„Az utolsó esténk is családi történetekről szólt” – Térey Jánosról beszél felesége, dr. Harmath Artemisz

– Nem volt lehetőséged felkészülni a veszteségre, mert nagyon hirtelen történt. 
– A gyakorlati részét tekintve ez valóban igaz, de a lelki részére úgy érzem, fel voltam készülve abban az értelemben, hogy

Jézus Krisztusban bíztam az addigi életem folyamán is, és ez a bizalom alapozta meg, hogy bármi drasztikus dolog történt az életemben, tudtam úgy látni, hogy Ő arról is tud. Ha pedig megengedte, akkor meg fogja adni az erőt az elhordozásához, mert azt is tudja, hogy nekem egyedül ez nem fog menni.

A másik kapaszkodóm az irodalom volt. Jánossal úgy gondolkodtunk erről, hogy a végső kérdésekhez nem tesz hozzá, nem ment meg, nem lehet az életedet a művészetre építeni – és ezt ma is ki merem mondani. Viszont ezzel együtt úgy gondolom, hogy azok az élethelyzetek, amelyeket regénykaraktereken vagy verseken keresztül éltem meg, az átszűrődő érzések, gondolatok, bár nem annyira kézzelfoghatóak, de mégiscsak hozzáadnak valamit az emberi tapasztalathoz – azok működésbe tudtak lépni. Úgy éreztem, hogy voltam már ilyen helyzetben. 

– Olvasóként ez picit más. Vagy mindig is mélyebben olvastál? 
– Azért nem annyira, hogy beleszerettem volna irodalmi hősökbe, de annyira mindenképpen, hogy akár a gyászt is ismerős érzésként tudtam azonosítani. Nagyon sok olyan szöveg van, főleg a kelet-európai regény- és novellairodalomban, amelyiket olvasva reménytelen, kilátástalan helyzetbe kell beleképzelnünk magunkat. Amikor minden elveszik – akkor mi marad? 

– Az első reakciód János halála után a hálaadás volt az életéért, az együtt töltött időért, a gyerekekért, az előző estéért – a szó nehéz és legnemesebb értelmében nem emberi válasz volt a halál tényére. 
– Erre nem is emlékeztem, csak amikor utólag szembesítettek vele. Általában nagyon valamilyennek szeretik látni az emberek a gyászt, mert egyszerűsíti a kommunikációt, ha nagyon kell sajnálni valakit, vagy ha lehet dicsérni az erejét. Egyik sem igaz önmagában, nagyon vegyes és sok érzelmet mozgató folyamat ez, és teljesen egyéni, hogy ki hol tart benne éppen, mikor lábal ki az egyik szakaszból és ér a másikba. Magamat úgy látom hitelesnek ebben a helyzetben, ha mindent megteszek azért, hogy az élet újra tudjon indulni. Ehhez kell mozgósítani az erőforrásokat. 

– A gyerekeitek számára hogyan fordítottad ezt a helyzetet? 
– Ez a legnehezebb része.

Folyamatosan emlegetjük apát – és én velük élem az ő gyászszakaszaikat is. Nagyon nehéz látni, ahogy egy kis lélek megrogyik. De tehetetlenségemben is azt gondolom, hogy Isten nem szórakozik vagy packázik a gyerekeimmel sem, és akármilyen nagy fájdalom ez, rábízom őket.

Azt nem kérdőjeleztem meg, hogy Isten jó – előfordulhatott volna, de nem történt meg. Közvetlenül a halála után nagyon fontos volt, hogy mindenhova jöjjenek velem, ahol megemlékeztek Jánosról, mert ezek elemelték a fizikai léttől az ő karakterét, igaz, kevésbé személyessé, viszont rituálét adtak az elengedéshez. Aztán adott ponton be kellett látnom, hogy ez már inkább felszaggatja a sebeket. Egy olyan családban, ahol nem maradt életmű, ott nem kell olyan gyakran szembesülni azzal a ténnyel, hogy valakit elvesztettünk – nálunk ez kézzelfoghatóan része a mindennapoknak is. 

– Az identitásuk része az apukájuk. Térey János utolsó könyve, a Boldogh-ház, ami a halála pillanatában kulcsrakész állapotban volt, kapaszkodót jelent a gyerekek számára? 
– Megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyit dolgozott volna még vele, nagyjából 60%-os állapotban volt, de töredékességében is kiad egy egészet; nagyon rétegzetten dolgozza fel a családi kapcsolatokat, azt a miliőt és kulturális beágyazottságot, ahonnan János érkezett, és igen, hatalmas ajándékként, segítségként éltem meg, hogy meg tudom a gyerekeknek mutatni a családjukat az édesapjuk szemével. Ahogy János elment, elvesztettem vele minimum félkönyvtárnyi lexikont, mert az ő agya mindent pontosan rögzített: neveket, helyszíneket, de kapcsolatokat is. Ezek legalább ebben a körben visszakereshetőek lettek. Persze volt olyan családi történet, amit már nem tudott megírni.

Családi történetekről szólt az utolsó esténk is, János mesélt az egyik rokonáról, aki többször mindenét elvesztette, kétszer a teljes vagyonát, és onnan állt föl.

Próbáltam biztatóan visszafordítani magunkra, illetve Jánosra, aki akkor szürkébben látta a világot, hogy adjon erőt számára a családi identitás: minden mélységből újra lehet építkezni. 

