„Ha valamit egyszer kimondtunk, annak úgy kellett lennie, ebben a szubkultúrában nincs második esély”

A legtöbb fiatal lány nem arról álmodik, hogy drogos hajléktalanok között élje az életét, nekik segítsen. Hogyan kerültél közéjük?

Nekem sem ilyen terveim voltak, még csak szociális munkás sem akartam lenni. Gyerekekkel akartam foglalkozni valamilyen segítő szakmában, és szociálpedagógia szakra jelentkeztem. Anyukám a tudtom nélkül beírta a veszprémi szociális munkás szakot a felvételi jelentkezési lapom utolsó helyére. Úgy volt vele, ha felvesznek oda, ahova szeretnék menni, sosem tudom meg, ha pedig nem, akkor ezzel megágyaz a továbbtanulásomnak. Egy-két ponttal lemaradtam a felvételin, így el is kezdtem a szociális munkás szakot.

A harmadik évben volt egy tantárgyunk: szociális munka szenvedélybetegekkel. Eleinte nem érdekelt, ugyanis két dologban biztos voltam: szenvedélybetegekkel és hajléktalanokkal sohasem akarok foglalkozni. Aztán mégis megváltozott a véleményem, ugyanis a tanárom a Baptista Szeretetszolgálatnál dolgozott, és épp akkor indítottak utcai programot drogos, hajléktalan fiataloknak.

Teljesen megfogott, ahogy a munkájáról beszélt, annyira más volt, mint a többi tanár. A szavai alapján nem is tűnt olyan kilátástalannak ez a terület, mint ahogy mindnyájan gondoljuk.

Elmentem hozzájuk egy egyhetes gyakorlatra épp a krízisidőszak kellős közepén, és úgy éreztem, a helyemen vagyok. Aztán a negyedik évben is náluk töltöttem a féléves gyakorlatomat. Isten minden irányból megsegített, hogy mindaz, amiért szociális munkás szakon vagyok, kiteljesedhessen. Még szállásom is lett Budapesten az utolsó pillanatban, tálcán kínálta az Úr. Rengeteg megerősítést is kaptam tőle abban az időben Jeremiás próféta könyvén keresztül: „Ne félj tőlük, mert én veled vagyok! Ímé, az én igéimet adom a te szádba!”

Akkor és később is mindvégig vigyázott rám, soha semmilyen bántódásom nem esett, és nem kaptam el semmilyen betegséget, akkor sem, amikor HIV-fertőzött, TBC-s vagy hepatitises kliensünk volt.  Az, hogy szociális munkás lettem, abszolút isteni elhívás volt, ez volt az ő terve az én életemmel. Nem is volt kérdés, hogy maradok-e.

Hogyan teltek a mindennapjaid az utcán?

Sohasem volt két egyforma napunk. Hiába terveztük meg reggel, hogy három helyszínre megyünk, és öt embernek fogjuk elintézni a szociális ügyeit, az élet mindig felülírta a terveinket.

Már az első helyszínen belefutottunk valakibe, aki épp rosszul volt, elájult vagy megfagyott a lába. Vagy kaptunk egy hívást, és rögtön irányt kellett változtatnunk.

Folyamatos jelenlétet nem tudtunk biztosítani a srácoknak, de mindnyájuknak megvolt a telefonszámunk, és azonnal tudtak nekünk szólni, ha szükségük volt ránk. Rendszeresen vittünk nekik ételt, ruhát, takarót, és ami épp az adományban volt. Tűcsereprogramot is működtettünk, steril fecskendőkkel láttuk el őket. Ha bárkinek egészségügyi ellátásra volt szüksége, autóba ültettük, elvittük, és végigültük vele a várakozási időt. Volt, akinek a terhességét is végig támogattuk. Segélyt intéztünk, ha járt valakinek, illetve rendszeresen pótoltuk az elveszett okmányaikat. Ha kellett, közfürdőbe kísértük őket, vagy tetűtlenítettük a hajukat.

Csapatban láttad el ezt a munkát?

