Cigánytelepen élő fiatalokat tanítanak barkácsolni és varrni – A Made in Patarét műhely története

Zsolt 2014-ben végezte el a magyar–finn szakot, és bár szerette az írást és az irodalmat, egyetemi tanulmányai elvégzése után úgy érezte, mégsem ez az ő pályája. Ekkor kezdett el inaskodni egy idős restaurátormesternél, ahol nemcsak eltanulta, de meg is szerette a bútorkészítés és -javítás csínját-bínját. Olyannyira, hogy elkezdte foglalkoztatni a saját műhely gondolata. Ugyanebben az évben kötötte össze életét az amerikai származású Karen Joy-jal (KJ-vel), akivel szilveszterkor házasodtak össze.

„Mivel KJ dizájn szakon végzett, és főleg a varrás érdekelte, elég kézenfekvő volt számunkra az ötlet, hogy tervezhetnénk együtt valamit, indíthatnánk egy közös vállalkozást. Egy idő után KJ szervezete, a philadelphiai székhelyű SERGE felvetette, hogy én is beszállhatnék a missziós munkába. Nem volt egészen világos, van-e választási lehetőségem.”

„Egy kicsit úgy éreztem, hogy ez ezzel jár, ha elvettem feleségül, akkor nekem is misszionáriusnak kell lennem” – mondja nevetve Zsolt.

„Amikor ebbe így belekeveredtem, el kellett gondolkodnom azon, mit jelent számomra a misszió, és hogy egy saját vállalkozás helyett hogyan tudnám a várost szolgálni.”

Patarétről addig csak a tranzit.ro által szervezett beszélgetések és kiállítások révén hallott, ahol a művészet eszközeivel közelítenek különböző társadalmi kérdésekhez. Miután felvételt nyert a szervezetbe, és hazajött a feleségével Amerikából, teljesen véletlenül találkozott egy önkéntes csapattal, akik Pataréten egy építkezésen dolgoztak. A következő héten már ő is kiment velük, és bekapcsolódott a munkába. „Ekkor ismertem meg Frankot, aki egy holland srác, a felesége pedig egy Brassó környékéről származó roma nő. Elsősorban bibliaórákat tartottak Patarét különböző negyedeiben, és a foglalkozásaikhoz tervezték ezt az épületet. Idővel KJ-vel csatlakoztunk a programjaikba is, elkezdtük megismerni a fiatalokat, így 2015 végén, amikor elindítottuk Pataréten a barkács- és varróműhelyt, már nem voltunk teljesen idegenek számukra” – meséli Zsolt.

Az első alkalmakra rengetegen eljöttek, de aztán lassan körvonalazódott, hogy ki az, akit tényleg érdekel a műhelymunka, illetve az is, hogy mekkora Zsolték kapacitása, hány fiatallal tudnak egyszerre foglalkozni. Kialakult egy elkötelezett csapat, amelynek érdemi foglalkozást lehetett tartani. Egy éve kezdték el az intenzívebb munkát, addig hetente csak egyszer-kétszer találkoztak, ráadásul az évek során több kihagyásuk is volt. Most a varróműhely szünetel, mivel KJ épp szülési szabadságon van. Zsolt szerint a ritka találkozások miatt nem tudott kialakulni a konzisztens munka, arra viszont jó volt, hogy kapcsolatot építsenek a pataréti fiatalokkal, és bevezessék őket a műhely világába.

Szeméttelepről a városba

„2020 őszén szintet léptünk, egyesületté váltunk, és beköltöztünk Kolozsvárra. A ZIZ nevű művészeti és szociális térben kaptunk helyet. A pataréti műhely elérhetőbb volt a fiataloknak, egyszerűbb volt oda a bejárás, de mivel nagyon gyenge volt az áramellátás, víz egyáltalán nem volt, fűteni meg csak fával lehetett, nagyon nehézkesen ment a munka” – mondja Zsolt.

A kolozsvári helyiség, amellett, hogy sokkal jobb körülményeket biztosít számukra, lehetőséget nyújt olyan találkozásokra, amelyek Pataréten nem történhetnének meg.

Az, hogy egy kulturális-közösségi központban kapott helyet a műhely, Zsolt szerint nagyon sokat hozzáad a fiatalok fejlődéséhez. Színháztársulatok előadásokat és workshopokat készítenek mellettük, ezért bízik benne, hogy egyre több találkozásban és együttműködésben lesz majd itt részük. Jelenleg a Váróterem projekt egyik előadásához készítenek díszletelemet, ennek a felkérésnek különösen örülnek.

„Nem volt konkrét cél, hogy beköltözzünk a városba, de az világos volt, hogy meg kell tennünk ezt a lépést ahhoz, hogy oldódjon a szakadék Patarét és Kolozsvár között, hogy a srácok számára a város egy barátságos, befogadó tér legyen. Most már otthonosabban érzik magukat, hiszen itt dolgoznak, értékes munkát végeznek. A sarkon van egy büfé, ahonnan az ebédet szoktuk venni, ott már ismerik a fiúkat, nagyon rendesek velük, sokszor extra desszertet kapnak. Ez is hozzásegít ahhoz, hogy ne érezzék magukat annyira kívülállónak” – állítja Zsolt.

Kép

Made in Patarét

A fiatalokkal végzett közös munka kapcsán elmondja, hogy ez egy eléggé lassú folyamat. Hosszú idő, mire megértik, hogy áll össze egy bútor, hogyan követik egymást a különböző lépések. Átlagban két-három évig jártak csak iskolába, ezért az alapoktól kell kezdeni velük, de megéri a fáradozást. Itt megtapasztalhatják, milyen az, amikor a saját kezükkel készítenek valamit, eladják, és pénzt kapnak érte.

