Segítség, jön a nagyi! – Diplomatikus határhúzás családon belül

Egy nagymama igazi kincs: nemcsak azért, mert hatalmas élettapasztalattal rendelkezik, és olyan, mint egy feketeöves gyereknevelési tanácsadó, de azért is, mert bármikor fordulhatunk hozzá segítségért, és rengeteg terhet képes levenni a vállunkról, ha csak időszakosan is. 
„A nagymamaságot tanulni kell: hogy hátra tudjon lépni az ember, ha arra van szükség, de ott legyen, amikor elkél a segítség. Egy jó nagymama ösztönösen érzi, mikor életmentő a jelenléte, a tanácsai, és mikor jobb, ha hagyja, hogy a gyerekei maguktól tanuljanak meg dolgokat” – mondja bölcsen Márti, a hatunokás nagymama.
Bizony, sok buktatón kell átjutni ahhoz, hogy a végén mindenki megtalálja a helyét és a feladatait az új rendszerben, ahol a gyerekből szülő, a szülőből nagyszülő válik. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha elfogadjuk, tiszteletben tartjuk egymást, és egészséges mértékben, de meghúzzuk a határokat.

Nagymama-antológia: a túlbuzgótól a hedonistáig

„Nálunk mindkét nagyszülő éli a saját életét, esze ágában sincs unokázni. Nem számíthatunk rájuk a nyári szünetben sem, akárhányszor kértük őket, visszautasítottak minket, mondván, ők már felneveltek négy gyereket és dolgoztak eleget” – panaszolja Sári, két kisgyermek édesanyja, aki úgy oldja meg a vakációt, amikor az óvoda és a bölcsőde is zárva van, hogy gyermekfelügyelőt fogad, vagy barátok, rokonok segítségét kéri. 
Van azonban, aki pont amiatt érzi kellemetlenül magát, mert a nagyszülők állandóan jelen akarnak lenni az életükben, és nem tartják tiszteletben az intim szférájukat: „Az anyósomék egy utcasaroknyira laknak tőlünk, és feljogosítva érzik magukat, hogy bármikor kérdezés nélkül beállítsanak hozzánk. 

A legbizarrabb eset akkor történt, amikor elutaztunk egy hosszú hétvégére a férjemmel, és mire hazaértünk, a konyhánkat átalakították: lefestették lazacszínűre a bútorokat, és az eredetileg mészkőszínű falakat kitapétázták. 

És amikor nem látták rajtunk a kitörő örömöt, megsértődtek” – mesél az életükbe öntörvényű módon ki-be járkáló nagyszülőkről Réka.

„A határhúzás a nagyszülők felé azért is nagyon kényes kérdés, mert sok esetben mi, szülők rájuk vagyunk utalva. Nehéz ügy, amikor a nagyi ezen felbátorodva feljogosítva érzi magát, hogy az általunk képviselt nevelési elveket semmibe vegye, és saját szabályokat vezessen be az unokával együtt töltött időben. Sajnos nem egy olyan esetet ismerünk, amikor a szülők képtelenek elfogadni, hogy a gyermekeik felnőttek, önálló családot alapítottak, és a saját szabályaik szerint élnek” – mondja Bojti Andrea.

„Nálunk gyermekkoromban kizárólag a szüleim hozhattak szabályokat, igazából semmibe nem volt beleszólásom. 18 évesen úgy éreztem, nem bírom tovább, és hátat fordítottam a családi háznak; meg sem álltam Angliáig, ahol egy éven át bébiszitterkedtem, majd önerőből lediplomáztam. Aztán férjhez mentem, megszülettek a gyermekeim, és azt vettem észre, hogy újra visszakerültem a startvonalra: a szüleim segítségére szorultam. Ők ezt ki is használták. Állandóan irányítani próbáltak, és megkérdőjelezték a szülői kompetenciáimat. Hiába kértem őket, tartsák tiszteletben a gyermekeim apjával együtt hozott szabályainkat, a válasz mindig ez volt: »nekem ti ne mondjátok meg, hogyan csináljam, téged is én neveltelek fel, jobban tudom, mi a jó ennek a kisgyereknek«” – meséli Kinga, akinek a sok konfliktus miatt sajnos végleg megromlott a kapcsolata a szüleivel.

