Schäffer Erzsébet: Levél egy találkozásról

Asszonyom, nem tudom, miért írok éppen önnek. Egy alpesi ország vidéki házában fekszem egy franciaágyban – egyedül. Most kelt fel a nap. Letettem az újságot, figyelem, ahogy a párás ablakon a fény egyenesen a szemembe süt. Mellettem az éjjeliszekrényen a párommal készült közös fényképek. Egy hónapja hagyott itt, örökre. Negyvennégy éves, gyönyörű szép, érett nő volt, tele élettel. Neki már nem fáj semmi, én minden egyes vele kapcsolatos emlékbe bele akarok pusztulni.

Negyvenkét évesen találtam rá.Aki már átélte, tudja, milyen az, amikor az ember első pillantásra érzi, kell neki az a másik. Hogy csak az a másik kell neki.

Első találkozásunkkor egy vidéki kisváros pályaudvarán randevúztunk, hamar észrevett, de kivárta, hogy én menjek oda hozzá.

– Jól nézel ki.

– Te is.

Ennyi volt a bemutatkozásunk. A második találkozásunkkor azt hiszem, már csókolóztunk. Ennek ellenére nehezen jöttünk össze. Úgy találtuk, hogy igen különböző típusok vagyunk, nem fog ez menni. Amikor először voltunk együtt, mint család, a kisfia olyan hisztit csapott, hogy szegény párom azt hitte, itt és most mindennek vége, ennek a férfinak búcsút mondhat. Én azonban kitartottam. Addigra már túl voltam két váláson, egy hosszú együttélésen. Három gyermekem közül kettővel szoros a kapcsolatom, felnőtt lányom, mint barátom él velem. De a másik felem nagyon hiányzott. Őszintén megmondom, a beszélgetések, az összetartozás érzése, a szerelem, a csók, az érintés, az egymáshoz simulás mind kellett már nagyon.

És meglett. Jó volt a tudat, hogy bár nem lakunk egy fedél alatt, valahol mindig vár, és este hívjuk egymást. Ha csak egymáshoz értünk, vibrált a levegő. A kisfiának lassan én lettem a férfipélda, bár bevallom, nem kényeztettem túlságosan. A családjában csupa szív, lélekben is szép embereket ismertem meg. Aztán a második nyarunk után egyre jobban összehangolódtunk, és így volt ez öt éven át.

Az utolsó év sajnos, már a betegségéről szólt. Végig mellette álltam, erőt mutatva kitartásra buzdítottam, pedig legszívesebben az ölébe bújva sírtam volna. Ateista nevelést kaptam, de megtanultam a Miatyánkot, és napjában többször, és az álmatlan éjszakákon teljes hittel, bizakodással mondtam el, kérve a Mindenható segítségét.

Egy nap, másnap reggel kórházba készült, levittem a Duna-partra. Szép őszi, verőfényes idő volt. Gyengén, belém kapaszkodva, sápadtan hunyorogva sétált velem. Én még lesoványodva, elesetten, kopaszon is nagyon szerettem. Kívántam minden porcikámmal. Egy padon ültünk, néztük a vizet, beszélgettünk.

– Meg akarok gyógyulni. Nagyon-nagyon akarom – mondta.

És azt is, hogy vissza akarja kapni a régi életét, és hiszi, hogy meg fog gyógyulni. Majd meglátom, úgy is lesz. Akkor kérdeztem meg, mit gondol, miből következhetett a betegsége. És beszélgetésünk során ott a padon, a történetünkben először mesélte el részletesen az élete történetét.

Fiatalon összetalálkozott egy nála jóval idősebb férfival. Imponált neki az általa nyújtott élet biztonsága. Talán a nagyvonalúsága is. Szenvedélyes érzelmekkel szerették egymást, amikor kiderült, hogy a férfinak családja van. És az elcsépelt ponyvaregény-forgatókönyv szerint jött minden, ígérgetés, hitegetés, aztán a kiábrándulás. A nők közt kevés éri be a szerető-életformával. Várni, mikor csörren a telefon, miért nem jön. Egyedül maradni az ünnepeken…

Az idő telt, szakítani nem volt ereje, már gyereket is akart, mielőtt nem késő. Hogy ilyen helyzetben miért vállal egy nő gyereket, az sok mindennel magyarázható, de racionálisan nehezen érthető.

Kisfiuk született. Az apja a nevére vette, de kettejük kapcsolata elromlott. Mindketten belerokkantak a színlelésbe. Még nem volt a kisfiú hároméves, amikor apja meghalt rákban. A párom alól is kicsúszott a talaj, lelkileg összetört, padlóra került.

Egyetlen kiút kínálkozott: messzire költözni. Jó munkahelyet, szerető kollégákat hagyott ott, s ilyet nem talált új lakóhelyén. Összeszorított gyomorral járt dolgozni, mindent befelé gyűrt. Ekkor már három éve volt egyedül.

Gyerekkori barátnőjével társkereső hirdetéssel próbálkoztak. Szinte azonos időben a barátnő párra talált, mi is levelet váltottunk. Aztán nagyon lassan, szépen egymásba szerettünk. Amikor úgy éreztem, megpendítettem, szeretném, ha lenne közös gyermekünk. A kisfiának is kellene testvér, nekünk is kéne kisgyerek. Azt mondta, már öreg ehhez. Negyvenéves volt ekkor, a teste, a bőre tizenöt évvel volt fiatalabb a koránál. Azt mondta, sajnálja, hogy nem találkoztunk hamarabb, milyen szép gyermekeink lehettek volna. Majd két évig győzködtem, aztán feladtam, ki tudja, talán ki kellett volna tartani. Mert a párom megnyugodott, a kapcsolatunk kiteljesedett. Ha nálam voltak, esténként égett a kandallóban a tűz, sokat beszélgettünk, utána összebújtunk. Nyaranta a Balaton volt a találkozási pont, a kisfiú a vízen tanulta a férfiéletet, mi este a ringatózó hajóban találtunk egymásra. Úgy tűnt, rendben vannak a dolgok, sínen vagyunk.

Amikor elment, akkor döbbentem rá, hogy ő volt a „legjobb dolog" az életemben, ami történt velem, a gyerekeim születése óta. Isten adta nekem, és el is vette, ki tudja, miért. Gyakran kérdezem magamtól, miért pont őt kellett elvennie.

Erre nincs válasz. Talán a hosszú évek alatt felgyülemlett feszültség a betegségének oka. A befelé gyűrt titkok. A tragédia, hogy akkor ment el, amikor az élete rendeződött. Barátnőjének bevallotta belső bizonytalanságát: meg kellett betegednie, hogy rájöjjön, mennyire szeretem.

Nincs pillanat, amikor ne őrá gondolnék. Csak a szenvedésünk értelmét nem látom. Utolsó ajándékomon fehér rózsák között egy vörös rózsákból formált szív üzente: Várj rám, találkozunk. És biztos vagyok benne, úgy is lesz.

Eddig tartott a levél. Amikor letettem, eszembe jutott egy öreg pap. Egyszer megkérdeztem tőle.

– Van a szenvedésnek értelme?

– Van – mondta kedvesen.

– És mi az?

– Kinyílik a szívünk – mondta, és mosolygott.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>