Textilbe nyomott gondolatok – Paál Zsuzsanna képzőművész élővé teszi az élettelent

Paál Zsuzsanna könyvtervező, grafikus illusztrátor, könyvszerkesztő és képzőművész. Selyemfényben címmel nyíló kiállítása előtt Székely Balogh Szilvia múltról és jelenről, önazonosságról, a művészet ökologikusságáról beszélgetett vele.

Hogyan találtál az utadra? 

Gyerekkoromtól erre készülök. Nem is tudnék mást csinálni, mint ezt. Rajzolok, tervezek. Nagy a vizuális memóriám, mindent képekben látok. Benne van a fejemben a város is. Néha úgy érzem, többet is látok, mint kellene.

Szociális vagy vizuális értelemben? 

Mindkettő. Most is figyelek rád, de közben egészen pontosan érzékelem azt is, aki elment mellettünk, vagy hátul az embereket, az egész teret. Könnyebben mesélek magamról a munkáimon keresztül, mert ha az ember létrehoz valamit, abban úgyis benne van akarva akaratlanul a személyisége. De a főművem, akire a legbüszkébb vagyok, és akit a legjobban szeretek, a fiam. 

A munkádban mi foglalkoztat jelenleg? 

Egy fölismerés. Kosztolányi Dezső haikufordításainak inspirációjára készült egy könyvem, és a könyv eredeti, fára készült illusztrációi lesznek láthatók a kiállításon. Ezeken a képeken szerepelnek növényi és állati motívumok is, például gémek. Ezt a sorozatot megterveztem, több hónapon keresztül dolgoztam rajta. És a végén jöttem rá, hogy apukám dolgozószobájában vannak fából készült, vékony lábú, kecses, filigrán fafaragványok, gémek. Ezeket a nagypapám készítette. 

Kiskoromban láttam a szobrokat, de akkor nem sokat foglalkoztam velük. Csak később, miután elkészült a kollekció, és édesapámmal beszélgettem abban a szobában, véletlenül a faragványokra tévedt a tekintetem. Nagyon érdekes érzés volt. 

A transzgenerációs családi hatások, mint valami búvópatak, köszöntek vissza. Hasonló élményt jelentett, amikor nemrég apukám megmutatta a nagyapám artisztikus fotóit. Nem tudtam róluk addig. Természetfotók és városi képek voltak az albumban. Az, hogy mik a gyökereink, sokszor csak később tudatosodik bennünk. Gyakorta egy motívum azért szólít meg minket, mert a gyerekkorunkhoz kapcsolódik, ahhoz a világhoz, ahonnan jövünk.

Ahogyan tudat alatt hatott rád a nagypapád művészete, ugyanúgy hat a gyerekeinkre az a vizuális kultúra, amellyel körülvesszük őket. Te foglalkozol neveléstudománnyal is. Ez mit jelent a gyakorlatban?

Óriási a szülők felelőssége, hogy mivel veszik körül a gyereküket. Talán meglepő, amit mondok, de az sem mindegy például, hogy mibe öltöztetjük őket, hiszen a ruházat kifejezi a személyiséget, illetve a személyiségfejlődést is. Sokkal többet kellene beszélnünk arról, hogy a viseletünk mit üzen. Elhanyagolt téma ez, de az identitásunknak fontos eleme, hogy milyen vizuális környezet vesz körül minket, ebbe pedig az öltözék is beletartozik. Fontos volna, hogy az oktatás és a nevelés az önreflexióra is tanítson. 

Milyen ruhát érdemes a gyermekünkre adni? 

Lényeges, hogy az ember önazonos legyen. Én például óvodás koromban mindig komplementer színeket viseltem, összepárosítottam a pirosat a zölddel, a kéket a naranccsal. Szerencsére hagyták. 

Szerintem az a fontos, hogy amikor a szülő választ egy ruhát, akkor legyen tudatában annak, hogy ezzel üzen a külvilágnak, és hat a gyerekére is. 

Egy szülőnek azt sem árt tudnia, hogy a reklámok hihetetlen mértékben befolyásolják a gyerekeket. Ezért sem mindegy, hogy mi jut el hozzájuk a médiából. Hogy mit lehet még tenni? Például el lehet vinni a kicsiket a múzeumokba, ahol értékes tárgykultúrát ismerhetnek meg, és a médiáétól eltérő, egészen másfajta vizuális ingerek érik őket.

Olyan, mintha a műveid hidat képeznének a múlt és a jelen között. Hogyan lehet a régi értékeket ismét felfedezni? 

Magyarországon még mindig meghatározó az a tervezői gondolkodásmód, amely szerint az értékes, ami külföldről érkezik. Miért nem azt használjuk inspirációnak, ami ide szervesül? Azok az országok, amelyek a dizájnban kiemelkedőt alkotnak – Európában például Olaszország vagy Anglia –, a saját értékeikre, kultúrájukra, vizuális környezetükre építenek. Nekünk talán nincs elég önbizalmunk, és nem hiszünk abban, hogy amink van, az értékes. Pedig ebből kellene kiindulnunk. A legfontosabb az volna, hogy önazonosak legyünk.

