Lelkiismeret, szerelem és a gének – Transzgenerációs örökség a Széchenyi családban

A három generáció

Egy gróf Széchenyi viszonya a hazához, a valláshoz és a szerelemhez mindig az egész életét meghatározta. Széchényi Ferencre (1754–1820) a legtöbbször úgy emlékezünk, mint a Magyar Nemzeti Múzeum és az ország könyvtárának megalapítójára. Ez azonban nem teljesen pontos meghatározás. Az ő gyűjteménye, amelyet 1802. november 25-én kelt adománylevelével a nemzetnek ajándékozott, könyvekből, kéziratokból, metszetekből, térképekből és érmekből állt.

Ezzel az Országos Széchényi Könyvtár megalapítója lett, amely alapintézményévé vált az 1808-ban életre hívott Magyar Nemzeti Múzeumnak.

Széchenyi Istvánt (1791–1860) úgy ismerjük, mint a Magyar Tudományos Akadémia anyagi alapjának megteremtőjét, a Lánchíd megépítőjét, a Hitel, Világ, Stádium című alapvető gazdasági értekezések szerzőjét, a lótenyésztés szorgalmazóját, az első felelős magyar kormány egyik miniszterét.

Széchenyi Ödön (1839–1922), ismert ragadványnevén a „Tűzpasa” szintén egész életében hasznos, nagy tetteket hajtott végre. Nemcsak a magyar és a török hivatalos tűzoltóság megszervezője volt, de a hajózásban és a hajóépítésben is hatalmas sikereket ért el. Ő építtette a budavári siklót és a budai fogaskerekűt is. Egy fölívelő évtized után azonban sorozatos kudarcok érték: ötleteit elutasították, tervei nem váltak valóra. Végül a török császár meghívta, hogy szervezze meg ott is a hivatalos tűzoltóságot – csapata e feladatért az oroszokkal versengett, és győzött. A török szultán azért is választotta őt, mert a gyakorlat alatt a magyarok csapatként viselkedtek, szervezettebbek voltak, mint orosz vetélytársaik.

Hazaszeretet és rendhagyó szerelmek

Vajon gróf Széchényi Ferenc apaképe, nagyapaképe hatott példaként a két leszármazottja életére? Vagy „csak” a gének játszottak közre abban, hogy a grófok ilyen fontos szereplőivé váltak a magyar történelemnek? Ez talán kibogozhatatlan, ám ha valamire mégis felfigyelhetünk, az a közös habitus: a lelkiismeret, a hazaszeretet és a korukban rendhagyónak számító szerelem.

Széchenyi Ferenc és István nagy szerelme is férjes asszony volt.

Ferenc gróf a sógornőjébe, Festetics Juliannába lett szerelmes, és bátyja halála után el is vette őt feleségül. István gróf, aki ifjúkorában a katonatisztek léha életét élte, egy napon találkozott Seilern Crescence grófnővel, aki Zichy Károly gróf sokgyermekes felesége volt. Ez a találkozás megváltoztatta őt. Olyan szerelmet érzett, amely a szórakozó grófot nemes lelkű hazafivá formálta.

Mindenáron valami nagyszerűt szeretett volna létrehozni, ezért is ajánlotta föl, hogy fedezi a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásának költségeit. Azt gondolta, hogy ezzel a nagylelkűségével akkora hatást tesz Crescence-re, hogy az majd elhagyja Zichy Károlyt. Crescence azonban igazi hűséges hitves volt: bár megszerette Istvánt, nem hagyta el érte Károly grófot. Amikor viszont megözvegyült, feleségül ment Széchenyihez.

Fiuk, Széchenyi Ödön pedig kétszer nősült, másodszor egy török nőt vett feleségül. A család számára nagy érzelmi kihívás volt, hogy Ödön felesége nem katolikus, ráadásul közel két évtizedig csak együtt élt vele, és csak később, első felesége halála után törvényesíttette kapcsolatukat – végül azonban belenyugodtak a választásába.

Kép

Széchenyi István és egyik fia Béla, megtekintik az épülő Lánchidat - Kép: Wikipédia

Ketten is pszichés problémával küzdöttek életük végén

Ferenc időskori lelki betegségét az élet lelkiismeretlenségeivel való szembesülés váltotta ki: élete utolsó szakaszában depressziós volt, vallási bűnbánatba süppedt. Talán azzal is szembesülhetett, hogy túl szorosan működött együtt a Habsburg uralkodókkal, akik a magyarok rendi alkotmányának, önrendelkezésének visszaszorítására törekedtek, és hogy nem volt Isten róla szóló tervének a része, hogy belépjen a szabadkőművesek közé...

István betegségét egy kudarc hozta elő, és a betegsége korai fázisában gonosznak képzelte magát. Úgy vélte, mindannak a vérontásnak, ami 1848-49-ben történt Magyarországon, ő volt a kiváltója, az egész az ő bűne.

Később ettől a téveszmétől megszabadult, de a valóságérzékelése sosem lett az eredeti.

Nehéz kérdés, hogy a kudarcok, az aggodalmak vagy a génhibák okozták-e a grófok pszichés megbetegedését. Persze sosem a betegség a lényeg, hanem az arra adott válasz. Amikor Széchenyi István jobban lett, a szanatóriumból kezdte el szervezni a maga szűkös lehetőségeivel a magyar ellenállást. Ahhoz, hogy az udvar kiiktassa őt a közéletből, egy megrendezett öngyilkosság kellett. A történészek egy része és az életmű legtöbb ismerője úgy véli: a lövésnél nem a gróf húzta meg a ravaszt.

Túl akarták-e szárnyalni egymást a Széchenyiek?

Nem valószínű a nemzedékek közötti versengés, inkább öröklötten nagy lehetett a problémaérzékenysége ezeknek a magyar főuraknak. És tudták, hogy a vagyonukkal módjukban áll sok társadalmi probléma megoldása is.

A Lánchíd azért is épült föl, mert Széchényi Ferenc temetéséről elkésett István, mivel nem volt híd a Dunán, és az átkelés olyan sokáig tartott, hogy lemaradt a gyászszertartásról. A magyar hivatalos tűzoltóság ötlete azért is született meg, mert Széchenyi Ödön részese volt egy falusi tűzoltásnak, ahol szervezettség hiányában hiábavaló volt a hősiesség. Ebből láthatjuk, hogy a hasznos vállalkozások valóságalapúak voltak. Széchenyi István nem apja vállán állva lett az, aki, hanem a szerelem és a problémaérzékenysége miatt.

Széchenyi Ödönnek is biztosan könnyebb volt felmenői tekintélye miatt elfogadtatni a kortársaival a terveit, mint egy gazdag és ambiciózus ismeretlennek, de az életét maga szervezte, és nem hiábavalóságokra fordította.

Pszichológiai és történelmi tapasztalat, hogy ha a szülei híresek valakinek, az segítségére lehet a karrierjében, de ha igazán nagyot akar alkotni, akkor valós problémák valós megoldásán kell dolgoznia.