A királyné törpéje – Jeffrey Hudson kapitány szerencséje és bukása

A tizenhetedik-tizennyolcadik századi Angliában igen népszerű sportnak számított a bikahergelés. Az állatot egy vascölöphöz kötötték úgy, hogy nagyjából tíz méter sugarú körben tudjon mozogni, majd egy méregdrága „doppingszert”, borsot dörzsöltek az orrába. Amikor már kellőképpen felingerelték, ráeresztették a harci bulldogokat. A cél az volt, hogy addig marcangolják a bika fejét, amíg harcképtelenné nem válik. A szervezők pénzjutalmat kínáltak, amelyet a legeredményesebb kutya tulajdonosa nyert el. 
Ilyen bikahergelések lebonyolításával foglalkozott a közép-angliai Oakham városában élő John Hudson. Bár nem nevezhette magát jómódúnak, kiváló állása volt, mert Buckingham hírhedt hercege, George Villiers szolgálatában állt. Villiers-t több mindenről is ismerik a történelem és az irodalom kedvelői. Dúsgazdag udvaronc, a király kegyence, nagyhatalmú államférfi, műgyűjtő, veszélyesen jóképű csábító volt, aki állítólag még a francia király, XIII. Lajos feleségét is kísértésbe ejtette a vonzerejével. Udvarában komoly infrastruktúra épült ki a nemes társaság szórakoztatására. 

Szórakoztatásra születve 

Amikor John Hudsonnak és feleségének 1619-ben megszületett az ötödik gyereke, hamar látták, hogy Jeffrey alig nő valamicskét, hétéves korában is alig volt magasabb negyven centiméternél. Szülei biztosítani akarták a jövőjét, bizonyos tekintetben pedig szerencséjük is volt: a kisfiú testének arányai tökéletesek voltak. 
Egy ilyen „játékszerrel” szerezhettek néhány kellemes percet a Buckingham-udvartartásnak, sőt biztosíthatták a kis Jeffrey megélhetését. A Villiers házaspár el volt ragadtatva, amikor 1626-ban bemutatták nekik a gyereket. Olyannyira, hogy ők is ki akarták használni ebben a „természeti ritkaságban” rejlő lehetőségeket. Buckingham hercege a király, I. Károly szolgálatában állt, és feltörekvő fiatalember lévén minden eszközt bevetett az uralkodó szórakoztatására. Károly nagyon kedvelte a jóképű fiatalembereket, és ebben az időben George Villiers volt a legújabb, legkedveltebb felfedezettje. Jeffrey Hudsont rövidesen a királyi udvarban is bemutatták, méghozzá egy látványos show-műsor keretében.

Az uralkodó és szinte még gyermekkorú felesége, Henrietta Mária fényűző fogadást és lakomát tartott, amelynek csúcspontján Jeffrey-t is szó szerint felszolgálták. Egy hatalmas tálon gyönyörű pástétomot hoztak be, majd amikor a királyné meg akarta vágni, a ravaszul megépített alkotmány teteje felemelkedett, és előugrott belőle az aprócska páncélruhába öltöztetett törpe.

A hatás nem maradt el, a királyi pár tetszését azonnal elnyerte az újdonság. Buckingham hercege azon melegében fel is ajánlotta a fiúcskát ajándékként, az uralkodói pár pedig kegyesen elfogadta. 

A gyerekkort idéző játékszer 

Különösen a királynét érintette mélyen Jeffrey Hudson felbukkanása. Henrietta Mária mindössze tizenöt évesen házasodott össze a huszonnégy éves Károllyal, és a törpe megjelenésekor is még csak tizenhét éves kamasz lány volt. A gyerekkora nagyon hirtelen ért véget, és a sors kíméletlenül penderítette őt a felnőttek világába. Óriási amplitúdójú érzelmekkel fogadta ezt az élő, mozgó, beszélő „játékbabát”. Szüksége is volt a támogatásra: francia katolikus uralkodói családból érkezett, ezért a szigorúan protestáns Angliában eleve gyanakvással és bizalmatlanul fogadták. 
A férje nála kilenc évvel idősebb, makacs fiatalember volt, aki a házasságnak ebben a korai szakaszában még nem sok vonzódást mutatott a feleségéhez. Már maga az esküvő is szokatlan körülmények között zajlott. A párizsi Notre Dame-ban rendezett szertartáson ugyanis nem vett részt a vőlegény. Károlyt a francia Chevreuse herceg helyettesítette, ő mondta ki a nevében az igent. A helyettesítés azonban nem ért véget a katedrálisban: az újdonsült királyné és a herceg egész éjszaka egymás mellett feküdtek a nászágyban, a házasság elhálását pedig azzal a szimbolikus gesztussal fejezték ki, hogy összeérintették az egyik lábukat. 
Londonban Henrietta Mária ideje legnagyobb részét a saját palotájában, saját udvartartása társaságában töltötte. Az állam vezetésébe nem sok beleszólása volt, és katolikus lévén meg sem koronázták. Ennek ellenére igyekeztek őt a szerepének megfelelő munkára fogni. A fő feladata az volt, hogy utódokat szüljön az angol korona számára. Ezt egyébként példásan teljesítette is: kilenc gyermeket szült, akik közül hatan életben maradtak, ketten pedig később angol királyok is lettek. 

A királyné szoros kapcsolatot ápolt Jeffrey Hudsonnal, úgy kezelte, mint egy nagyra becsült, szeretett házikedvencet. Ez meg is mutatkozik Anthony van Dyck híres festményén. Ezen Henrietta a törpéje társaságában látható, akinek a karján egy másik háziállat, a Pug nevű majom üldögél.

