„Az orvosok sokkal közelebb vannak az Úrhoz, mint mi” – Baska Barbara hálakönyvet is írt nekik

Covid, baleset, epeműtét – minden egymás után

Tavaly nyáron Baska Barbarával néhány hét leforgása alatt megfordult a világ. Betegségek, baleset követték egymást hirtelen, mindez úgy, hogy közben a második gyermekével volt várandós.

„Nyár közepe-vége felé elkaptam a Covidot, hét hónapos terhesen. Korábban nem estem még át rajta. Az eleje nehéz volt, de végül három hét alatt kijöttem belőle. Azt gondoltam, nem maradt utána semmi szövődmény, később kiderült, hogy nem jól gondoltam” – kezdi történetét a filmrendező-operatőr, akivel belvárosi, többgenerációs művészlakásukban beszélgetünk. Az interjúhelyszín műteremnek is beillik, körülöttünk ugyanis óriási festmények sorakoznak. De térjünk vissza Barbara történetéhez!

Miután a koronavírusból kigyógyult, épp a Balatonon nyaralt a család, amikor egy taxis az autójuknak ütközött. „Belénk jöttek pont a strand mellett, ott, ahol mindenki öttel megy. A nagyobbik fiam, Leon is velünk volt.” A hatéves Leon az interjú egy pontján be is kapcsolódik a beszélgetésbe, utána pedig a háttérből figyel.

Barbara kórházba került, kivizsgálták, majd hazajöttek Budapestre. De sajnos pár napra rá újra kórházba került, és ezzel egy tizenkét napos kálvária vette kezdetét.

„Rosszul lettem az epém miatt, én addig azt sem tudtam, hol van az epém. Egy nyolc hónapos terhes embert általában már nem műtenek meg, hanem inkább konzervatív terápiát (nem műtéti kezelés – a szerk.) alkalmaznak, és eltolják a műtétet. Nálam nem így történt, egy rendes nagyműtéttel ki kellett venni az epehólyagot. Ezt a nagyműtétet pedig a post-covidos tüdőm nem bírta. A hosszas altatás miatt másnap tüdővérzést, majd tüdőgyulladást kaptam. Az intenzív osztályra kerültem” – meséli.

A SOTE-STéG: „egy fantasztikus hely”

Mindez a Semmelweis Egyetem Sebészeti, Transzplantációs és Gasztroenterológiai Klinikáján történt, amely röviden csak a SOTE-STéG névre hallgat.

„Ez egy fantasztikus hely, az egész intézmény, az épület, a csapat hihetetlenül felkészült mind szakmailag, mind emberileg. Az osztályon azt mondták, nem is láttak még az enyémhez hasonló esetet kismamával. Nagyon odafigyeltek rám. Vigyáztak, hogy ne induljon be a szülés, maradjunk egyben. Egyedül édesanyám járhatott be hozzám öt percekre. Ő főzött nekem, mert az epediéta és a terhesdiéta nem fedték egymást, és alig ehettem valamit. Az intenzív osztályon az elején nem is érzékeltem, hogy mennyire veszélyes helyzetben vagyok. Nekem akkor nyilván nem mondták az orvosok, de volt, hogy élet-halál között voltam. Mint utólag kiderült, ha nincs az epeműtét, és nem vagyok olyan jó kórházi körülmények között, akkor a post-covidos tüdőm lehet, hogy nem bírta volna ki a terhesség végéig, és összeomlik.”

„Rendszeresen bejöttek az orvosok beszélgetni, én azt hittem, csak barátkoznak, aztán kiderült, hogy mindig nézték, mennyi levegőm van, hány szót tudok kimondani egy levegővétellel. Az elején csak két szót bírtam. Érdekes érzés, ha nincs az embernek levegője.

Én voltam korábban a Himaláján, más dolog, ha úgy nincs az embernek levegője, hogy valami nagy magaslaton van, és más egy kórházi ágyon.

Rettentően legyengültem, újra kellett kezdenem mindent: levegőt venni, enni, felkelni, sétálni” – folytatja.

Barbara – mint mondja – tudatosan próbált jelen lenni, mindenre rezonálni.

„Mindig nagyon figyelek arra, amit az orvosok mondanak, azt gondolom, hogy ők nem halandó lények, hanem sokkal közelebb vannak az Úrhoz, mint mi. Az ember éli az életét, történik valami, akár egy betegség vagy egy baleset, jönnek az orvosok, és megszerelik, aminek köszönhetően tovább él, akár évtizedekig, lehetnek gyerekei, folytatódik az élet. Szerintem ez nem emberi magasság. Ez számomra egy fontos üzenet, nemcsak most, hanem az életem egészében” – vallja.

