Neked elmesélem – A lélek ezerszer erősebb, mint a test

Azt mondja, sikeresnek tűnik, de ha visszaemlékszik az útjára, belül kegyetlenül fájnak dolgok. Hol mások, hol saját maga miatt. Ötvenkilenc évesen megjárta az El Caminót, és rádöbbent: sosem adott időt magának, hogy önmagával legyen.
Egy rendíthetetlen nő, a Szó ami szó cukrászda és pékség tulajdonosának, Kapás Katalinnak a története.

Kapás Katalin
Kapás Katalin – Fotó: Vavrik Dóra

Sosem tudtam önmagammal lenni, menekültem magam elől. Nem tudatosan, de állandó mozgásban voltam, folyton menni és tenni kellett, folyton hasznosnak és eredményesnek kellett lenni, mert csak akkor érünk bármit is – ebben a hitben éltem.

Ez volt az egyik ok, ami miatt elindultam évek óta tervezett testi-lelki zarándokutamon. A régi zarándokok azt mondták, az El Caminón megtalálom a választ a kérdéseimre, vagy rájövök, hogy van, amire nincsen válasz. Csaknem három hete gyalogoltam Spanyolországban, közel a misztikus Santiago de Compostelához, ahol az első napokban az óceán partján haladtunk a zarándokok számára deszkákból épített utakon és nehéz terepű homokon. A homokban a legmegterhelőbb a járás. Visszanézve láttam a lábnyomaimat a porban, és arra gondoltam, hogy ez is csak átmeneti, a szél elsimítja, mintha ott sem jártam volna. Mint minden más, lassan én is a múlt leszek! Ezekben a napokban nagyon sok új izmommal ismerkedtem meg. Esténként azért imádkoztam, hogy a többi izmom maradjon inkognitóban. De imám nem hallgattatott meg, mert minden egyes nap testem más-más területe sajgott, égett.

Annak ellenére, hogy azt hittem, jól bírom a fájdalmat, a szenvedést, ez az út megmutatta egy egészen más oldalát is a fájdalomnak. A múlt fájdalmait. Egy odaadó, önfeláldozóan szerető édesanya elsőszülött lánya vagyok, aki egészen az El Caminóig, ötvenkilenc éves koráig sosem érzett fáradtságot. Nem túlzok. És nem azért, mert nem engedtem meg magamnak, hanem mert valami folyton hajtott ott belül. Gyakran előfordult már az egyetemen is, hogy csak két-három órákat aludtam, hogy teljesítsek. Amikor pedig elkezdtem a pékséget üzemeltetni, volt, hogy kimaradtak számomra éjszakák. Én otthon sosem hallottam a kifejezést: fáradt vagyok. A szüleim szó nélkül végezték a dolgukat, nem panaszkodtak, így én is mérhetetlen energiával vetettem bele magam minden olyan célba, amiben hittem.

A semmiből, szerény körülmények közül indultam útnak. Egyszobás lakásban éltünk öten egy faluban, Mátraszelén. Jó volt, ott tényleg megéltük azt, hogy mit is jelent együtt lenni. Egészen addig, amíg apu külföldön nem kapott állást, utána őt csak keveset láttuk. Anyunak mi voltunk az elsők. Mindig önzetlenül adott. Arra is figyelt, hogy a három lánygyermek között mindig egyenlően ossza el a csokiparányt vagy a téliszalámit. Azzal nem törődött, hogy neki sosem jutott. Ápolónőként dolgozott, így gyakran még éjjel is jöttek hozzánk betegek, sérült emberek. Először mindig őt keresték fel a faluban, csak azután az orvost. Miatta sokáig orvos szerettem volna lenni, mivel láttam, hogyan néznek rá: hálával, tisztelettel és mélységes bizalommal fordultak felé. Szerettem volna, hogy egyszer rám is így nézzenek majd az emberek. Ezért lettem először szülésznő, majd pszichológus.