A fiú hétéves korától az udvarban nevelkedett, és megkapott mindent, amiről csak álmodhatott. Taníttatták, lovaglásra oktatták, és még a ruháit is a királyné szabója készítette, méghozzá ugyanazokból az anyagokból, mint az egymás után születő hercegek és hercegnők öltözékét. Jelmezes-álarcos színi előadásokon szerepelt, sőt állandó mutatványa is volt. Ezek alkalmával az udvar másik látványossága, a két méter tíz centis walesi óriás, William Evans az egyik zsebéből a törpét húzta elő, a másikból pedig egy vekni kenyeret, majd szendvicset készített magának, amit jóízűen megevett. 

Kép

Henrietta Mária és Jeffrey Hudson Anthony van Dyck egyik festményén, kép: Wikimedia

A pici lovaskapitány 

A fiút tízéves korában már a politikai színtéren is felhasználták: Franciaországba küldték egy diplomáciai delegáció tagjaként. A feladatuk az volt, hogy az angol udvarba vigyék a kiválasztott francia bábaasszonyt Henrietta első terhességéhez. Az út nem volt veszélytelen, és nem is telt nyugodtan. A visszaúton kalózok ejtették fogságba a hajót, kirabolták, majd mindenkit elengedtek. Tizennyolc éves korára Jeffrey kiváló lovas lett; saját, méretre szabott, díszes nyerget is készítettek neki. A fegyverhasználathoz is értett, ami nem sokkal később a bukásához vezetett. Az elkövetkező években – miközben ő a hatalom farvizein evezgetett – a király gőgös, makacs természete egyre nagyobb veszélybe sodorta Angliát. Amikor 1642-ben kitört a polgárháború, Henrietta minden ismeretségét felhasználta, hogy segítsen a férjének. Népes kísérettel – köztük Hudsonnal – Hollandiába utazott, és még egy rakás vagyontárgyát is pénzzé tette, hogy segítséget szerezzen a parlamenttel szemben. Kedvencét a háborús veszélyre való tekintettel, szeretetből és talán szórakozásból „lovaskapitánynak” nevezte ki. Akármi is volt ez a rang, Jeffrey ettől kezdve Hudson kapitánynak vagy Sir Jeffrey-nek neveztette magát. A protestáns holland kormány végül nem segített a protestáns angol nép elleni harcban, és a polgárháború súlyosbodása miatt a királyné teljes udvartartásával Franciaországba menekült, a király oltalmába. 
Itt aztán sanyarúbb idők következtek Jeffrey számára.

A pirinyó „kapitány” általános derültséget váltott ki az udvarban, olyannyira, hogy hamarosan állandó gúnyolódások céltáblájává vált. Különösen egy Crofts nevű nemes lelte nagy örömét ebben. Jeffrey-nek viszont a húszas éveiben járva már nagyon elege volt az ilyesmiből. Párbajra hívta ki a gőgös férfit, de ezzel csak tovább szította maga ellen a hangulatot.

A párbajra összegyűlt nézőközönség nevetgélve várta a szórakoztatónak ígérkező előadást. Crofts is humorosan fogta fel az egészet, és egy nagy vízipisztollyal jelent meg a színen. Eltúlzott mozdulatokkal próbálta lespriccelni Hudson pisztolyát, hogy eloltsa a fegyver gondosan meggyújtott kanócát. Senki nem érzékelte, hogy Jeffrey számára mindez a legkevésbé sem játék. Gondosan célzott, és egyetlen fejlövéssel megölte a nemest. 
A nézőseregnek az arcára fagyott a mosoly, és a karneváli hangulat gyűlöletté változott. Franciaországban ebben az időben már tilos volt a párbajozás, ez az eset pedig a vendégszeretet súlyos meggyalázásának számított. Ráadásul Crofts bátyja a királyné testőrségének volt a kapitánya, így a halála az egész ország megsértését jelentette. A törvény értelmében Jeffrey Hudsont halálra ítélték. Az életét Henrietta Mária mentette meg azzal, hogy közbenjárt Ausztriai Annánál, az akkor még gyermekkirályként uralkodó XIV. Lajos anyjánál. A halálos ítéletet végül száműzetésre változtatták, és Hudsont hazaküldték Angliába. 

A kirakott kedvenc 

Nem csak kiesett a pártfogói kegyeiből, még ugyanebben az évben egy hajóútja során berber kalózok ejtették fogságba. Észak-Afrikába adták el rabszolgának, ahol az elkövetkező huszonöt évet keserű rabságban töltötte. A mindennapjai kemény munkával teltek, és rengeteg verésben, megaláztatásban, erőszakban volt része. A huszonöttől ötvenéves koráig eltelt negyed évszázadról szinte semmit nem lehet tudni. A következő híradás 1669-ból származik, amikor az angol kormány missziót szervezett Algériába és Tunéziába a rabszolgasorban élő angol foglyok kiváltására. 
A királyi udvarba nem térhetett vissza többé, pedig az ország a restauráció révén újra királyság volt, és Henrietta fia, II. Károly uralkodott. Hosszas könyörgés után sikerült elérnie, hogy egy szerény évjáradékot folyósítottak neki, de a balszerencse többé már nem engedte el. 1778-ban egy Titus Oates nevű, gátlástalan, többszörösen büntetett álpap zavaros összeesküvéselmélettel állt elő. Azt állította, hogy a katolikus egyház és különösen a jezsuiták a király meggyilkolására szövetkeztek. Az ügyből először botrány, aztán hisztéria keletkezett. Az állítólagos összeesküvés miatt huszonkét embert kivégeztek, és balszerencséjére Hudson is a gyanúsítottak közé került. Sokan emlékeztek még a katolikus királyné melletti kiállására és franciaországi menekülésére, így börtönbe zárták, ahonnan 1680-ban szabadult. Szabadulása után két évvel halt meg. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>