Végül két hét intenzív osztály után a benne fejlődő kis élettel együtt elhagyhatta a kórházat.  

„Hálakönyv az orvosoknak”

Barbara művészcsaládban nőtt fel, ő maga filmesként és grafikusként dolgozik, de nagyon régóta verseket is ír. Miközben az intenzív osztályon feküdt, írni kezdett, szabályos haikukat mindarról, amit betegen átélt. Ezekből decemberben Deus ex machina (isteni beavatkozás) címmel megjelent első szépirodalmi kötete.

Láss tisztán
Ki ágyadnál áll
földi angyalok hada
s az Úr szava.

Életed adni
Megcáfolják az
örök igazságot, hogy
anya csak egy van.
(Részlet a kötetből, a szerző kedvenc verse)

„Amikor rajtam volt valamilyen gép, vagy körülvettek orvosok, ápolók, nem tudtam hangosan beszélni vagy telefonálni, de folyamatosan éreztem, hogy az érzéseimnek ki kell jönnie valamilyen módon. Elkezdtem írni a telefonomba, egyedül így tudtam kommunikálni, és küldözgettem a verseket például édesanyámnak. Tudtam írni, mert hagyományos, altatással járó lélegeztetőgépen nem voltam, csak non-invazív gépeken” (lélegeztetés orr- vagy arcmaszkon keresztül, nem kell hozzá mélyaltatás – a szerk.).

„Ha létezik ilyen kategória, akkor ez egy hálakönyv az orvosoknak, kórházi dolgozóknak” – mondja.

Fotókat is készített saját magáról, illetve arról, amit éppen az ágyban fekve látott: kórházi csöveket, infúziót, az ablakon keresztül az eget. Ezek mind-mind helyet kaptak a könyvben.

Kép

Fotó: Baska Barbara

„Szerintem a valóságnál nincs szebb. Amióta sokat dokumentumfilmezem, kevés fikciós filmet nézek, mert annyira szép a valóság. A haiku is ilyen számomra. Attól függetlenül, hogy mennyire szabályozott, mennyire elvont, rettentően nyers, valóságos és dokumentarista pillanat-megörökítés. Még párhuzam is van a kórházi lét és a haiku között. Amilyen szigorú, szabályozott, nehéz, mozdulatlan helyzetben vagyok az ágyon, olyan szigorú, szabályozott helyzetbe hozom magam egy haikuval” – magyarázza, amikor arról kérdezem, miért a verses formát választotta. A versek a születésük sorrendjében szerepelnek a kötetben.

A könyvbemutatót decemberben tartották, amelyen az orvosai is jelen voltak, nekik a könyv végén köszönetet is mond a szerző.
„Könnyek között fogadták, azt mondták, nem találkoztak még hasonlóval, hogy valaki így próbálja meg sorokba önteni a kórházi élményeit. Nagyon jólesett, hogy valami keveset visszaadhattam abból a törődésből, amit ott kaptam.”

A szerzőről
Baska Barbara grafikusművész, filmrendező, operatőr, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézetének tanára, két gyermek édesanyja. Művészcsaládból származik: nagyapja Rényi Tamás filmrendező, édesanyja a Munkácsy Mihály-díjas Rényi Katalin festőművész, édesapja Baska József festőművész, Magyarország érdemes művésze, testvére, Baska Balázs grafikusművész. Jelenleg egy olyan dokumentumfilmen dolgozik, amelyben néhai édesapja meneküléstörténetét dolgozza fel. Baska József felvidéki magyarként a Beneš-dekrétumok miatt 1947-ben egy szénásszekéren menekült Magyarországra.

Isten és az orvosok – „egyik sincs a másik nélkül”

A hit a szerző számára fontos dolog, a könyv címében is Istenre utal.

„Azt gondolom, nekem a kórházban az Isten és az orvosok segítettek. Ugyanolyan arányban, egyik sincs a másik nélkül.

A kórház legfelső emeletén közel éreztem magam az Úrhoz, vigyáztak rám két irányból.