Borzasztó fiatalon, tizenkilenc évesen mentem férjhez, mert teljesen elvakított a szerelem. A férjem hentesként, én pedig szülésznőként dolgoztam három műszakban. Majd hamar megérkeztek hozzánk a gyerekek.

Emiatt munkahelyet váltottam: a salgótarjáni szénbányászat számviteli osztályán kaptam munkát egy műszakban, így többet tudtam otthon lenni a fiainkkal. A házasságunk hatodik évében elkezdtünk „önállósodni”, mert abban láttuk a jövőt, ha saját vállalkozásba kezdünk. Élelmiszerboltokat kezdtünk nyitni a környéken.

Kép
Kapás Katalin első kisfiával
Kapás Katalin első kisfiával – Fotó: Kapás Katalin

Én abban hiszek, hogy minden és mindenki hatással van ránk. Sokszor azok a személyek a legjobban, akikre nem is gondolnánk. Sokáig azt gondoltam, hogy a legnagyobb befolyása a személyiségemre édesanyámnak volt, majd később rájöttem, hogy édesapámnak, a férjemnek és néhány teljesen kívülálló embernek, mint például a férjem főnökének is legalább akkora hatása volt rám, mint anyunak. Minden olyan emlék is maradandó változást keltett bennem, amikor valaki lekezelt vagy lenézett – például amikor az első pékségem nyitása után egy sikeres, már befutott pék azt mondta nekem: „Te ezt nem fogod bírni!” Vagy amikor a fiamat valaki kiemelte a fotelből, mondván, hogy az a kutya helye. Ma már hálás vagyok ezekért a szavakért, mert ahelyett, hogy visszahúztak volna, erővé alakultak bennem.

Huszonöt év után különváltunk a férjemmel. Utána szembesültem, mondjuk úgy, hogy az igazi élettel. A válásunk után elosztottuk kettőnk között a meglévő üzleteket. Két igen rossz helyzetben lévő üzlet maradt meg nekem, ezeket kellett fellendítenem vagy legalább életben tartanom. Indultam egy vidéki fejlesztési pályázaton, amit megnyerve felújítottam az ABC-t. Közben egy egyszobás albérletbe költöztem a városba a fiúkkal. Ismerős érzés volt. Olyan, mint amikor újra visszatérsz oda, ahonnan indultál. Csak már nem gyermeki naivitással szemlélődsz kifelé az egyetlen ütött-kopott kis ablakodon. Az élet visszalökött, mert nem az igazság sakktábláján játszottam.

Volt, hogy lábujjhegyen éltem. Halkan, visszahúzódva, mások kedvének megfelelve, mint egy mosolygó kép a falon, amit csak egy apró szög tart, ami elfed és képmutat.

Így, ha engem kérdezel, mi a szabadság, azt mondom: dönteni. Szabadon dönteni. Nem kérdezni, nem tétovázni. Dönteni úgy, ahogyan nekem jó, nem neki, vagy bárki másnak, hanem nekem. Ha önfeledten a saját szabályrendszeremet követhetem. És bár mások szemében a válásom után úgy tűnhetett, visszaléptem, mélybe zuhantam, mégis abban a kis lakásban éltem át újra a család szentségét, melegségét. Ott, ahol egyikünk sem tudott elvonulni esténként a saját szobájába, mivel nem volt rá lehetősége. A szűkös kis lakás nekem mindig az összetartozás, az „együtt vagyunk” élményét adta. Ott, a legnagyobb káoszban boldog voltam, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogyan lesz a holnap.

Én figyelek az álmokra, ha jók, ha rosszak. Akkoriban volt egy álmom, ami után izgatottan keltem fel, és fényt gyújtott bennem, miután már máson sem járt a fejem, mint a hogyan továbbon. Ugyanis az után, hogy megnyertem a pályázatot és felújítottam az ABC-t, rám nyitott egy nagyobb üzletlánc. Innentől kezdve a pályázat feltételeinek nem tudtam megfelelni, néhány nap alatt a felére csökkent a forgalmam.

