Elértem szellemi és fizikai korlátaimat – és elengedtem

Pontosan emlékszem arra a – visszatekintve megmosolyogtató – dilemmára, amely az első gyermekem legelső cipővásárlásakor tartott fogva. Alapos és aggodalmas szülőként átolvastam minden fellelhető szakirodalmat az egészséges kiscipő mibenlétéről, és őrületbe kergettem mindkét nagymamát és a védőnőt is. Hiszen a nagymamák szerint a jó kiscipő magas szárú volt, jól fogta a gyerek lábát, mindenképp harántemelős, és puha bőrből készült. A védőnő nem nyilvánított véleményt az ügyben, csak annyit mondott, hogy harántemelőset semmi esetre se válasszak. A cipőgyártók és -forgalmazók bölcsen felkértek egy- egy neves orvos-szakértőt a saját termékük előnyeinek ecsetelésére, és én elvesztem a szakértők tengerében. Végül bementem a kedvenc boltomba, és egy fél óra gondolkodás után megvettem a legédesebb cipőt, amit csak találtam.

Egy életre megtanultam, hogy hiába áll rendelkezésre minden fellelhető információ, szakértelem híján nem biztos, hogy jól választok közülük. Hiszen senki sem érthet mindenhez.

Ez a szellemi képességeim határa, ami az óta számos komolyabb kérdésben is megmutatta magát. Azóta viszont soha nem mosolygok meg egyetlen anyukát sem, aki először akad fenn egy oltás beadásán vagy a helyes táplálás mibenlétén.

Fizikai korlát alatt értem a tényleges fizikai teljesítőképességemet, például azt, hogy milyen gyorsan tudok futni egy kismotorral száguldó kétéves után. Időben észreveszem-e, ha veszély fenyegeti, és közbe tudok-e lépni? De ilyen korlát még az is, hogy a számára legjobb ellátáshoz férek-e hozzá. Akár anyagilag: tudom-e fizetni azt a szakembert, aki őt segíteni tudja? Akár térben: olyan helyen lakom, ahol ez elérhető számára? Vagy időben: olyan a munkám, ami megengedi, hogy ott tudjak lenni vele, ahol kell? Egy anya persze sokkal többet megtesz a gyerekéért optimális esetben, mint amire bárki másért képes lenne, de akkor is eljön az idő, amikor szembekerülünk a fenti korlátok bármelyikével. Igen, az én gyerekem volt, aki nekimotorozott az első villanyoszlopnak, ahogy kiléptünk a házból, és a sürgősségin kötöttünk ki. A másik fiam hozzáért a forró sütőhöz a nagymamája és jómagam vigyázó szeme láttára – és ismét a sürgősségin kötöttünk ki, ahogy még néhány más alkalommal is. Örömmel jelentem, hogy eddig még mindannyian túlélték a velem töltött gyerekkoruk eddigi részét!

Ezek az események megtanították nekem, hogy bármennyire szeretném, nem tudom őket abszolút biztonságban tudni.

Ugyanakkor megtanítottak elnézőbbnek és együttérzőbbnek lenni más szülőkkel szemben is, illetve erősen bízni a gondviselésben!

Sokat tanultam minden alkalommal, amikor a szellemi és a fizikai határaim falaiba ütköztem szülőként, de soha annyit, mint amikor a személyiségem határai találkoztak a gyerekeim személyiségének határaival. Mert van az a helyzet, amikor tudom, mi a teendő, képes is lennék cselekedni, de nem tehetem, mert az már egy másik ember élete, és az ő dolga, akkor is, ha az illető csak hároméves, avagy tizenhárom, esetleg huszonhárom.

Azt hiszem, ez a legnehezebb a három közül: végignézni és végigkísérni, ahogy a gyerekem megtanulja, amit én már tudok, és mégsem adhatok át.

Mert vannak dolgok, amiket neki kell megharcolnia, és én hiába próbálom pépesítve átadni neki például az emberi kapcsolatok szabályait, az nem ér semmit, amíg ő ki nem alakítja a saját viszonyrendszereit. Olyan ez, mint a biciklizés. Tulajdonképpen senkit sem lehet megtanítani biciklizni: azt neki kell megtanulnia. Én vehetek neki térdvédőt, bukósisakot, foghatom hátulról és szaladhatok mellette egy darabig, de az egyensúlyt neki kell megtalálnia és a pedált tekernie, mert különben egyhelyben fog állni legjobb esetben is. Az út széle pedig tele van veszélyes gödrökkel, szembe is jöhetnek, és bármikor előfordulhat egy esés. Én annyit tehetek, hogy futok mellette, majd elengedem, és bízom benne, hogy ha elesik, fel tud majd állni.

Mert szülőként ezt tehetem: elmegyek a határaimig, és a többit elengedem.

Szeretnék jó anya lenni, és nagyon remélem, minden nap egy kicsit jobb is leszek, de nem vagyok ura az életnek – a része vagyok. Ennek az elfogadására biztatnak mindennap hol szelídebben, hol erőteljesebben a határaim.