Diplomatikus konfliktuskezelés

„A családterápiás megközelítés ebben elég sarkos álláspontot képvisel, amelynek lényege, hogy a gyereknevelés elsődlegesen a szülő feladata. A gyerekkel kapcsolatos szabályokat a szülő hozza meg, és ennek akkor is így kell lennie, ha a szülő és a nagyszülő egy háztartásban él – mondja a szakember. – Természetesen a cél mindig az, hogy a nagyszülőkkel is megbeszéljük a szabályokat, kérdezzük meg őket, vegyük figyelembe az értékes meglátásaikat, arra azonban ügyeljünk, hogy a végső döntés joga mindig a mi kezünkben maradjon, hiszen mégiscsak mi vagyunk a szülők.”

A szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy az egyeztetések soha ne a gyerek előtt történjenek, és mindig a szülők legyenek azok, akik tolmácsolják a gyermekük felé a családi szabályokat, amelyeket később a nagyszülő is megerősít. 

„Mióta megszülettek az unokáim, imádom, hogy a gyereknevelés felelőssége már nem az én vállamat nyomja, miért ne kényeztethetném őket? Nem értem, a lányom miért kerít akkora feneket annak, ha a nyári szünetben később fekszenek le vagy kicsit több csokit és sütit kapnak, mint otthon. Miért én legyek az, akit a gyerekek utálnak, mert semmit sem engedek meg nekik?” – méltatlankodik Ági, a háromszoros nagymama.

A szakember szerint nem vezet jóra, ha a nagyszülő a szülők által lefektetett szabályokat, a hosszas küzdelmek árán kialakított rendszert – a napirendet, az étkezések rendjét, az esti fekvés idejét – folyton felrúgja, ezzel ugyanis teljesen szétzilálja a mindennapos rutint, ami a gyerekek számára biztonságot nyújtó keretrendszert ad.

„Amikor a nagyszülőknél van a gyerek, és az a megszokott, hogy egy mese mehet este lefekvés előtt, akkor a nagyszülő mondhatja azt a gyereknek, hogy »Tudod, otthon is az a szabály, hogy egy mesét lehet megnézni«. De egy ideális, jól működő szülő–gyerek (pontosabban felnőtt–felnőtt) kapcsolatba az is belefér, ha átmenetileg lazábbak a szabályok, és az unoka a mamánál három mesét néz esténként. Mert ha nem játszmáról van szó a két felnőtt között, akkor ez a rendszer rugalmasan tud működni.”

A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy érdemes a nagyszülőnek bizonyos dolgokban szabad kezet adni, például abban, hogy ő milyen technikával altatja el az unokát. Mert az sem jó, ha túlzottan megkötjük a nagyi kezét.

„Ne ragaszkodjunk mindenáron ahhoz, hogy márpedig három mese és semmi több esténként, legyen meg a nagyinak és az unokájának a saját kis szeánsza! 

„Egy támogató nagyszülő képes arra, hogy elfogadja és tiszteletben tartsa a szülők igényét, miközben bizonyos keretek között igenis bensőséges, meghitt kapcsolatot, saját szeretetnyelvet képes kialakítani az unokájával. ”

„A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást.” 