Az utcai szociális munkások mindig párban dolgoznak. Egyrészt azért, hogy amíg az egyik telefonálgat, addig a másik tudjon beszélgetni a kliensekkel. Másrészt azért, hogy biztonságban legyünk. A társam egy leszerelt hivatásos katona volt, aki korábban kiképzőként dolgozott, és Koszovót is megjárta békefenntartóként. Hihetetlen jó csapatot alkottunk ketten. Saját módszereink szerint dolgoztunk, az ő katonaságból hozott tapasztalatait gyúrtuk össze az én elméleti szociális munkás tudásommal. Rengeteg biztonsági és egyéb szabályt hoztunk annak érdekében, hogy hatékonyak legyünk, és a belénk vetett bizalom se sérüljön, például, ha valamelyik srác agresszívan viselkedett mással vagy velünk, akkor gondolkodás, kérdezés nélkül elhagytuk a helyszínt.

Hogyan sikerült bizalmi kapcsolatot kialakítani a fiatalokkal?

Minden sráccal érdekből indult a kapcsolatunk. Érdekében állt szóba állni velünk, mert vittünk neki ételt, ruhát, steril fecskendőt.

Mindig onnan tudtuk, hogy valaki már bízik bennünk, hogy nemcsak kaját, 43-as cipőt kér, hanem tanácsot vagy segítséget is: megmutatta a lábszárfekélyét vagy az elszúrt vénáját, hogy szerintünk kellene-e ezzel kezdeni valamit, vagy megadta a személyes adatait, hogy lekérjük az anyakönyvi kivonatát, mert elvesztette a személyi igazolványát.

Arra mindig nagyon ügyeltünk, hogy ha valamit kiejtünk a szánkon, annak úgy kell lennie, különben rögtön bizalmat vesztünk, és ebben a szubkultúrában nincs második esély. Éppen ezért sohasem ígértünk semmit, de mindenben segítettünk, ha tudtunk. Miután elkezdődött az érdemi szociális munka, akkor tudtunk bárkivel arról is beszélgetni, hogy jobb lenne, ha télen nem fagyna halálra a sátorban, amikor melegedőbe is mehetne, mit gondol a tiszta életről, elképzelhetőnek tartja-e, hogy abbahagyja a drogozást. Sok srácot sikerült kigondoznunk ebből a körből, és rendbe jött az élete, dolgozik, beilleszkedett a társadalomba. Többen bejelölnek ismerősnek a Facebookon, üzenetet küldenek. Nem egy írja, hogy később értette meg azt, amit évekkel ezelőtt mondtam neki a Moszkva téren, a járdaszegélyen üldögélve.

Kép

Eszter használt fecskendők begyűjtése közben – Fotó: Dobozi Sándor/Baptista Szeretetszolgálat archívuma

Gondolom, nem mindenki története sikersztori. Nehéz volt megtanulni, hogy senkit sem menthetsz meg az akarata ellenére?

Nagyon hamar leengedtem a vállamról azt a terhet, hogy én bárkit is megmentsek, mert valóban senkit sem tudok az akarata ellenére. Mi csak eszközök voltunk ezeknek a srácoknak az életében, vagy használtak minket, hogy változzon az életük, vagy sem. Volt, aki csak arra használt minket, hogy stagnáljon az élete, és ne vigye el a tél.

Mennyire viselt meg érzelmileg egy-egy fiatal elvesztése?

Mivel megszerettem ezeket az embereket, fájt, amikor meghaltak. II. Erzsébet királynő mondta: „A szeretet ára a gyász”. Azonban bármennyire fáj is, nem szabad, hogy egy kliens elvesztése hatással legyen az én életemre, vagy lelkiismeret-furdalást indítson el bennem.

Idővel sokkal tisztább lett a heroin, ezért figyelmeztettük a srácokat, hogy vigyázzanak vele, inkább két részletben adják be.

Volt, aki nem hallgatott ránk, és belehalt a túladagolásba. Kinek a hibája, az enyém vagy az övé? Nyilván nem az enyém, soha nem is éreztem miatta lelkiismeret-furdalást, dühöt viszont igen: „Hogyan lehetett ilyen hülye!?”.

A szociális munkás nem tud hatással lenni arra, mi lesz a kliens életének kimenetele, ám ha valaki el akar indulni a változás útján, nem lehet annak gátja. Egyedül azért lehet lelkiismeret-furdalása, ha nem tesz meg mindent idejében azért, hogy bejuttassa az illetőt az elvonóra. Itt nem működik a „ráérünk arra még”, csak itt és most van.

