„Karokat nem, de sok egyéb mást kaptam a Jóistentől”

Emlékszel arra a pillanatra, amikor először szembesültél azzal, hogy más vagy, mint a többi gyermek?

Egy meghatározó pillanatra nem. Biztosan volt, hogy megbámultak, megszóltak vagy éreztették velem, hogy más vagyok, de a rossz dolgokat hamar elfelejtem. Szüleim mindent megtettek, hogy olyan életet élhessek, mint bármelyik másik gyermek. Hiába tanácsolták nekik, hogy mozgásjavító általános iskolába írassanak, ők nem azt választották. Egy integrált alapítványi suliba, a Gyermekek Házába jártam. Itt megadatott, hogy nem elzárt világban, mégis biztonságot nyújtó környezetben tanulhattam. Gimnáziumba már egy katolikus intézménybe jártam.

Mind a szüleim, mind az iskoláim hozzájárultak ahhoz, hogy nem tekintek magamra különcként, elfogadtam, hogy van, amiben más vagyok, másként működöm, mint a többi ember.

Okozott nehézséget gyermekkorodban, hogy a kezed helyett a lábadat kell használod?

Kiskoromtól kezdve teljesen természetes volt, hogy mindenre a lábamat használom, így fejlődött ki a lábujjaim finommotorikus képessége. Igazából mindent meg tudok csinálni a lábammal, leginkább a cipekedés okoz nehézséget, de mindig van, akit meg tudok kérni, hogy segítsen.

Még vezetni is tudsz a lábaddal.

Nagy álmom volt, hogy vezethessek. Először meg kellett győznöm a szüleimet, aztán ki kellett találnom, hogyan valósítom meg. Ehhez szükség volt a műszaki és az angoltudásomra is, ugyanis kezdetben angol nyelvű oldalakat böngésztem az interneten a lábbal vezetésről. Egy római nyaraláson annyira beleszerettem a Fiat 500-asba, hogy később, amikor autót vásároltam a családom támogatásával, ezt a típust választottam hófehér színben, automata kivitelben. Autószerelő ismerősöm segített aztán átalakítani. A jobb lábammal kormányzom, a ballal pedig a pedálokat kezelem. Az indexet a fejemmel irányítom, a fejtámlába van kivezetve.

Előfordult már, hogy a piros lámpánál a mellettem álló buszról megrökönyödve néztek, de szerintem kívülről nem nagyon látni, hogyan vezetek, és az sem nagyon tűnik fel a többi sofőrnek, hogy a lábammal intek, amikor valakit beengedek magam elé.

Ha már a műszaki tudásodat említetted, közlekedésmérnökként végeztél. Miért ezt a szakmát választottad?

Mindig is vonzottak a műszaki dolgok, és jól mentek a reáltárgyak, így nem is volt kérdés, milyen irányba megyek tovább. A közlekedésmérnök szakot pedig a repülés iránti szenvedélyem miatt választottam, leginkább a forgalomirányítás érdekelt. Miután végeztem, rövid ideig dolgoztam is ezen a területen, repülőgép-karbantartással kapcsolatos adminisztratív feladatot láttam el. Ám hamar kiderült, hogy ez nem az a munka, amelyre valójában vágytam, fejlődni sem igazán tudtam. Aztán teljesen más irányt vett az életem: másfél évig a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítésén és megvalósításán dolgoztam rendezvényszervező asszisztensként. Majd visszatértem a közlekedéshez, elkezdtem a rehabilitációs környezettervező szakmérnöki képzést, és elhelyezkedtem a BKK-nál akadálymentesítési referensként. Még csak egy hónapja dolgozom itt, de nagyon élvezem.

Kép

Borbála és segítőkutyája – Fotó: Ernyey-Balogh Júlia

Amit a fejedbe veszel, azt megvalósítod, és közben teljes önállóságra törekszel. Miért fontos ez neked?

Sok helyzetben van szükségem segítségre, néha csak kényelmesebb vagy gyorsabb megcsinálni valamit segítséggel, viszont nem szeretnék folyamatosan másokra szorulni.  Amíg otthon laktam, evidens volt, hogy segítenek a szüleim, ha már ott vannak, ám ez függőségi viszonyt is eredményez.

Hogyan váltál le a szüleidről?

Az első nagy lépés az önállóság felé egy Erasmus-ösztöndíj volt Varsóba. Ott laktam először egyedül. Hetente egyszer jött egy lány segíteni, különben magam intéztem mindent.

Komoly kihívás volt az a félév, ugyanakkor teszt is, hogy képes vagyok-e az önálló életre.

