A vörös hajú, cowboykalapos túravezető: „A mai napig magával ragad, amikor látom felrebbenni a ludakat”
Tislér Diánát nem lehet nem észrevenni: a vörös hajú, cowboykalapos túravezető, természetvédelmi mérnök feltűnő jelenség, bármerre jár is. Márpedig az élet úgy hozta, hogy sokfelé megfordult már: egyike azon honfitársainknak, akik külföldön igyekeztek megélhetést találni maguknak, őt azonban a szíve mindig hazahozta. Vallja, hogy a természet nem ismer határokat, és ezt igyekszik is megmutatni vendégeinek – bakonyi lányként a világörökség részét képező Fertő-tájon, a határ mindkét oldalán.
A természet iránti szenvedélyes rajongás Diáéknál családi örökség. „A szüleim egyike sem bakonyi: édesanyám rábaközi, apukám balatoni gyerek. Csornán találkoztak, ott volt édesapám katona, anyukámat pedig éppen előléptetni készültek a ruhagyárban, ahol dolgozott, de ők akkorra már beleszerettek egymásba és a Bakonyba. Amikor édesapám lehetőséget kapott, hogy nagyvadas területen dolgozzon vadőrként, megvettek egy öreg házat Bakonyszentkirályon. Sárga víz folyt a csapból, de a szerelem nagyobb volt” – meséli Dia.
Erdőóvodától a biológia érettségiig
Dia két fontos dolgot szívott magába a bakonyi levegővel: az élővilág iránti rajongást és a németet, ugyanis sok osztrák vadász fordult meg a környékükön. A cserfes kislány hamar szót értett velük, nyaralt is az egyik családnál. Középiskolásként a bölcsészettudomány érdekelte, órákat töltött a könyvek sűrűjében a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma könyvtárában.
Lelkész szeretett volna lenni, de hiába imádkozott, nem kapta meg a pályához feltétlenül szükséges belső bizonyosságot, elhívást.
Jól is jött a pályaválasztás előtt az az egy év, ameddig önkéntes segítőként dolgozott Németországban, egy evangélikus erdőóvodában. A név becsapós, ez nem a faiskola valamely alintézménye, hanem olyan kisdedóvó, ahol heti több napot is a vadonban töltöttek a gyerekek. Dia könnyen beilleszkedett – óvodában neki is lombos fa volt a jele –, de egy-egy csendesebb pillanatban mindig a Bakony dombjai lebegtek a lelki szemei előtt.
Az egy év önkéntesség után turisztikai szakmenedzser szakra iratkozott be Sopronban, aztán megismerkedett valakivel, aki természetvédelmi mérnöknek tanult. Bár ez a szak már korábban is működött, ő akkor csodálkozott rá, hogy ilyesmi létezik, és mindenképpen el akarta azt is végezni. Azzal azonban csak a felvételijelentkezés beadásakor szembesült, hogy érettségiznie kell biológiából. Imádkozni kezdett: „Istenem, ha azt akarod, hogy ezzel a területtel foglalkozzak, akkor felvesznek. Ha nem, akkor ez nem az én utam”. Felvették. Ez a meghallgatott imádság azóta is erőforrása a nehézségek között – mert abból bizony volt bőven.
Az Alpokban is a Bakonyról mesélt
Dia több nemzeti parkban is megfordult tanulmányai során, és kezdettől fogva vonzotta az ökoturizmus témája, ami akkoriban még nem volt nagyon elterjedt Magyarországon. Kicsit furcsán is néztek rá, amiért két ilyen, látszólag össze nem illő képesítéssel próbált a magyarországi természetvédelem szigorúan zárt világában érvényesülni. Egy ideig úgy tűnt, nem is sikerül: számos helyre beadta a felvételijét, de sehonnan nem kapott pozitív választ, pedig elismerés és nagy érdeklődés fogadta a diplomamunkájában bemutatott kutatási területét. Azokban az években Tirolban dolgozott pincérnőként, de nem tudott kibújni a bőréből: minden vendégének a csodálatos magyar tájakról és borokról mesélt, és jobbnál jobb úti célokat írt fel nekik a blokkfüzetéből kitépett cetlikre.
„Volt, aki furcsán nézett rám, hogy miért mesélek lelkendezve az Alpok csúcsai között a Bakonyról, amelynek a legmagasabb pontja 709 méter. Mondtam neki, hogy a saját kicsinységemet, törékenységemet ott is meg tudom élni, ott is rá tudok csodálkozni a természet nagyságára.”
Persze nem csak az emlékeiben élt: tiroli túrázásai során csodálkozott rá, hogy él orchidea az Alpokban, és elkezdett német szakkönyveket vásárolni – akkor még nem is sejthette, milyen jó szolgálatot fognak tenni ezek a kötetek.
Gyere haza, fiatal!
Az is meglepetésként érte, amikor egyik gyakorlati helyéről, a Fertő-Hanság Nemzeti Parkból hívták, hogy jöjjön vissza hozzájuk dolgozni, mert szeretnék alkalmazni az Ökoturisztikai és -pedagógiai Osztályon, szerény bérezésért. Akkoriban több ezer eurót keresett, mégsem gondolkodott sokat a dolgon. „Ez 2013 tavasza volt, márciusban vízszintesen esett a hó. Emlékszem, akkoriban volt friss a jogosítványom, és amikor megérkeztem Mexikópusztára, átfutott előttem egy őzbak. Csak kapkodtam a levegőt – úgy éreztem, mintha engem üdvözölt volna.”