Voltak valaha mélypontjaid, amikor azon gondolkoztál, hogy otthagyod ezt a munkát?

Igen, de soha nem a munkám vagy az emberek, hanem a körülmények miatt. Először a Lipót bezárása után éreztem azt, hogy szakmailag nincs értelme a munkámnak, nincs eszköz a kezemben, hogy segítsek. Volt addig egy jól működő rendszer, személyes kapcsolatom volt az orvosokkal, tudtam, melyik szer miatt kit kell hívni, ha valamelyik kliensünk úgy döntött, változtatni akar, és már másnap fogadták. Hirtelen légüres térbe kerültünk, ha valaki elvonóra akart menni, fogtuk a fejünket, és keresgéltünk, hol fogadnak drogfüggőt. A másik mélypontot a dizájner drogok megjelenése hozta. Teljesen kifordították önmagukból az évek óta heroinozó, füvező, alkoholizáló fiatalokat.

A hatásukra olyan személyiségváltozáson mentek keresztül, hogy mi sem tudtuk, mire számíthatunk, amikor kimegyünk hozzájuk.

A heroinról és a fűről tudjuk, milyen hatással van a szervezetre, hogyan lehet róla leszokni, milyen ütemben regenerálódik az agy, ha valaki tiszta marad. A szintetikus anyagokról azonban nem tudtunk semmit, mindnyájan csak sötétben tapogatóztunk, egymással osztottuk meg a tapasztalatainkat. Az egész szakmát komoly kihívás elé állították.  

Hogyan ért véget a tízéves utcai munkád?

Férjhez mentem, és egy hónap múlva a lelkész férjemet egy Nyíregyháza melletti faluba helyezte a püspök. Egy hónapnyi időm sem maradt arra, hogy felszámoljam a budapesti életemet. Megérkeztünk az új helyre, megszűnt a sok tennivalóm, és depresszióba estem. Eltartott egy darabig, míg sikerült beazonosítanom, hogy gyászfolyamaton megyek keresztül, és ez teljesen normális. Tíz évig az határozta meg az identitásomat, hogy Somogyi Eszter szociális munkás vagyok, és drogos hajléktalanokkal foglalkozom, és ez most hirtelen megszűnt. Ráadásul nemcsak a munkámat vesztettem el, hanem a lakhelyemet, a barátaimat, a kapcsolataimat, a gyülekezetemet, a kórusomat, még saját magamat is. Az Istennel való kapcsolatomnak sem tett túl jót a nagy változás, morgolódtam is miatta.

Hogyan sikerült talpra állni?

Könyvet kellett írnom ahhoz, hogy azt tudjam mondani, vége, lezártam az életem ezen szakaszát. A kegyelem érintése című regényben olyan eseteket dolgoztam fel, amelyek tíz év alatt megtörténtek velem az utcán. Egy éven keresztül, amíg írtam, minden éjjel álmomban újra szociális munkás voltam, visszamentem a múltba, találkoztam a srácokkal, újra éltem velük mindent.

Kép

D. Somogyi Eszter és családja – családi archívum

Mivel foglalkozol most?

Két fiunk született, az egyik négy-, a másik hatéves. Időközben a Nyírségből az Őrségbe költöztünk, a férjemet meghívta lelkésznek az itteni gyülekezet. Régóta írok novellákat, van saját blogom. Időközben kitanultam az online marketinget, több cégnek is dolgozom. Ahogy a kisebbik fiam is óvodás lett, elkezdett hiányozni az a fajta munka, amit akkor is csinálnék, ha nem fizetnének érte. Nem akartam elengedni a szociális munkát, de tudtam, hogy a gyermekeim rovására menne, mert az teljes embert kíván. Már egy ideje gondolkoztunk az örökbefogadáson, de nem éreztük a mi utunknak, a nevelőszülőséget viszont annál inkább.

Már Budapesten megfogalmazódott bennem: ha csak egy gyermeknek is meg tudnám változtatni az életét, szívesen megtenném, ugyanis láttam, hogy a srácok többsége állami gondozásból kerül az utcára, mert senki sem fogja meg a kezüket.

Áprilisban megérkezett a családunkba egy 11 hetes kisbaba, vele vagyok most itthon, és elkezdtem egy új könyvön is dolgozni.