Enteriőrtervezéssel is foglalkozom. Egy századforduló idején épült lakásnál, amit terveztem, kiemeltem a régi mesteremberek munkáját. Például a kovácsoltvas lépcsőkorlátot vagy a járólapot, amelyet több mint száz év repedezettsége is díszít. Ezt egy mai környezetbe, mai enteriőrbe helyeztem át új alkotások (tapéták, lakástex­tilek) tervezésekor. Látnunk kell, hogy ez érték. És persze e mögött munkál egyfajta filozófia is, átjárás az idősíkok között, kapcsolat a régi korszakokkal. Nagyon izgalmas elősegíteni az átjárást különböző művészeti stílusok között. 

Nagyon izgalmas játszani az idővel. Az ember olyan kincsesládába nyúl ilyenkor, amely tele van több száz év építészeti tudásával, örökségével.

Szereted a növényi motívumokat is. Miért fontos számodra ez a szimbolika? 

A fákat nagyon érző lényeknek tartom. A gyökereikkel kommunikálnak, jeleket adnak. Könnyű őket megszemélyesíteni: az öreg tölgyfát vagy a csenevész fácskát, amely meghajlik, ha erősen fújja a szél. Mélyen megérintenek. A szüleim házában van egy télikert. Ha oda belépek, érzem, hogy teljesen más energia vesz körül. Nem egy mondatba sűríthető kijelentést akarok a növényekkel megmutatni, hanem érzéseket.

Miért éppen a haikuhoz nyúltál inspirációért? 

Ebben a könyvben az összes haiku a holdról szól. Azért lett a könyv címe Selyemfényben. Ez az égitest egészen elképesztő: nem képes úgy tűzni, mint a nap, a hold simogató, selymes jelenlét. Női attribútum. Néha eltűnik, de lehet rá számítani. Közben elképesztően erős, hiszen óceánokat mozgat, és magát a női ciklust is befolyásolja. A földgolyó lányai, asszonyai együtt lüktetnek vele. Kosztolányi Dezső fordításai egyébként nem mindig követik a japán haiku szigorú szabályait. Hiszen ezt az ősi háromsoros japán zen buddhista versformát az jellemzi, hogy a sorai öt, hét és megint öt szótag hosszúságúak. Kosztolányi ezt teljesen szabadon kezelte. Valamelyik haiku kétsoros, valamelyik öt. Nagyon vágytam arra, hogy ezt a kötetet megjeleníthessem. 

Fára rajzoltam egy sorozatot, a fametszetek hatását akartam elérni, és az erezetet hangsúlyozni, ami kicsit olyan, mint az ujjlenyomatunk. 

Vízminták is vannak benne, mint amikor követ dobsz az állóvízbe, ennek az erezete is felel az ujjlenyomatunkra. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Hogyan jelenik meg mindez a kiállításon? 

A tárlat egyik részében a könyvnek az eredeti fára készült illusztrációit lehet majd megtekinteni. Ezekből a könyvben megjelent mintákból készítettem bútorkárpitokat, falikárpitokat és ruhákat is. Mini enteriőröket rendezek be. Szeretném megmutatni, hogy egy alapelgondolást milyen sokféleképpen lehet megvalósítani. Mindez megjelenik a térben léptékváltással, szín- és a kompozícióvariációkkal. 

Régebbi bútorokat is kiállítok. Ma gyakorta cseréljük a környezetünk elöregedő, régivé váló tárgyait. Én inkább azt mondom: éljenek inkább új köntösben. Ha úgy tetszik, megmentem őket az életközepi válságtól, vagy hát segítek nekik túljutni azon. Egy bútor egy modern környezetben egy új kárpittal képes teljesen megújulni. Ez a viszonyulás az ökológiai szemléletet is követi. Hiszen, ha valami elöregszik, ne az legyen az első gondolatunk, hogy akkor dobjuk ki. Integráljuk inkább egy mai kontextusba, és lehet, hogy a lakásunk egyik ékessége válik belőle. A kiállításon erre is lesz példa. 

Egy retró szék vagy egy gyönyörű vonalú szecessziós bútor is arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyi érték vesz minket körül. Így kerülhet valami a sarokból a pulpitusra is. 

Bármilyen tárgyat meg tudok személyesíteni, animálni. Élővé teszem az élettelent.

Ma sajnos a legtöbben nem így viszonyulnak a tárgyakhoz. 

Ennek a szemléletnek a kialakítását is már gyermekkorban kell elkezdeni. Sajnos láttam olyan gyereket, aki egy játékhegy tetején szinte depressziósan ücsörgött. Nem tudta, hogy mihez nyúljon, s ha végre fel is emelt valamit, nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Pedig lehet ezt szépen csinálni. A fa építőelemekből lehet az egyik nap királyi palota, a másik nap parasztház, hajó vagy erdő. Ha nem zúdítjuk a gyerekekre a tárgyak özönét, akkor maguk kezdik el megteremteni a megszemélyesített világot. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.