Az álomban fehér köpenyben egy pékségben gyúrtam a puha, nyúlós tésztát. Meleg fényű lámpák között sütöttem. A tészta színe aranybarna volt és tökéletes. Jó érzéssel ébredtem az álomból. Reggel a kezembe vettem egy napilapot, amelyben megláttam, hogy eladó a hozzánk közeli pékség. Isteni jelnek tekintettem. Azonnal felhívtam a kiírt a telefonszámot, aminek a túlsó oldalán egy ismerős hang csendült fel: „Halló, itt Judit!” – „Judit, te vagy az? Hogyhogy eladod a pékséget?„Mióta papa meghalt, nem az igazi a hely. Kezdünk tönkremenni.” Két hét múlva ott álltam a kulccsal a kezemben az üres kenyerestáblák előtt. Bele se gondoltam, hogy vajon miért mehetett tönkre, hogyan fogom én ezt csinálni, hogyan és miből fogom felújítani, és vajon, miért is csinálom ezt az egészet. A pék alkalmazottak totál kihasználták a tudatlanságomat. Ha kérdeztem tőlük, hogy ez a kenyér miért égett oda, miért lapos, miért száraz, mindent a lisztre fogtak.

Sokszor éreztem azt, amit az El Caminón, hogy nem tudom megcsinálni. Elájulok, összerogyok, feladom! A negyedik-ötödik nap volt a legnehezebb, fáradtságom kicsúcsosodott, nem volt már kedvem hajnalban az utcákon a zarándokutat jelző kagylót és nyilat keresni, utáltam az óceán okozta ködöt, dühös voltam a hátizsákra, amitől vízhólyagok sajogtak a vállamon. Emlékszem, azt képzeltem, hogy elértem a határt, és meghaltam! De a határ mindig kitolódott. Mintha egy kiapadhatatlan kútból energia és erő töltötte volna fel a testemet, mindig éppen annyira, hogy tovább tudjak menni.

Akkor tapasztaltam meg, hogy nincs határ. Ha van, akkor csakis testi. A szellem, a lélek tovább járja az útját, mert ezerszer erősebb, mint a test.

Két főiskolás gyerek mellett álltam neki kitanulni egy újabb szakmát: pék lettem, majd cukrász, csak azért, hogy irányítani tudjam a frissen újranyitott boltot. Egy év alatt megháromszoroztam a forgalmat, további üzleteket nyitottam, és a saját pékségeinken túl további 36 környékbeli élelmiszerüzletbe szállítottunk kenyeret. Akkor, negyvenkét évesen ismertem fel, hogy van némi üzleti érzékem. Én ugyanis mindig úgy tekintettem magamra, hogy nincs semmilyen különleges képességem, egyedül a vágy és a bátorság volt az, ami mindig ott volt bennem, és ezt a kettőt formáltam akarattá. Sosem hárítottam a felelősséget, abban hiszek, hogy az életem az én felelősségem. Ha hibázom vagy konfliktusba kerülök, először magamat vizsgálom meg, és csak utána a másikat. És meggyőződésem, hogy a bátorságot sokkal kevesebbszer bánjuk meg, mint a gyávaságot. A kihívások cselekvésre ösztönöznek.

A bátorságomat az adta, hogy elhittem magamról: ha teszek érte, képes vagyok rá. Ezt a belső hitet édesanyámtól kaptam. Gyerekként szabadságban és bizalomban éltem, mert bár féltett, mégis felengedett a veszélyt súgó „fára”, miközben gyengéd kezei készenlétben álltak mögöttem. És én bátran tettem meg a lépéseket, abban a biztos tudatban, hogy ő ott van, és ha kell, megtart. Kölcsönösen bíztunk egymásban.
Ő volt az, aki megtanított arra is, hogy létezik az elég. Anyu tartott a gazdag emberektől. Ez önkéntelenül is belém égett. Így amikor már befutott a Szó ami szó pékség és cukrászdánk, és már több városban is ott voltunk, és hosszú sorok álltak a boltjaink előtt, az elején nem az az érzés kerített hatalmába, hogy hú, de jó, sikerült, hanem megijedtem, hogy akkor én most nem leszek jó ember.

