Akinek az otthonába minden este betoppan 100–150 vendég – „Amikor a filmek elkezdődnek, engem mindig kiráz a hideg”

– A gyerekeitek már ide, a fövenyesi kertmoziba születtek, de te magad is mozis gyerek vagy: édesapád üzemeltette a zánkai gyerektábor moziját, később pedig kertmozikat is indított Balatonakaliban, Révfülöpön és Fövenyesen. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?
– Sok párhuzamot éreztem az életemben Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmjének főszereplőjével: a kisfiúval, aki a moziban nőtt fel, és híres rendező lett. Tizenegy évesen én is egy sámlin állva vetítettem a filmeket a zánkai moziban. Gyerekkoromtól fogva meghatározók számomra a nyarak, amiket mozisként dolgoztam végig a családunkkal: vittem a plakátokat, a filmeket, este jegyet szedtem, vetítettem… Szerettem ennek a világnak a hangulatát.

– Mit szerettél benne?
– A legelhanyagoltabb önkormányzati üzemeltetésű moziknak is van valamilyen különleges légkörük attól, hogy oda az emberek kikapcsolódni járnak. A kertmoziknál még hatványozottabban igaz ez. Elképesztően sok energiát tud adni, amikor hallom, hogy valamelyik poénon százötven ember nevet fel egyszerre, vagy tapsolnak a film végén.

Ilyenkor, vagy amikor a filmek elkezdődnek, engem mindig kiráz a hideg, hogy most valami nagyon jó dolog történik.

– Nálatok egyértelmű volt, hogy apáról fiúra fog szállni a mozizás?
– Gyerekkoromban természetesnek tartottam, hogy segítek apának, de nem volt kimondott elvárás, hogy én is ebbe álljak bele. Egy darabig úgy is tűnt, hogy máshogy fog alakulni az életem. Agrármérnökként diplomáztam 2009-ben, és az egyetem után elmentem Angliába nyelvet tanulni, bicikliket szereltem, nyáron mégis hazajöttem. Ez nem volt tudatos döntés, de addigra ösztönösen elrontottam magam körül mindent, és ez volt a jó megoldás. Később még egy rövid időre visszatértem a szigetországba, de hamar beláttam, hogy itthon szeretnék élni. Az egyetemi évek végén szerettünk egymásba Cilivel, aki sokszor eljött hozzám, amikor éppen a révfülöpi moziban dolgoztam. Ő sem találta az útját, és megtetszett neki ez a világ, úgyhogy amikor egy nehéz időszak után apám azt mondta, jövőre már nem nyitja ki a Fövenyest és Akalit, akkor megmozdult bennem valami.

Elhoztam Cilit Fövenyesre, és megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha jövő nyáron ide jönnénk, és mi vinnénk a mozit.

Megkértük apát, hogy adja nekünk egy évre a helyet, lássuk meg, mire megyünk. Télen még mindketten dolgoztunk Budapesten, és örültünk, hogy nyerünk egy kis időt, mielőtt karrierbe, felnőtt életbe kezdünk.

Kép

Kép: Fövenyes kertmozi / Facebook

– Mi volt az elvárásotok?
– Nem volt semmilyen elvárásunk, csak annyit akartunk, hogy nullára kijöjjön a nyári ottlétünk. Beköltöztünk a gépházba, és nekiálltunk a mozizásnak. Következő nyáron már digitálisra állt át az egész moziipar az országban. Nekünk is sikerült szereznünk egy gépet, ez volt az egyik oka annak, hogy elkezdett emelkedni a nézőszám, de biztos nem független attól sem, hogy ideköltöztünk, és életet hoztunk ebbe a nagy kertbe. Lassanként közösség formálódott körülöttünk, megismertek minket a környéken, és elismerték a munkánkat. Cilivel egészen jól beletanultunk a vállalkozói létbe, annak ellenére, hogy egyikőnk sem igazi vállalkozó típus, én például már sok kudarcot megéltem vezetőként: nem szeretem és nem is tudom jól irányítani az embereket, de szerencsére nagyon kevés alkalmazottunk van, mivel mindent mi ketten csinálunk.

– Akkor igencsak sok dolgotok lehet.
– Sokan meglepődnének, ha tudnák, milyen sok és szerteágazó feladattal jár a kertmozizás. Cili viszi a teljes irodai hátteret, programozza a gépeket, összeállítja a programot, feltölti a moziműsort, vezeti az elszámolásokat – sokkal jobban és gyorsabban meg tudja ezeket oldani, mint én valaha, szerepelni viszont nem szeret, így ebbe inkább én álltam bele, és én plakátolok, csavarozgatom a székeket, árulom a pattogatott kukoricát.