Ha a nagyszülő tiszteletben tartja a szülők által képviselt nevelési elveket, akkor úgy nyújt támogatást nekik, hogy az általuk kialakított értékeket erősíti. „Ha a szülőnek fontos, hogy a gyerek ne egyen sok cukros dolgot, a nagymama megteheti, hogy nem édességgel jutalmazza az unokáját, hanem annak valamilyen egészségesebb alternatívájával, például egy finom banánturmixszal vagy házilag készített joghurtos, gyümölcsös jégkrémmel. Az összehangoltság a szülő és a nagyszülő között azért nagyon fontos, mert ellenkező esetben káros dinamika alakul ki. Olyan, mintha a nagyszülő direkt a szülők ellen dolgozna, és azt akarná elérni, hogy a gyerek őt szeresse jobban.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A probléma a múltban gyökerezik

Az esetek többségében a szülő–nagyszülő konfliktus sokkal mélyebbről ered. „Amikor a felnőtt–felnőtt viszony nem egyenrangú, a szülők és a nagyszülők kapcsolata játszmázások színtere, és a nagyszülő a saját gyerekével sem tartja a határokat, mindenbe beleszól, ott általában a gyerek már fiatal felnőtt korában eljut oda, hogy kiiktatja az anyját az életéből, de amikor jön az unoka, és nincs más lehetősége, ugyanaz folytatódik, ami elől menekült” – magyarázza a pszichológus.

Persze arra is van példa, hogy pont akkor kezd a kapcsolat normál módon működni, amikor a szülő nagyszülővé válik, és míg szülőként nem, nagymamaként már kiválóan tud funkcionálni. „Alapszabály, hogy ha a nukleáris család által meghozott döntéseket a nagyszülő nem fogadja el, akkor a szülőknek meg kell húzni a határokat, és következetesen tartani is kell azokat” – tanácsolja a szakember.
„Sokáig képtelen voltam ellentmondani az édesanyámnak, mert nagyon hálásnak éreztem magam, hogy segít. De amikor a hathetes gyermekemnek tejbegrízt adott, holott megbeszéltük, hogy ne tegye – és emiatt kórházban kötöttünk ki –, azt mondtam neki, hogy amíg nem fogadja el azokat a szabályokat, amiket a gyermekünk édesapjával hoztunk, addig nem találkozhat az unokájával.” 

„Két hétig nem hallottunk felőle, még a telefont sem vette fel, aztán egyszer csak megjelent az ajtóban, és elfogadta a feltételeinket.” 

Ezt Petra meséli, akinek szerencsére jól végződött a története, az édesanyjára mindenben számíthatnak, és a kapcsolatuk azóta is boldog, kiegyensúlyozott.
„Szülő–nagyszülő témában nincsenek nagy igazságok, egymásra rakódó rétegek vannak, amiket fel kell fejteni ahhoz, hogy a valódi okokat és a viselkedések mozgatórugóit megtaláljuk, amelyek sokszor a múltban, a gyermekkorban keresendők. Mert lehet, hogy az édesanya úgy nőtt fel, hogy a szülei nem tartották tiszteletben a határait. Ám míg gyerekként nem volt képes a határhúzásra, a gyermeke érdekeiért már kiáll, és akár a saját édesanyjával is szembemegy, ha arra van szükség.”

Létezik általános recept?

Sajnos általános recept nem létezik, mert minden kapcsolatnak más a múltja, ezért eltérő a dinamika, és mások a mozgatórugók is. Végső soron azonban mindig az a legfontosabb, hogy olyan megoldást találjunk, amely a gyermekünk igényeit figyelembe veszi, s az adott szerepekben a nagymama és az anyuka is a lehető legjobban érzi magát. Hogy ehhez mire van szükség? Legfőképpen a következő három lényeges dologra.

Szeretetre: az anyának elsősorban önmagát kell szeretnie. Ha az anya elégedett, és jól érzi magát a bőrében, ez a családra is pozitívan hat, mert így képes lesz arra, hogy szeretetét teljes mértékben átadhassa a környezetének. Még a nagymamának is.
Kommunikációra: ha sikerül több-kevesebb beszélgetéssel egyeztetni az igényeket, a találgatásokból eredő félreértések és feszültségek elkerülhetővé válnak. 
Elfogadásra: ha az anya meghúzza a határokat, azokat a nagymama – jó esetben – be fogja tartani. Ám az anyának is figyelembe kell venni a nagymama igényeit és magánéletét. Mert a rendszer, amit családnak hívunk, csak így működhet.