Amit a lakásfelújításról (jobb is, ha) nem tudsz

Az első jó hírem az, hogy ha megtörtént az első kalapácsütés, túl vagy a legnehezebb időszakon. Az éjjeli számolgatásokon és mérlegeléseken, hogy mi fér bele, biztos-e, hogy épp most van itt az ideje, mi lesz, ha nem végeznek időben, kik lehetnek a szövetségeseid, kik a meggyőzendő családtagok és a leszerelendő aggodalmaskodók. Megszervezted már a vállalkozói és mester-castingokat, eldöntötted, kinek, miben, mennyiért osztasz szerepet a projekten belül (bár mindez csak ahhoz elég, hogy be merd vállalni, mert szinte semmi sem úgy alakul majd). Ez a döntési időszak számomra például sokkolóbb volt, mint amikor később egyik napról a másikra „eltűnt” a lakásunk a falak közül. (Az a férjemet és a nagylányomat fagyasztotta le, érzelmes videókat küldözgettek a családi csoportba.) Ekkor túl vagy az életed bedobozolásán, ami kiváló alkalom a selejtezésre és a családtagokkal való vérre menő vitákra arról, kinek mi a szemét, a kacat, az emlék, a használati tárgy. (De azért ne hidd, hogy a kipakolásnál ez nem fog újra műsorra kerülni.)

Jellemző rémálmok: elfogy a pénz, és már nem marad a fűtésre, amikor majd december táján beköltözhettek; kiderül, hogy kidobtad a férjed kedvenc sakk-készletét; amikor lezártad az utolsó könyvesdobozt, az anyósod megjelenik egy ötvenkötetes magyar klasszikusok vászonkötésben sorozattal, amelyből már mindegyik kötet megvan 2-3 példányban; a visszautasított árajánlatok készítői kartellbe tömörülve tiltakoznak az ajtód előtt, illetve helyén, mert azt már elbontották.

Hol verjünk tanyát?

Az első fontos kérdés, hogy milyen távolságban szeretnénk eltölteni a felújítás idejét a cselekmény helyszínétől. Mielőtt ennek csupán helyrajzi jelentőséget tulajdonítanánk, szeretném leszögezni, hogy ez alapvető döntés a felújításhoz való hozzáállás szempontjából is. Persze a mesterek szeretik, ha nem lábatlankodunk aggályainkkal, ötleteinkkel vagy kérdéseinkkel… De azt azért szívesen veszik, ha egy kávéfőzésnyi távolságban vagyunk, és bármilyen apró probléma felmerülésekor elszaladunk a fatelepre, a csavarboltba, elzárjuk a vizet vagy az áramot, adunk egy kis mosogatószert, vödröt, festőszárat, sőt kalapácsot (mert olyan is akad, aki a nélkül érkezik falat bontani). Persze, kivétel nélkül azt javasolják, költözzünk ki a lakásból, mert az munkaterület, és való igaz, hogy csak edzett idegzetűeknek való. Ugyanakkor, ha arra járunk, nagy eséllyel érnek apró meglepetések, mint például, hogy lemázolták a rézkilincsek címkéit, a radiátorok új csövei a nappali falán kígyózva a távfűtő művek látványát idézik. Ilyenkor pedig ezt a mondatot kapjuk érdeklődésünkre: „Ezért jó, ha itt van a megrendelő,” vagy „Hát, ez ízlés kérdése” (valóban…).

A mi esetünkben jó megoldásnak tűnt, hogy a szomszédos 30 négyzetméteren húztuk meg magunkat a férjemmel. A közelség jól is jött, amikor megcsákányozták a vízcsövet, és én épp szabadságomat töltöttem kényszerszállásunk romantikájában, mert a teljes strangot kellett elzárni a pincében.

Az elzáró felkutatása a pincében, a földszinten sikítozó fodrász hangjával súlyosbítva (a festék a vendége haján épp lemosásra várt), felért egy szabadulószoba adrenalinlöketével.  

A 38 fokban ez a szerelő vérnyomását is hatékonyan megemelte, aznap már nem is kért kávét, bár a sokk hatására a munkát is befejezte kettőkor. Többet nem is láttuk.

Mindamellett saját lakásunk szomszédjaként teljes összetettségében élvezhettük a lakásfelújítás örömeit. Humán elszívóként csökkentettük a porszintet, megismerhettük a különféle csiszolók, fúrók, kalapácsok, hegesztők, flexek népes táborának akusztikai sokszínűségét, és aktív részesei lehettünk minden váratlanul felvetődő probléma felfedezésének. Így viszont nekünk is járt a szomszédok számára a lépcsőházba kikészített zajszintcsökkentő csokikból.

Ebben a közelségben jól kiismertük a különböző szakágak képviselőinek személyiségét. Tudtuk, hogy a villanyszerelő felérve a lépcsőn mindig rákezd az „elképesztően felmentek az anyagárak” szólamra, sőt pár nap múlva már egész jól belőttük, hogy akkor mennyivel is lesz több. Már nem rohantunk oda azonnal, a vízszerelő „hogyazaa…!” (ez a nyomdaképes verzió) felkiáltására, megtanultuk, hogy ez nála csupán a következő munkafázis kötelező bevezetője, amikor színpadra való képességeit megcsillogtatva szembesül az előző kollégák munkájával.

Kép

Kép: Pexels / Meruyert Gonullu

Jellemző rémálmok: a falból folyik a víz, a csapból nem folyik, a radiátorból folyik, a lefolyón nem folyik le, a pénz állandóan folyik el.

Mikor és mennyi?

