Egy bántalmazó vallomása: „Igyekeztek engem túlélni minden egyes nap”
Gábor 42 éves korára jutott el odáig, hogy beismerje magának: egykor bántalmazó volt. Elmeséli, hogyan ártott másoknak, és minek a hatására kezdte tisztábban látni személyiségét és bűneit. „Sokan azt hiszik, hogy csak problémás, erőszakos családokból kerülnek ki bántalmazók, pedig ez nem így van. Én például szerető családban nevelkedtem, a szüleim odafigyeltek rám, meséltek, játszottak velem, támogatták az ötleteim és a sportkarrieremet is.”
Általános iskolában még kitűnő tanuló voltam, és annak ellenére, hogy az introvertált, és a szorongó kategóriába tartoztam, a magatartásommal gyakran voltak problémák. Kilencévesen gyújtottam rá először cigarettára, és számos hülyeséget követtünk el az osztálytársaimmal mások kárára. Akkor ezeket diákcsínyeknek neveztük, ma bullyingnak hívják, és ha nagyon őszinte akarok lenni, valóban bántalmazás is volt. A felbujtó sosem én, hanem a társaim voltak, de valamiért engem tekintettek vezéregyéniségnek, így ha egyikük kitalált valami rosszaságot, például verekedést, azt mondtam: Gyerünk, csináljuk!
Kamaszként romlani kezdett a tanulmányi átlagom, hirtelen elkezdett érdekelni, hogy mások mit gondolnak rólam, de főleg az foglalkoztatott, hol helyezkedem el az iskolai hierarchiában. Egyre extrovertáltabb lettem, rendszeresen bohóckodtam a tanórákon, rengeteget sportoltam, buliztam, a lányok pedig odavoltak értem, amit ki is használtam. Gyakran szóltam be a tanároknak és – csupán heccből – elkezdtem verbálisan és fizikailag vegzálni az osztálytársaimat, például az eminenseket, a túlsúlyosakat, a visszahúzódóakat, illetve azokat, akiken éreztem, hogy tartanak tőlem, mert érzékeny lelkületűek. Leköpdöstem őket, erősen bántó megjegyzéseket tettem mások nemi identitására és anyagi helyzetére. Mi van, apád nem keres eleget, hogy legyen végre Nike cipőd?! – ilyesmik hagyták el a számat. Hogy miért váltam ilyenné? Talán az introvertáltságomat próbáltam leplezni, nehogy lúzernek gondoljanak a „menő” srácok. Az efféle színészkedés elképesztően megterhelő mind lelkileg, mind fizikailag.
Csak most, hogy sorra állnak fel a bántalmazottak és vallanak színt a nyilvánosság előtt, gondolkodtam el a múltbéli viselkedésemen.
„Nem lehet ezt annyival elintézni, hogy még fiatal voltam, és csak vicceltem”
Azok arcán, akiket nevetségessé tettem és megbántottam a szavaimmal vagy a tetteimmel, sosem láttam szomorúságot vagy könnyeket. Nem szóltak nekem vissza. Szerintem igyekeztek engem „túlélni” minden egyes nap. A haverjaim sose mondták azt, hogy „ne csináld, ez most tényleg durva volt”. Csak nevettek velem együtt, és a nevetésük olyan visszajelzés volt, ami csak tovább bátorított.
Úgy látom, hogy a legtöbb általam lelkileg terrorizált személy felnőttkorára teljesen jól felépítette a kis életét, noha már sokszor elgondolkoztam azon, hogy lehet, hogy teljesen más emberek lennének, ha évtizedekkel ezelőtt én nem vagyok. Egy lányról tudom, hogy a beszólásaim olyan lelki sérülést okoztak neki, hogy bulimiás lett.
A mentségemre semmit nem tudok felhozni. Nem lehet ezt annyival elintézni, hogy jaj, még fiatal voltam, és csak vicceltem. Vagy te nem érezted, hogy csak ugrattalak?
De kezdem kapizsgálni, hogy egy bántalmazó többnyire önmagától fél, a saját szorongását akarja elnyomni, a valós vagy vélt gyengeségei elől menekül azzal, hogy magára ölt egy álarcot.
Rá kellett jönnöm, hogy mindig van egy-két másodperc, amikor eldöntheted, hogy embertelen vagy emberséges akarsz-e lenni.
„Azóta én érzem azt, amit annak idején az általam bántott osztálytársaim”
Eltelt több mint 20 év, és bár szakmailag egész jól felépítettem magamat, sok pofont és verbális bántalmazást kaptam az élettől én is. Még hátrányos megkülönböztetésben is volt részem, pusztán azért, mert férfi vagyok, és mert nem viselek mindennap százhúszezres öltönyt. Az egykori hangadó, a lányok kedvence, a mindenki felett álló és mindenkinek beszóló rájött, hogy vannak sokkal nagyobb cápák is nála, akik az üzleti életben lelkifurdalás nélkül kettéharaphatják, sőt, meg is verik, pusztán szórakozásból. Utóbbi velem megtörtént. Azóta én érzem azt, amit annak idején az általam bántott osztálytársaim: belül őrlődöm, belül fáj, kiadni viszont nem merem a fájdalmat, ellenszegülni nem merek. Túlélek. Sokszor szorongok a munkahelyemen, ebédszünetben szeretek elvonulni, csendben lenni. A legtöbbször magamban tartom a véleményem, ha tudom, hogy kimondva megbántanám azzal a kollégáimat és a barátaimat.
A mai világban a kevés jó egyike az, hogy léteznek érzékenyítő előadások, amelyek láttatják az értelmetlen verbális és fizikai erőszakot, és amelyek során a néző – akár egy volt bántalmazó is – részesévé válhat azon traumáknak, amiket mások elszenvedtek. Nem akarok senkit okolni a saját bűneimért. Sőt, dolgozom magamon mindennap, hogy jobb emberré váljak. De azt gondolom, hogy ha a védőnők, óvónők, óvoda- és az iskolapszichológusok nagyobb szerepet kapnának, a tanárok pedig több lehetőséget, hogy egyénileg odafigyeljenek a gyerekekre.
Még időben kiszúrhatnák, ha valaki problémákkal küzd, érzelmileg nem fejlődik megfelelően, vagy – ahogyan annak idején én is – szorong és figyelemre éhezik.
Nem túl eszközigényes dolog ez, nem igényel nagy beruházásokat: csupán két szék kell hozzá egy szobában vagy egy teremben, no meg szülő, szakember és pedagógus.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Nárcisztikus emberek, akik tönkretehetik az életünket: a mérgező főnöktől a bántalmazó családtagig
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