– Ezt azóta is válaszolod neki minden nap az életetekkel. 
– Próbálom üzenni, hogy ne izguljon. A fiúknak tartást ad, hogy tudják, ki volt az apukájuk. A nagyobb fiam egyébként a nyáron kezdett naplóírásba, a kisebbik meséket írt, kukucskálós könyvet tervezett, ami különböző nézőpontokból egészen mást mutat. 

– Sokat meséltél nekik fejből? 
– Minden este más történettel kellett előállnom adott tematika és adott karakterek mentén. Ha utánaszámolunk, több ezer új mese született így... 

– Nem gondoltad, hogy le kellene írni? 
– Hála Istennek, nem.

Mindenkit figyelmeztetek is rá, hogy azért, mert tud mesélni a saját gyerekének, nem biztos, hogy könyvet kell írnia.

Inkább gyomlálom a gyerek­irodalom virágos kertjét (az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum vezetőjeként – a szerk.). 
Szeretem érteni, amit ésszel fel lehet fogni, és szeretem vizsgálni, hogy hol van az a határ, ahol a racionalitás már nem tud fogást találni egy művön. Annak idején a doktori dolgozatomat is kockázatelméletből írtam, ahol szintén ez foglalkozatott, hogy mi az, ami kiszámítható, és mi az, ami fölött már nincs uralmunk. Egy ideig vizsgálható, hogy hogyan működik a költői nyelv, és egzakt módon sokkal jobban le lehet írni, mint ahogy azt az átlagember gondolja, mert vannak nyelvi tények; de egy adott ponton túl már nem tudjuk, hogyan működik a jelentésképződés például. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Miért nem szereted az özvegy szót? 
– Azt nem szeretem, ami kulturálisan hozzátapad. Nagyon súlyos szó – nem mintha ne takarna súlyos dolgot, de van benne szereplehetőség, éppen csak azért, mert kötünk hozzá bizonyos viselkedésmódokat, gesztusokat, amelyek származhatnak akár művészeti alkotásokból is, neked is biztos rögtön beugrik a Hunyadi László siratása Madarász Viktortól vagy A kőszívű ember fiai. 

– Számodra mit jelent ez az állapot, és ettől a jelentésrétegtől való elszakadás? 
– Azt, hogy mindent újra kell gondolni. Meg kell vizsgálni, hogy mi az, ami maradt, amire lehet építkezni, mit akar Isten velünk, és föl kell nőni egy olyan élethelyzethez, amit nem választottam magamnak, és adott esetben a tulajdonságaim nem is tennének alkalmassá rá. 

– Azon gondolkodtam közben, hogy tudatosan nem hordtál-e fekete ruhát, csak a János halála körüli közvetlen megemlékezéseken. Miért döntöttél így? 
– Akkor is a jelenlévők kedvéért viseltem. Ugyanazért, amit a szó kapcsán elmondtam: nem szerettem volna semmilyen pózt felvenni – amivel nem azonosulok teljesen, az ne kapcsolódjon életem egyik meghatározó eseményéhez sem. Jánoshoz sem méltó, ha valami nem igaz; szerintem egy érzelmileg nagyon mélyen érintő helyzetben nincs helye a hamisságnak, és itt nem a fekete színre, hanem az elvárásnak való megfelelésre gondolok. El lehet ítélni, és nem is csodálkozom rajta, de nem szeretek kimenni a temetőbe, és nem tudom gondozni a sírt. Én a szövegeket gondozom, amikben ő ma is él. Számomra János nem a temetőben van. Tárgyalok a szövegeiről, rendezőkkel beszélgetek, levelezek különböző projektek vezetőivel, hogy milyen sorsa legyen a műveinek. 
János nagyon hiányzik ebből a világból. Leleplező ember volt – nyíltan, de humorral.

Kicsit olyan, mintha már csak féligazságokat mondhatnék, mert az ő véleménye, a felfogása mindig kiegészítette az enyémet. De ez fordítva is igaz volt.

Ad egy lendületet, hogy ezeket a gondolatokat és törekvéseket tovább lehet vinni, és ezekben újra együtt élhetek vele, de vannak olyan pontok, amikor elgondolkozom azon, hogy mennyire kell követnem valamit, amit örököltem. 

– Úgy érted, hogy ezzel kaptál egy feladatot, egy szerepet, és ez is határozott pályára állít, aminek azért folyamatosan meg kell felelni: Térey János szellemiségének kell megfelelned? 
– Nagyon érdekes volt, amikor levettem a jegygyűrűmet. Most jobban önmagam vagyok, mint a házasság utolsó szakaszában, mert kevésbé kell megfelelnem, annak, ami Ő – ez egy pont a gyászfolyamatban, amikor távolabb kerültem tőle. Talán azzal a képpel megfoghatóbb, hogy a köd egyre sűrűbb körülötte – de néha belehasít a valóságunkba. A buszon hallottam a hangosbemondót, ahogy az újraélesztés világnapját harsogja – nekem pedig ez fizikálisan nem sikerült, hiába próbáltam aznap reggel újraéleszteni. Annak ellenére, hogy a kardiológus szerint a sikerre nem is volt esélyem, ez a mai napig fáj. Szellemi értelemben viszont szeretném életben tartani. Ha megszólal egy sora mondjuk színpadról, és így lélegezni kezd, akkor annak az élethelyzetnek az örömében létezem, hogy megajándékozott vagyok, mert mégis él tovább. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>