Ez a két kérdés, amelyekre mi is leginkább szeretnénk tudni a választ, amelyeket mégis egyre kevésbé merünk feltenni, miközben mindenki más is kérdezi tőlünk, aki érdeklődőnek akar mutatkozni: „Mikor lesz kész? Mennyibe fog kerülni?”. Pedig ez legalább annyira tapintatlan kérdés, mintha egy 41. hétben lévő kismamától azt kérdeznénk, mikor születik már meg az a baba. Az első szakaszban nagyvonalúan és empatikusan fogadjuk a nehézségeket, hisz tudat alatt készültünk erre, aztán kezdünk kétségbeesni, hogy telnek a hetek, hónapok, majd lassan mi is belátjuk, hogy erre a két kérdésre nem is létezik egzakt válasz.

Mert az elején még egészen mást gondoltunk a kész fogalmáról, aztán már csak azt szeretnénk, hogy ismét birtokon belül lehessünk az otthonunkban, hogy ne legyenek ott munkások, szerszámok, dobozok.

Inkább majd kijavítjuk a festést, ahol meghúzták a parkettások a falat, kifugázzuk a tükröt, kiszilózzuk a vécét, elvégre kiváló online oktatóvideók vannak… Az árat pedig végül mi magunk sem nagyon szeretnénk összeszámolni.

Persze, mindenkinek az életében közbejöhetnek nem várt események, de tapasztalataim szerint temetés, betegség, váratlan keresztelő, esküvő, külföldi családi és jogi ügyek tekintetében a mesteremberek adhatják ki az össznépességre eső esetek jelentős százalékát. És persze, ha mondjuk a váratlan esemény a vízszerelővel esik meg, akkor újra kell ütemezni a gipszkartonozókat, a burkolót, a festőt és a parkettást. Sőt visszafelé is elindulhat a dominósor, ha kiderül, hogy vissza kell bontani az aljzatot, mert túl magasan van a WC lefolyója, nem fér el a külső lefolyó alá a burkolat. Szóval, lassan kiderül, hogy mindent érdemes ellenőrizni, lemérni, átszámolni, újra rákérdezni, a legjobb taktika eljátszani a hülyét (ezt a nőktől többnyire szívesen is veszik), mert ugye a szakiknak is van önérzetük.

Jellemző rémálmok: a többszörösen leegyeztetett méretű elszívó nem fér be a konyhaszekrénybe, és a kivezető csövét a gépészek elfelejtették betenni a már lefestett falba – ja, ez nem is álom volt…

Bizarr jelenetek

Aki átment egy vagy több lakásfelújításon, rádöbben, hogy a groteszk nem csupán művészi ábrázolásmód, hanem maga a tapintható valóság.

Megérkezik mondjuk három markos, nagydarab munkásember a színre, hogy lebontson egy válaszfalat. Számolnak, mérnek, megszorozzák a becsült munkaórákkal, majd a létszámukkal, és kikalkulálják, hogy mennyi a bontás, a lehordás az emeletről, az elszállítás.

Megegyeztek, majd megkérdezik, nincs-e egy kalapácsotok, mert csak egy fúrót hoztak, annak is kopott a feje. Aztán kérnek egy tízest, hogy elmennek kalapácsot venni, és már indulnának is – mindhárman.

Igen, az egy darab kalapácsért. Hitetlenkedő kérdésedre végül egyikük ott marad. Amíg távol vannak, a következő egy órában (az ismert szerelőáruház 5 percre van tőlünk) a szomszédod kalapácsával és fúrójával az ott maradt szakember (ez az első napja a cégnél, nem tudja még, mi a dörgés) meggondolatlanul lebontja a falat. Végszóra érkezik a két kolléga is, igyekeznek csitítani a heves újoncot, majd az utcáról elkezdik méregetni az ablakotokat, és beállnak a teherautójukkal alá. A férjed gyanút fog, és miután érdeklődik a terveik iránt, kiderül, az ablakból tervezik lepottyantani az Ytong téglákat. Miután ezt nem díjazzátok, és nem átallod megfenyegetni őket a közteresekkel is, durcásan lehordják a sittet.

Vagy az épített zuhany története… A lefolyó behelyezésekor, az aljzatkiegyenlítéskor, a zuhanyfal beépítésekor és a burkoláskor is minden szakembertől többször megkérdezed, le fog-e folyni az épített zuhanyban a víz, és mindannyian fölényes mosollyal biztosítanak, hogy persze. Ezek után levonul a csapat, jönnek szerelvényezni, és az a fránya víz nem furfangosan megkerüli a gyönyörű zuhanyfalat? Erre a munkások főnöke együttérzően sóhajt, és azt mondja neked: „Hát, Katalin, ezt sajnos bevonzotta”.

Mégis hogyan lehet derűvel túlélni? Például csinál az ember egy Insta-sorozatot „Van élet a lakásfelújítás alatt” hashtaggel. Ez segít tudatosítani, hogy tényleg van. S miközben e sorokat már a felújított lakásban írom, és egyik kolléganőm épp hív, hogy hogy is volt nekünk a későn érkező fürdőszobaajtónk helyére ideiglenes ajtó, megérkezik a netkábel-karbantartó, és belépve ezt mondja: „De szép lakásuk van!”.

És én nem kezdem el sorolni – szokásomhoz híven –, hogy még javítani kell a fugát, és a zuhanykapcsoló meg a mázolás… Hanem egyszerűen csak boldog vagyok. És hálás. Mert tényleg.

És talán lassan azt is megengedjük, hogy büszkék legyünk magunkra. Mert megcsináltuuuuuk!