Az egyetem után költöztem el otthonról, amikor elkezdtem dolgozni. A szüleim heti egyszer átjönnek pár órára, leginkább a nagy bevásárlásban és a háztartás körüli teendőkben van szükségem segítségre. Kitakarítok egyedül is, de jóval időigényesebb és fárasztóbb. Egyébként a lakásomat úgy alakítottuk ki, hogy mindent, amire nap mint nap szükségem van, könnyen elérjek, és kényelmes legyen.

Hamarosan új távlatok nyílnak meg előtted, segítőkutyád lesz. Honnan jött az ötlet?

Ernyey-Balogh Júlia ismerősöm, aki segítőkutyákat képez ki, kérdezte egyszer, mit szólnék egy kutyához. Rögtön megtetszett az ötlet, ugyanis gyermekkoromban is volt kutyám, mindig is szerettem volna újra, de nem tudtam elképzelni, hogy egyedül tartsak. Nyáron kiválasztották nekem a legmegfelelőbbet: Lírát, a portugál vízikutyát. Van egy hosszú lista, amit meg kell tanulnia ahhoz, hogy segítőkutya lehessen. Ha Juli elérkezettnek látja az időt, akkor kerül hozzám, és együtt készülünk a segítőkutyáknak előírt vizsgára. Addig hetente találkozom Lírával, ismerkedünk, játszunk, próbálgatom vele a feladatokat. Nemcsak azért várom már, hogy nálam legyen, mert sok mindenben segít majd, lekapcsolja a villanyt, cipeli a táskám, odahoz tárgyakat, kinyitja az ajtót stb., hanem azért is, mert lesz egy társam, nem leszek egyedül. Biztos jóval többet fogok majd sétálni, kimozdulni vele.

Több fogyatékosságügyi projektben is benne vagy. Hogyan lett belőled aktivista?

Amikor gimnazista, egyetemista voltam, tanultam, éltem a velem egykorú fiatalok életét. Időnként fel is tettem magamnak a kérdést, hogy kellene-e külön foglalkoznom fogyatékossággal élőket érintő kérdésekkel, de nem nagyon merültem el benne. Aztán szépen sorban megtaláltak a különböző projektek. Az egyik a Freekey, amelynek kampányaiban is szerepeltem már.  Az a célja, hogy Magyarországon is megvalósuljon a – külföldön már működő – személyi asszisztencia szolgálat, szeretnénk felhívni erre a döntéshozók figyelmét is. Rengeteg fogyatékossággal élő embernek lenne szüksége segítségre, van, akinek csak heti egyszer pár órára, s van, akinek napi szinten.

A személyi asszisztencia nagybetűs önállóságot jelentene ezeknek az embereknek, függetlenedni tudnának a rokonoktól, intézményektől, ugyanis a segítő akkor megy, amikor az illető akarja, abban segít, amiben kéri, és még ő is választhatja ki a személyét.

Ismerek olyan mozgássérültet, aki segítővel jár szórakozni. A másik projekt, amelyben részt veszek, a Nő az erőnk. Ez egy online képzésen indult el, ahol kiscsoportban is dolgoztunk. Az egyik feladat során egy kampányt kellett megterveznünk, témánk a fogyatékossággal élő nők voltak. A képzés után úgy döntöttünk a társaimmal, akiknek egyike szintén fogyatékossággal élő, hogy meg is valósítjuk. Március 8-án online esemény keretében megszerveztük a Fogyatékossággal élő nők napját. Annyira nagy sikere volt, hogy azóta beadtunk egy ifjúsági Erasmus+ pályázatot is, ennek keretében workshopot és közös fotózást szervezünk fogyatékossággal élő nőknek és nem érintetteknek, az elkészült fotókból kiállítást is rendezünk majd. Célunk, hogy nőiességükben megerősítsük a fogyatékossággal élő nőket, láthatóvá tegyük őket, és felhívjuk a társadalom figyelmét arra, milyen problémákkal küzdenek. Ha ránk néznek, ne a fogyatékosságot lássák először, hanem a nőt!

Kép

Fotó: Lettner Kriszta

Szeptember közepén a Forráspont rendezvényen háromezer fiatal előtt beszéltél és vallottad meg a hited. Mit adott ez neked?

Óriási élmény volt, próbáltam kizárni, hogy ennyi ember előtt beszélek. Sosem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy motivációs beszédet tartsak, meg is lepődtem, amikor felkértek. Én inkább a tetteimmel, az életemmel szeretnék másokat motiválni. A fogyatékossággal élőket, hogy legyenek nyitottak az örömteli életre, a többi embert pedig az elfogadásra. Ne nézzenek ránk lesajnálóan, ismerjenek meg minket, így is lehet teljes életet élni! Lehet, hogy valamit nem kaptam meg az Istentől, de kaptam sok egyéb mást, amivel igyekszem jól gazdálkodni, mások hasznára fordítani.