A következő időszak igazi aranykor volt: lelkes, elhivatott kollégákkal lakott a szolgálati lakásban, és éjjelük-nappaluk a természetben telt, nem lehetett őket leállítani. Illetve aranykor lett volna, ha nem kellett volna hétvégente az osztrák oldalon pincérkednie a megélhetéshez, így heti hét napot dolgozott. Nem is sokat teketóriázott, amikor lehetősége adódott bekapcsolódni egy osztrák túravezető-tanfolyamba, amelyet első magyarként végzett el. Aztán újabb év jött az osztrák vendéglátásban, mire megérett benne, hogy elindítja a saját vállalkozását, hogy élménytúrákat vezessen a Fertő-tájon, hogy minél többeknek megmutassa, amit vállalkozása szlogenjének választott: „A természet nem ismer határokat”.
A természet összeköt osztrákot és magyart
Ezt a kezdeményezését szintén sok értetlenkedés fogadta. „Emlékszem, az osztrák képzésen a nád ökoszisztémájáról volt szó, és egy vaktérképet kaptunk a vezetésen, amelyen nem volt rajta a magyar oldal. Gondolkoztam, hogy ez csak engem zavar-e, végül szóvá is tettem.
Az osztrák kollégák nem is értették, mi a problémám, pedig szerintem nagyon fontos, hogy a nádas egy ökoszisztéma, amely nem tudja, hogy osztrák vagy magyar nádas-e. A vasfüggönyt már régen lebontották, de a fejekben nagyon is áll még, ezért igyekszem az osztrákoknak mesélni a magyar történelemről, a magyaroknak meg az osztrákokról.
Ez sokakban megütközést kelt, nem tudják eldönteni, melyik oldalon állok. Pedig valójában az a botrányos, hogy oldalakban gondolkodunk, és nem látjuk, hogy ez a kultúrtáj közös kincsünk. Különbözőek vagyunk, de a természet összeköt minket.”
Kellemes séta helyett mély rácsodálkozás
A vállalkozás elmúlt öt évéből kettőt igencsak megterhelt a pandémia: Dia hulladékudvarban és food truck-on is dolgozott, hogy fenn tudja tartani magát és a vállalkozását, amelyben különös módon keveredik turisztikai, vendéglátós és természetvédelmi mérnöki tapasztalata, illetve az a régi, be nem teljesült vágya, hogy Istenről beszéljen az embereknek, és arról, hogy a teremtett világ részeiként felelősek vagyunk a tetteinkért, döntéseinkért. Jól meg is szokta lepni azokat a vendégeit, akik hozzá bejelentkezve csak egy kellemes sétára számítanak a Fertő-tó partján, mert sokkal többet kapnak ennél.
„A legtöbb vendég azt várja más túravezetéseken szerzett tapasztalatai alapján, hogy arról beszéljek, hány példány él az egyes fajokból a területen, de szerintem nem ez a fontos, nem ettől fogják megszeretni a természetet. Arra törekszem, hogy olyan összefüggéseket mutassak meg nekik, amiken elcsodálkoznak, és amelyek után máshogy gondolnak majd a természetre. Igen érzékeny játék, hogy ki mire vevő, ki mennyit bír el. A túráimon mindig elmondom, hogy az evolúció nem magyaráz meg mindent, ez csak a fele a történetnek. Ilyenkor tavasszal rendre előveszem a már rongyosra olvasott madárhatározómat – volt, hogy szóvá is tették, hogy hűha, a hölgyike nagyon sok túrát vezethetett már –, és megkérdezem, szerintük miért van az, hogy nincs két egyforma színű hím pajzsos cankó.
Nincs két egyforma ember sem, ettől csodálatos a teremtett világ, és ezért tartozunk érte nagy felelősséggel.
Engem a mai napig magával ragad, amikor látom felrebbenni a ludakat, és amikor megérzem, hogy a vendégeimet is megérinti, amit átélnek.”
Vannak nem várt következményei is egy-egy túrának: volt, aki az átéltek hatására számolta fel fővárosi lakását és költözött a Fertő-tájra. „Sőt, életre szóló barátságok köttetnek! Ilyenkor néha azt érzem, hogy én többet kapok, mint amennyit adok” – mondja Dia. Másokban remélhetőleg az is megmarad, hogy a természet védelme komplex dolog, és ezután jobban odafigyelnek arra, hogy helyi, szezonális, csomagolásmentes vagy újrahasznosítható csomagolású termékeket fogyasszanak. „Nagyon hiszek a személyes példamutatás erejében, ezért is rendeltem alá ennek az elhívásnak mindent. Sokan talán úgy gondolják, nem éri meg, hogy nincsen fix egzisztenciám, saját családom. Van viszont valamim, amit mindenkinek kívánok, amikor beszélgetünk: hogy megtalálja azt a célt, amely iránt igazi szenvedéllyel tud tenni, küzdeni.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>