Kárpátaljáról a londoni divatházakig – Az egyedi ruhákat tervező Krivanics Ágnes megfogadta nagymamája tanácsát

Zenetanár szülei Ágnest is muzsikuspályára szánták, de őt inkább a szép anyagok és az alkotás érdekelte, bár a szocializmus szürkeségében akkoriban nemhogy szép ruhákkal, de ihletet adó magazinokkal és színes tévéműsorokkal sem találkozhatott. Volt viszont egy nagymamája Beregszászon, akinek az Egyesült Államokba kivándorolt családtagjai rendszeresen küldtek csomagokat olyan ruhadarabokkal, amelyek ott divatjamúltnak számítottak. 

Ezekben a mások által leselejtezett fazonokban fedezte fel Ágnes a minőségi textúrákat: „Álomszépek voltak, színesek és annyira finom tapintásúak, hogy nemcsak felvenni volt jó őket, hanem csak úgy simogatni is.” A nagymama megengedte, hogy egyik-másik ruhadarabba ollóval belevágjon, úgymond újragondolja azokat. „Néha azért jelezte, hogy csak akkor szedjem szét őket, ha tényleg készítek is belőlük valami szépet” – meséli Ágnes hálásan és nevetve.

Mit lehet kezdeni egy varrógéppel?

A Szovjetunió felbomlásával Ukrajna bizonytalan helyzetbe került, volt olyan időszak, amikor nem volt pénz, és papírból kivágott kuponokkal fizettek azért, amit éppen kapni lehetett. Édesapját egyik munkájáért áruval fizették ki, történetesen egy varrógéppel. 

A zenetanár szülők csak nevettek a helyzeten, mint egy Móricz-novellában, hogy mit kezdhetnének egy varrógéppel. Ekkor kiáltott fel a tizenhárom éves Ágnes: „Nekem kell, tartsuk meg!”

Az egyik szomszédjuk tudott varrni, így az alapokat tőle sajátította el. Majd a nagymamánál megkezdett kísérletezést folytatva, autodidakta módon tanulta ki a technikákat. Egyre több ruhát varrt magának, például a ballagására is.

A középiskola után Kijevbe, a Közgazdasági Egyetemre került. A nehéz anyagi körülmények azonban nem tették lehetővé, hogy a messzi fővárosban végezze a tanulmányait. Pénzt akart keresni, és mivel Budapest közelebb volt, mint Kijev, a magyar fővárosba érkezett szerencsét próbálni. Az ezredforduló nem volt könnyű időszak a határon túli munkavállalók számára. Napokat kellett ülni az idegenrendészeten. Hónapokat, sőt éveket kellett várni a munkavállalási, a tartózkodási, a letelepedési engedélyre.

Az ukrán útlevéllel érkezőkkel különösen mostohán bántak az akkori maffiahírek miatt. A rossz megítélés mellett Ágnes beilleszkedését nehezítette a kiejtése, az akcentusa is. Főként kisegítő, fizikai munkákat végzett. A nehezen megszerzett kemény munkák mellett Ágnes számára a fővárosi anyagboltok jelentették a mennyországot. Minden félretett pénzét méterárura költötte, és élvezettel varrta magának a szebbnél szebb öltözékeket.

Kép

Két, Ágnes által tervezett darab – Fotók: Danyi Mónika; Hodlik Anna

„Nem lehetek önző”

Miután elvégzett egy könyvelőképzést, asszisztensként helyezkedett el egy irodában. Itt látta be, hogy a számok és az, hogy egész nap egy monitor előtt üljön, nem az ő világa. 

Közben egyre több dicséretet kapott a ruháira: „Mennyire szép! Hol vetted?! Én is szeretnék ilyet!” 

Ekkor elgondolkodott azon, hogy talán érdemes volna másoknak is ruhákat készíteni, ha már mindenkinek ennyire tetszenek. „Nem lehetek önző, hogy csak magamnak varrjak” – idézi fel nevetve. A könyvelői munkát bébiszitterkedésre váltotta, és közben a barátok és a közvetlen ismerősök számára is megszülettek az első ruhaköltemények.

A harmincas éveiben járt, amikor újragondolta az életét: „Akkor éreztem meg, hogy muszáj megpróbálnom.” A Budapesti Divatiskolába jelentkezett, ahol az egyik felvételiztető támogatásával a kevésbé sikeres rajzai helyett a magával vitt nagy bőrönd ruhára terelődött a figyelem. Az iskolában aztán a divatrajzot is megtanulta, de Ágnes erőssége a mai napig az anyaggal való kísérletezés. A méteráruboltokból megszerzett kincseket szereti fércelni, fűzni, szeret velük tenni-venni. Munkamódszerére jellemző, hogy nem a rajzból indul ki, hanem a teljes anyagot felhasználva, szabóbabán állítja össze a csodákat. 

„Anyagőrült vagyok. Az a hobbim, hogy folyamatosan járom az anyagosokat, összevásárolom a kincseket, így nekem otthon mindig van egy saját készletem” – avat be a részletekbe. A nemzetközi divatházak technikai igényességét is felülmúló darabjaival rendszeresen meglepi a hazai közönséget. Alkotásait egyedi, világot látott szemlélet és esztétikum jellemzi. Tervezőként az első bemutatói Londonban voltak. A Budapesti Divatiskola befejezése után a divat brit fővárosába költözött gyakorlatot szerezni, ahol két és fél évet töltött.

Kép

A fotót készítette: Gorenczki Renáta

Egy elrontott darab sikersztorija

Az egyik – méltán híressé vált – Agnes Krivanics Design-darab formavilága is itt született meg egy szabászati malőr és bravúr eredményeként. Ágnes minden bemutatóra készít magának is egy új öltözéket. 

Erre a londonira egy palazzo nadrágot varrt, amely azonban mereven állt, és erősítette csípőben. A bemutató előtti este kétségbeesésében gyerekkori merészségével szabta át a kész ruhát. 

„Előbb az egyik szárát vágtam le, és addig hajtogattam, míg egy egyedi formájú felső lett belőle, amely ma is különlegesnek számít. A másik szárából magas derekú csőszoknyát készítettem. Egész éjszaka varrtam, így reggelre elkészült a ruhám, amely végül a kollekció csúcsdarabja lett. A legutóbbi bemutatómon is ezt viseltem, és többen kérték, hogy ilyet szeretnének” – idézi fel az élményeket. Ágnes 2018-ban tért vissza Budapestre, azóta állandó szereplője a hazai divateseményeknek.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt. >>