– Hogyan viszonyul mindehhez a két kislányotok?
– A nagyobbik lányunk, Panka nagyon jól éli ezt a ritmust, Barka most éppen kicsit ellene megy, így mindig izgalom, hogy ki tudunk-e időben nyitni, elalszik-e addigra, sok időt kell szánni a lefektetésre, az alvásra hangolódásra, és sokat kell hozzá felkelni, de ebben is ketten vagyunk benne. Az általános nyári pörgésre rátesz egy lapáttal, hogy Barka gyakran ébred, így nagyon örültünk annak az egy-két napnak, amikor az eső miatt elmaradt a műsor, és volt egy kicsit több időnk pihenni.

– Hogyan élitek meg családként, hogy az otthonotokba minden este betoppan száz-százötven idegen?

– Mi Cilivel szeretjük, hogy idejönnek az emberek, és itt találnak bennünket a saját életünkben – adódnak ebből mókás szituációk, főleg, ha elfelejtem kihúzni a kordont a magánterületünk és a nézőtér között.

A gyerekeink már más helyzet, őket védjük, amennyire lehetséges: az esti vetítések alatt ők már alszanak. A nagyobbik lányunk hét és fél éves, és még soha nem látta az esti filmvetítést, sem azt, ahogy százötven ember leül a kertünkben.

– Mikor feditek fel neki, mi történik esténként az otthonában?
– Szoktunk erről beszélni vele, a gyermekprogramokon részt is vesz, viszont nem szeretnénk, hogy tízéves kora előtt filmezzen. A mi gyerekkorunkban még teljesen más volt a viszonyunk az audiovizualitással: nagyságrendekkel kevesebb inger ért minket, mint a mai gyerekeket. A gyerekműsorok között is sok olyan van, amelyiknek a tartalma, üzenete, stílusa szerintünk egyszerűen nem tesz jót a gyerekeknek, megvadítja őket, nem tudnak vele mit kezdeni. Sokan hiszik azt, hogy a lányaink minden vetítésen ott vannak, de attól még, hogy ők mozis gyerekek, nyilván nem pattogatott kukoricán és kólán élnek. A filmekkel és az okos eszközökkel is szeretnénk megvárni, hogy érettebbek, így védettebbek is legyenek. Nagyon figyelünk arra, hogy ebben a nagy nyüzsgésben is legyenek olyan időszakok, amikor csak mi vagyunk, és igazán együtt vagyunk, játszunk, strandolunk.

Kép

Kép: Fövenyes kertmozi / Facebook

– Mozis gyereknek lenni akkor nem egy álom?
– Nem mindig reagálnak jól a gyerekeink arra, amikor például gyerekprogram van – ráadásul ugye mi az otthonunkban dolgozunk, és ha munka van, akkor rájuk kevesebb figyelem jut. Ez a mi felelősségünk, hogy észnél legyünk, és észrevegyük, amikor nekik már ebből elég, és megóvjuk őket a mindennapos darálótól. Mivel mi eléggé helyhez kötötten élünk, így nálunk hétvégente is jellemző a nyüzsi: jönnek hozzánk a barátaink, állandóan van valami, így nagyon tudatosan kell figyelnünk arra, hogy megálljunk, és legyünk együtt családként is. Nagyon szeretünk például Vászolyba menni, ott nincs térerő, így nem csörög hárompercenként a telefon, hogy lesz-e este eső... Sok egyensúlyozás van ebben: ha azt látjuk, hogy a gyerekeinknek ez már sok, akkor gondolkodás nélkül hazaküldünk mindenkit, és heti egyben korlátozzuk a gyerekprogramok számát is, hogy legyen csak a miénk a kert.

– Mindazzal együtt, amit mondtál, mégsem nehéz irigyelni az életeteket, amikor az ember betoppan a színes székes, mezítláb szaladgáló gyerekekkel teli, lakóautó-szegélyezte balatoni kertmozis világba.

– Akik megirigylik, ahogy élünk, elképednek, amikor megtudják, ez mennyi lemondással jár.

Nekem az egyik leghosszabb és legnehezebb folyamat az volt, hogy visszább vegyek az ambícióimból. Cilire sosem volt jellemző a nagyravágyás, nekem viszont sok munkám volt abban, hogy függetlenítsem magam attól, amit az embertől elvár a társadalom: hogy „rendes” munkám legyen, tisztes bevétellel. A legtöbben egyszerűen nem értik, hogy mi néhány társadalmilag fontos ügyön kívül miért nem vállalunk telente is munkát, miért nem törekszünk több bevételt szerezni, miért nem akarunk több mozit nyitni, de nekünk nagyon fontos a közös, lassulós időszak, ami kívül van a nyári szezonon. Számomra a legfontosabb tanulság, hogy meg kell próbálni előrébb helyezni a családi életünket, a jóllétünket, visszavenni a helyet a pénzkereséstől, a munkától. Mind rövid-, mind hosszú távon megtérül, ha az ember nem hajtja szét magát, és sok időt tölt a szeretteivel.