Kép
Kapás Katalin édesanyjával
Katalin édesanyjával – Fotó: Kapás Katalin

Az értéket a fiaim hozták be a pékségbe. Én anyag-, ők értékorientáltak. Ne érts félre, én is törekedtem a minőségre, de akkor még nem volt divat a kovász és a belga csoki. Csak az utóbbi években épül újra ez a kézműves vonal, aminek úgy érzem, nagy úttörői voltak a fiaim is. A kisebbik fiam cukrász, a nagyobbik pék lett. Nekik volt lehetőségük külföldön, Franciaországban, Olaszországban, Norvégiában és Ausztriában elsajátítani az alapokat. Bennünk így, együtt van az erő. Attól, ahogy én csináltam, nem lett volna nevünk a szakmában, az ő tudásuk és maximalizmusuk az, ami miatt kiemelkedünk a tömegből… Ma már két pékséget, egy cukrászüzemet és több saját üzletet vezetünk, és több mint hatvan ember kap munkahelyet nálunk.

Kép
Kapás Katalinfiaival
Katalin fiaival – Fotó: Kapás Katalin

A Caminón, ahol a hatodik naptól már a zöldellő hegyekben rakosgattam gépiesen a lábaimat, elkezdtem újra jól érezni magamat. Megtanultam, hogy a hegyekben mindig csak a lábam elé nézzek és ne tovább, így jobban elkerülöm a pszichés nyomást, hogy hová kell még felérnem. Az enyhülő fájdalmam utat engedett a befelé figyelésnek. Számoltam a lépteimet, az időt nem nézve, napokat nem számolva. Hová tartok? Mit keresek? Mit akarok igazán? – kérdeztem magamtól.

A keresés hiányt feltételez. Valamit elvesztettem, vagy valami soha nem volt az enyém és hiányzik? Beismertem magamnak: a rengeteg munkával és vállalkozással el akarok rejteni valamit. Elnyomom a belső hangomat, mert tudom, hogy önmagammal lenni először szenvedés lesz.

Ha nem másokról gondoskodom megállás nélkül, akkor magammal kell farkasszemet néznem.

Az állandó teljesítménykényszernek meg is lett a hozadéka, ha nem dolgoztam, elkezdett fájni a gyomrom. A Caminóra készülve is azt hittem, hogy ott fogok meghalni útközben a gyomorgörcstől, ha megengedem magamnak azt, hogy két hétig ne dolgozzak.

A Caminóra én válaszokért, megtapasztalásokért mentem. Miért maradok benne olyan helyzetekben, amelyek már nem a fejlődésemet szolgálják, hanem gátat építenek? Miért olyan nehéz nemet mondanom? Szüksége van-e még rám a gyerekeimnek, és miért félek attól, ha már nem? Miért csak akkor értékelem magam, ha teljesítek? Miért kell mindennap csinálni valami eget rengetőt? Lélegzetelállító volt megélni a napokat, amikor nem számított a munka, a szerelem, a család, a megfelelés. Ott nem voltak játszmák, álarcok. Csak én voltam: a testem és a lelkierőm. Ezen az úton egyszerre voltam a csend és a lárma, az igaz és a hamis, a kicsi és a nagy, vén és fiatal. Azóta minden áldott nap tanulom a műfajt: megengedőbbnek lenni magammal szemben is. Mert senki nem fog számon kérni a nap végén: „Na, Kati, ma mit vittél véghez?” Semmit. Csak élveztem, hogy élek. 

A történetet Kosztin Emese írta Kapás Katalin, a Szó ami szó cukrászda és pékség tulajdonosának emlékei alapján. 

 

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti