A várdomb tövében állítólag kétszáz embert égettek meg egy gigantikus máglyán, a várat pedig lerombolták. 

A legendák szerint a megadás előtti éjjelen a lázadók egy csoportja titokban átmászott a falon, és kimenekítette a Szent Grált, valamint a hozzá kapcsolódó titkos kegytárgyakat, például a meroving II. Dagobert frank király regáliáit. 

Kétes bizonyíték, kalandos leírás 

Rahn szerint minden jel arra utalt, hogy a környéken található barlangokban rejtették el az ereklyéket. Hónapokat szentelt annak, hogy macskája társaságában bejárja ezeket a barlangokat, és lefényképezze a bennük talált bizonyítékokat. Kalandregénybe illően romantikus leírásban igyekezett érzékeltetni tapasztalatait a helyiek által katedrálisnak nevezett föld alatti tárnák felkutatásakor: „Fehér mészkő cseppkövek között, mélybarna falak és csillogó kristálykövek között vezet le az út a hegy gyomrába. Nyolcvan méteres magasság szolgált az eretnekek katedrálisaként. Mélyen felkavarva sétáltam keresztül a kristálycsarnokokon és márványkriptákon. Kezem az elesett tisztalelkűek és lovagok csontjait illette.” 

Talált is számos írást, rajzot a falakon, köztük egy lándzsaábrázolást, amelyet nagy örömmel a mitikus Lancelot jelképes ábrázolásának tekintett. Megingathatatlanul hitt abban, hogy egy nemzetközi katolikus–zsidó összeesküvés buktatta meg és pusztította el a katharokat, a Szent Grál őrzőit, hogy ezzel eltüntessék a föld színéről a kelyhet, azaz az ősi germán árja világ természetfölötti hatalommal felruházott varázseszközét. Saját magát az eredeti germán hagyomány, a kathar küzdelmek, a keresztényellenes harc bajnokának tekintette. Ahogyan álmodozva megfogalmazta: „Az őseim boszorkányok, én pedig eretnek vagyok.” 

Hazatérése után ebben a stílusban írta meg a katharok elleni keresztes hadjáratáról szóló könyvét, amely aztán meghódította a német felsővezetés jelentős részét. 

Himmler – aki transzcendens mániáival kissé elütött a náci államgépezet jóval pragmatikusabb működtetőitől – mindent megadott Rahnnak, amit csak tudott. Egyre feljebb léptette őt az SS ranglétráján, egészen addig, amíg a Harmadik Birodalom alapértékeivel összeegyeztethetetlen információk nem jutottak a birtokába. 

Kegyetlen ébredés a zavaros álomból 

Egyes kortársak szerint Otto Rahn mindig is nyíltan hangoztatta homoszexualitását, mások szerint ez csak a harmincas évek második felében vált világossá az SS-en belül működtetett árja szekta vezetői számára. Ezt talán még fogcsikorgatva el is fogadták volna, de a minden német által kötelezően kitöltendő származási kérdőív kiderítette, hogy Rahn édesanyja zsidó származású volt. Ezért besorozták a németek fajnemesítését szolgáló birodalmi szaporítóprogramba, így házasságot kellett kötnie egy elvált keresztény nővel. Arra is kötelezték, hogy képezze magát keményebb németté, és vállaljon munkát a dachaui koncentrációs táborban. 

Amikor 1939 februárjában megkezdte a szolgálatát, mellbe vágta a kegyetlen valóság. Minden romantikus álomképe, amelyet a germánságról szőtt, Dachauban szertefoszlott. Megcsömörlött az ott látott borzalmaktól. „Lehetetlen egy magamfajta toleráns, liberális embernek egy olyan országban élnie, amilyenné a hazám vált” – írja. Egy hónapra rá benyújtotta lemondását minden tisztségéről, amelyet a csalódott és dühös Himmler el is fogadott. 

Ettől kezdve folyamatos megfigyelés alatt állt, és azt fontolgatta, hogy Franciaországba menekül. Végül a kevésbé veszélyes megoldást választva, a már megszállt Ausztriába utazott. Elhanyagolt öltözékben, hajszoltan járta a tiroli hegyeket, céltalanul bolyongott a méteres hóval borított téli tájakon, aztán egyszer csak eltűnt. 

Három hónappal később, hóolvadás után találták meg a holttestét. Egy fa alatt ült kabátjába burkolózva, mellette egy üres és egy félig telt gyógyszeres üveg. 

Halálát a hatóságok öngyilkosságnak nyilvánították, az ügyet pedig hamar lezárták. 

Heinrich Himmlernek ugyan nagy bosszúságot okozott ez az „árulás”, de persze nem ez volt az egyetlen folyamatban lévő projektje. Otto Rahn utolsó hónapjai alatt egy Ernst Schäfer nevű tapasztalt Ázsia-kutató és társai éppen egy expedíción vettek részt, amely Tibet hegyei között próbált másfajta bizonyítékokat találni a germán népek felsőbbrendűségére. A mesebeli Atlantisz legendáját továbbgondolva abból indultak ki, hogy az elsüllyedt kontinens pusztulását túlélő menekültek voltak az árja népesség legősibb képviselői. 

A történet szerint a világ számos területére eljutottak, de a legfontosabb központjukat Tibetben alapították. A Schäfer-expedíció hivatalos célja ugyan földrajzi, kartográfiai, geológiai, állat- és növénytani ismeretek felhalmozása volt, a háttérben azonban az árja eredet megtalálásának igénye húzódott. A kutatók a tibeti őslakosok koponyáját méricskélték, gipszmásolatokat készítettek az arcukról, az eredményeket pedig aprólékosan feljegyezték és katalogizálták. 

Az expedíció tagjai 1939 augusztusban értek haza Németországba, de a kívánt eredményeket nem tudták prezentálni. Szeptemberben kitört a háború, és mint annyi más idealisztikus elképzelés, ezek az álmok is szertefoszlottak a pusztítás őrületében. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.