Hiszek Istenben, és babonás is vagyok. Sok orvoson is látom, hogy hívők. Sok esetben félreértik az emberek őket, amikor azt gondolják, hogy a beteg lelkével nem törődnek. Szerintem nagyon is átszűrődnek rajtuk a történések, megérintik őket a történetek. Hallottam csodálatos, szívbe markoló történeteket, annak a természetességét, ahogy az orvosok napi szinten mentik a betegeket. Valakinek leáll a mája, és 13 órás műtét után kap külföldről egy repülővel érkezett új szervet, majd kisétál öt nap múlva egészségesen. Mi ez, ha nem csoda?” – fogalmaz. 

A Deus ex machina eredetileg egy kisfilm címe volt, ami arról szól, hogy az orvosok inkább isteni, mint emberi teremtmények. Ez a járvány miatt nem készülhetett el, de Barbara szeretné pótolni, valamint a kórházi élményei dokumentumfilm-ötletet is adtak neki. A transzplantáció területén dolgozó orvosokról szeretne filmet készíteni.
„Egy orvos reggel felkel, felöltözik, fogat mos, bemegy a kórházba, megment egy életet, hazamegy, tévét néz, majd lefekszik. Ez a téma nem jutott volna eszembe, ha nem látom magam körül, mi történik a kórházban – összegzi. – Nyilván minden munka más, de nem lehetünk eléggé hálásak az orvosokért” – teszi hozzá Barbara, miközben pont egy szirénázó mentőautó száguld el az ablak alatt.

Kép

A szerző könyve bemutatóján – Fotó: Juhász Tamás

A kötet azoknak segíthet, akik hasonló helyzetben vannak: akár a Covid, vagy bármilyen más kórházi tartózkodás alatt nem tudnak kommunikálni. Egy-egy sor alapján megérezhetik, hogy nincsenek egyedül. De ugyanúgy szól a hozzátartozóknak is, akik elvesztettek valakit, vagy csak jobban meg akarják érteni, mit él át ilyenkor egy beteg. Másrészről az orvosoknak, orvostanhallgatóknak is tanulságos lehet.

Segít megérteni, hogy a beteg nemcsak hús, csont és izom, hanem lelke is van, és megéli, ami vele történik.

„Bármi történhet, ő védve van”

„A legfélelmetesebb nekem a betegségsorozatban az volt, hogy ez az egész a hasamban lévő kisbabára hogyan fog hatni. Történt-e vele valami, a vírusfertőzés, a sok infúzió, az antibiotikum, a baleset, a műtét miatt. Aggódtam, hogy ez rajta hogyan szűrődött át. Volt olyan mélypontom, amikor azt éreztem a kórházban, hogy lehet, neki jobb kinn, mint benn. Ezt mondtam is az orvosoknak, akik elmagyarázták, hogy nem így van. Ezek nem érik őt, úgy van kitalálva a szervezet, hogy bármi történhet, ő védve van. Szerintem ez is egy csoda” – szögezi le a filmoperatőr.

„Amikor a kórház elhagyása után két héttel bementem megbeszélni a majdani császármetszés időpontját a szülészetre, szintén a Semmelweis Egyetemre, közölték, már ne reggelizek, mert ma lesz baba. Szülési fájdalmaim voltak, csak én nem éreztem. A CTG-n ültünk öten kismamák, és nyolcasával-tízesével sétáltak az orvostanhallgatók, egy nővér odahozta hozzám a csapatot, és mondta nekik, hogy tessék nézni, ez a kismama például ma már szül. Én meg nagyot néztem, és mondtam, hogy én csak két és fél hét múlva következem” – idézi fel Barbara.

Így tehát 2022 szeptemberében teljesen egészségesen megszületett Alexander (ahogy édesanyja hívja, Lex), aki a beszélgetés alatt a szomszéd szobában alszik.
„Én nagyjából akkor gyógyultam meg, amikor Lex megszületett, addig minden félelmetesnek tűnt az ő szemszögéből. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nekem bármi maradandó problémám lesz-e. Ahogy telik az idő, az ember egyre inkább azt látja, hogy bármi megtörténhet vele és a szeretteivel.

Amikor van kiért és van miért élni, egészen máshogy van értelme az életnek.

Hat évvel ezelőtt Leon születésénél is így éreztem. Úgy gondolom, hogy Lexnek is ilyen körülmények között kellett megérkeznie, még akkor is, ha rettentően nehéz és rizikós volt az odáig vezető út. De talán emiatt jobban jelen vagyok anyaként” – teszi hozzá.

A Deus ex machina a Trend Kiadó gondozásában jelent meg.