„Régi szerelmek, vágyak, veszteségek, remények formáltak, még mielőtt lettem volna”

Gyertyalángok, avarillat, meghitt csend – így telt gyermekkoromban a halottak napja estéje. Nem értettem, mi történik, miért beszélünk olyanokról, akiket soha sem ismertem, csak azt, hogy november eleje szépségesen szomorú. Így kapcsolódott bennem össze a színes őszi levelek hullása és az elmúlás, mígnem egyszer megértettem: erre a világra érkezni azt jelenti, hogy a halálra születünk. A múlandóság az első, aki kézen fog bennünket és áttáncoltat az életen, hogy aztán végleg magához öleljen. Nincs kivétel, nincs kompromisszum, csak a könyörtelenül múló idő van, amiből kinek több, kinek kevesebb jut.

Amikor végre szembe tudtam nézni a mulandósággal, még csak nem is ősz volt, hanem ragyogó tavasz, és minden rügy apró homokóraként figyelmeztetett, hogy hiába fakadnak olyan könnyedén a levelek, egy őszi napon majd elkerülhetetlenül hullanak a mélybe.

Mégis fájdalmasan szépnek láttam az egész körforgást, és nem akartam többé kívülről szemlélni az életet – akkor sem, ha a rohanó időt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Helye lett az emlékeknek és a könnyeknek, helyükre kerültek az érzések és a gyász. Azóta másképp telnek a percek, más az ünnepek és az évfordulók súlya, ahogy más lett a kapcsolatok mélysége is. A valódi változást pedig furcsa módon halottak napján érzem igazán. Már tudom, hogy erre a napra nem jó szó az ünnep, hiszen a halálon nincs mit ünnepelni, de nem elég kifejező rá az emléknap sem, mert november 2. sokkal inkább szól az életről, mint azt elsőre hinnénk.

Amikor néhány évvel ezelőtt először mentem ki ezen a napon a temetőbe, lenyűgöztek a pislákoló fények. Bár a gyertyák megannyi befejezett élet emlékére égtek, nekem is világítottak és segítettek eltalálni egy sírhoz, ahol túl sokáig nem jártam. Ott néztem szembe először azzal, hogy egy szép napon majd azt is sírfelirat hirdeti, én meddig táncolhattam a mulandósággal. De azzal is, hogy az nem az út vége lesz, csak egy elkerülhetetlen állomása, ahol mindenkinek meg kell állnia. Azt hiszem, akkor megértettem valamit az életről: az én történetem nem velem kezdődött, részei mindazok, akiknek szavai még bennem élnek, de azok is, akikre nem emlékezhetek.

Régi-régi szerelmek, vágyak, álmok, könnyek, veszteségek, remények formáltak már jóval azelőtt, hogy egyáltalán lettem volna.

Egyszerre lehetek tiszta lap és folytatok korábbi történeteket, valahol mélyen magamban hordozva minden eddigi találkozást. És ez az egész nem ér véget velem, egy sokkal nagyobb történet részévé tesz, ami túlmutat rajtam és túlmutat a mulandóságon is. A rohanó idő így fon össze elszakíthatatlanul sorsokat, és így teszi mind teljesebbé az életet.

Ebbe a teljességbe simulva maradt meg számomra november eleje szépségesen szomorúnak. Ilyenkor a természet is az elmúlásról mesél, megtanít elengedni, megtanít gyászolni és megtanít remélni. A régi legendákkal ellentétben ekkor nem ér össze a menny és a föld, a gyertyalángba nézve nem tudunk áttekinteni a létezés függönyén, de annak még nincs is itt az ideje. Ez a nap az útjelző emlékeké, amelyek összekötnek mindnyájunkat – azokról szól, akik előttünk jártak, és azokról is, akik majd utánunk jönnek.