„Ahhoz, hogy ezt a műhelyt jól működtessem, egyszerre kellene pedagógusnak és menedzsernek lennem, de az a helyzet, hogy én még asztalos sem vagyok, ezt is csak tanulom.

Szerencsére a srácok lelkesek, minden reggel felülnek a buszra, bejönnek a műhelybe. Mire én beérkezem, ők már itt vannak, a kávét is lefőzték.”

– mondja Zsolt.

Kis csapat, nagy elköteleződés

Jelenleg három pataréti fiatal jár a műhelybe barkácsolni. A legidősebb, Florin most töltötte a 19-et, és bár nem tud még önállóan dolgozni, nagyon ügyes, tanulékony, kreatív, Zsolt is nagyon jól tud vele együttműködni. A másik két srác egy testvérpár, akik fiatalabbak, éretlenebbek és tapasztalatlanabbak is, így velük nehezebb, de Zsolt szerint sokat segít, hogy a fiúk egymás között jóban vannak, mind a hárman barátok. Florin a kezdetek óta jár a foglalkozásokra, 13 éves volt, amikor csatlakozott a műhelymunkába. Azóta felnőttkorba lépett, és már van egy egyéves kislánya. Mivel el kell tartania a családját, és a szüleit is ő segíti, tavaly megkérdezte Zsoltot, számíthat-e arra, hogy a műhely megélhetést tud biztosítani neki. Zsolt nem szerette volna elveszíteni azt az értékes kapcsolatot, illetve barátságot, amely az évek során kialakult közte és Florin között, ezért azt válaszolta, nem tudja, hogyan és miből, de megpróbálja alkalmazni őt.

„Mindig ott volt a levegőben, hogy szeretnénk megadni ezeknek a fiataloknak a méltányos munka lehetőségét, mivel legtöbbször feketén dolgoznak, építőtelepről építőtelepre járnak, vagy a szemétdombon válogatnak fémet, papírt, amelyeket leadnak.”

„Ezek bizonytalan pénzkereseti lehetőségek, ezért fontos volt számunkra, hogy hivatalosan bejelentsük őket, hogy adózhassanak és biztosítva legyenek” – magyarázza Zsolt.

Elsősorban az amerikai támogatóiknak köszönhetően hozhatták létre az egyesületet, és alkalmazhatták Florint. Nagyon hálásak a szervezetnek, mert nélkülük nem tudnák megtartani a foglalkozásokat, nem tudnának bért fizetni és naponta meleg ételt biztosítani a fiúknak. A megrendelések és adományok is hozzásegítenek ahhoz, hogy fedezni tudják a szükséges költségeket. Zsolt bevallja, nem érezték, hogy megértek volna a továbblépésre, de jól jött számukra ez a kényszerhelyzet, enélkül valószínűleg nem tartanának ott, ahol most.

Hangsúlyozza, hogy a mindennapi munkájuk során próbálják tartani magukat az eredeti szellemiségükhöz. „Az volt az elképzelés, hogy elsősorban kidobott vagy adományokból kapott tárgyakból dolgozunk, és amennyire lehet, kerüljük, hogy frissen vásárolt fából készítsünk valami újat. Az újrahasznosításra szerettünk volna fókuszálni, a bútorjavításra, -felújításra, -átalakításra, -újrafestésre. Ilyen jellegű munkát is csinálunk, de ha kapunk egy olyan felkérést, amelyhez meg kell vásárolni például a tölgyfát, nem mondhatjuk azt, hogy ezt nem csináljuk meg, mert nem illik a szellemiségünkhöz. Ez is egy munka, amelyet el kell végezni, és ha erre van igény, akkor ezt kell csinálni.”

Az alkotás öröme

Zsolt próbálja megtalálni az egyensúlyt eredeti elgondolásuk és a piaci igények között. Elmondása szerint el kell vállalniuk kevésbé művészi munkákat is, de fontosnak tartja, hogy ezekben is megtalálják az alkotás örömét. Szerinte az is boldogságot tud okozni, ha egy bútor szépen összeáll, és látszik rajta, hogy stabil, használható, ezáltal pedig jobbá teszi valaki életét.

Sokan azért fordulnak hozzájuk a kéréseikkel, mert tudják, hogy a pénzükért cserébe egyedi tárgyakat kapnak, és közben jótékony célt is szolgálnak.

Az eddigi legnagyobb szakmai kihívást számukra egy kolozsvári biciklis futárszolgálat megrendelése jelentette, akiknek műhelybútort kellett készíteniük. „Egy elég nagy és komplex bútoregyüttest rendeltek tőlünk, amelynek egyszerre kellett stabilnak és dizájnosnak lennie. Mi még nem csináltunk ekkora volumenű munkát, nagyon precíz, letisztult bútordarabot vártak tőlünk. Szerencsére meg vannak vele elégedve, én nem teljesen, de természetesen örülök neki” – mondja szerényen Zsolt.

Hozzáteszi, nincs sok megrendelésük, de mivel kicsi a műhelyük, és kevesen vannak, valamint a munkafolyamat sem annyira a termelésről, mint inkább a tanulásról szól, nem tudnának ennél sokkal többet elvállalni. Szeretné, hogy idővel bővüljenek, de tisztában van vele, hogy ehhez kell néhány év. Most az a legfontosabb számára, hogy a jelenlegi csapat megérjen, megerősödjön.