Tiltott misszió – John Chau, a legkülönösebb hittérítő mártír története

Az Északi Szentinel-sziget lakói elérték azt, amire valószínűleg a világ sok országa vágyakozik: a Föld minden más lakója számára szigorúan tilos bármilyen módon beavatkozni az életükbe. Sőt, ez az érinthetetlenség ennél tovább is megy: senki más be sem teheti a lábát a szigetre, még hajóval sem szabad a közelébe menni. A sziget Indiához tartozik, a Bengáli-öböl szigetvilágának egyik tagja. Az teszi ennyire különlegessé, hogy itt él a világ egyik utolsó teljesen elszigetelt törzse. A szentineliek semmilyen módon nem vették föl a kapcsolatot a külvilággal, és nem is akarják. Számukra a bolygó többi lakója legföljebb távoli hajók, helikopterek és egy-egy eltévedt halászcsónak formájában jelenik meg.

Akármennyire vágyakozik a világ minden néprajzkutatója, szociológusa és kulturális antropológusa, hogy ismereteket szerezzenek a sziget lakóiról, az indiai kormány szigorúan korlátoz bármiféle kapcsolatfelvételi kísérletet, mivel a történelem alapos leckékkel szolgálhat arról, mi szokott történni, amikor két nagyon eltérő technikai fejlettségű kultúra összetalálkozik.

John Allen Chau egy már-már mesebeli módon jellegzetes amerikai családba született 1991-ben.

Édesanyja tősgyökeres amerikai nő, egy keresztény egyetem oktatója volt, amikor 1985-ben megismerkedett Patrick Chauval, a sokat látott kínai-amerikai férfival. Patrick nem sok jót kapott eredeti hazájától: a Mao-féle kulturális forradalom viharai egy rabszolgatelepre emlékeztető kínai termelőszövetkezetbe kényszerítették. Innen hosszas szervezés és próbálkozás után, 1974-ben Hong Kongon keresztül sikerült az Egyesült Államokba menekülnie. Az élet ott sem volt könnyű, de a heti hét napos, tíz órás kínai munkaidőhöz képest így is jól járt. Szívós munkával megtanult angolul, és sok évnyi küzdelem után, a hadsereg ösztöndíja segítségével bejutott egy evangéliumi keresztény orvosi egyetemre. Itt találkozott a leendő feleségével, aki szociális munkára oktatta a hallgatókat. Patrick felvette a kereszténységet, és harmonikus egységbe formálta a saját családja eredeti konfuciánus hitével. A nyolcvanas évek végén megkezdte a pszichiáteri praxisát, és az életük ettől kezdve kiegyensúlyozottan haladt az amerikai álom elérése felé.

Három gyermekük született: a legfiatalabb, John, 1991-ben. Míg a két idősebb testvére gyerekkoráról kezdve egyenletes pályán haladt a megbecsült társadalmi státusz irányába, ő nehezen illeszkedett az elvárásokhoz. A szülei igyekeztek megadni a gyerekeiknek mindent, amit egy tisztes, összetartó család megadhat, de John esetében mindezek valahogy kevésnek bizonyultak. Túrákat tettek Amerika legszebb természeti tájaira, rendszeresen táboroztak gyönyörű helyeken, de a fiúban mindez csak a való világtól elvágyódást erősítette: belefeledkezett az érintetlen vidékek nyugodt szépségébe, és ezt az áhítatot összekapcsolta a vallásos neveltetéséből származó remetei lelkülettel.

Már tízéves korában kiderült, hogy nem találja a helyét a világban: kedvenc olvasmánya a Robinson volt; arról beszélt a szüleinek, hogy felnőtt korában örökre elmegy egy lakatlan szigetre, ahol egyedül fog élni, és halászattal, vadászattal tartja fenn magát.

Ekkor még senki nem vette komolyan, amit mond, de később ez a különc álomvilág egyre inkább elhatalmasodott rajta.

Gimnazista korában jószolgálati munkára küldték Mexikó legszegényebb vidékeire, és amikor visszatért a családjához, elhatározta, hogy ezt az élményt jóval intenzívebb szinten akarja átélni. Kutakodni kezdett a Föld utolsó érintetlen vidékei és az ott élő népek után. Rövidesen minden hozzáférhető információt felhalmozott arról a körülbelül száz törzsről, akik még mindig nem vették föl a kapcsolatot a külvilággal. Egyre megszállottabban merült bele például Jim Elliot történetébe. Ez az amerikai misszionárius három társával kereste fel az ecuadori huaorani törzset, akikről pontosan tudták, hogy rendkívül ellenségesek minden idegennel. A négy fiatalember meg volt győződve róla, hogy keresztény hitre kell téríteniük ezeket az utolsó pogányokat, akik még semmit sem hallhattak a Bibliáról. Az évszázados beidegződéseknek megfelelően apró ajándékokat vittek magukkal, hogy könnyebben magukhoz édesgessék és lekenyerezzék az őslakosokat. Úgy tűnt, a törzs egyes tagjai érdeklődők és barátságosak. Egyiküket még egy sétarepülésre is elvitték az őserdő fölé. Amikor azonban leszálltak, a kevésbé vendégszerető huaorani férfiak is előkerültek, és mind a négy misszionáriust megölték.

John tehát tisztában volt tervezett missziója veszélyeivel, de nem riadt vissza ettől, inkább példamutatóan hősiesnek találta az ilyen történeteket.

Egyetemista korában már konkrét előkészületeket tett egy ehhez hasonló térítőútra. A sok lehetőség közül az Indiai-óceán térségét választotta, ezen belül pedig a Bengáli-öbölben fekvő Andamán-szigetcsoport egyik tagját, az Északi Szentinel-szigetet. Ez hasonlított a legjobban Robinson Crusoe kalandjainak színterére, és sok-sok Péntek élt az ismeretlen vadonban. A sziget nagyjából akkora, mint Érd, mintegy 60 négyzetkilométer területű. Egy keskeny, homokos parti sáv kivételével az egészet sűrű esőerdő borítja. Ezen a trópusi éghajlatú vidéken él az a néhány száz tagot számláló törzs, amely ennyire megmozgatta a fiú fantáziáját.

Kép

Kép: John Chau Facebook-emlékoldal

A sziget lakóiról és életmódjukról szinte semmit nem lehet tudni. A szentineliek külsejük alapján afrikai eredetűek, valószínűleg az őskorban érkeztek erre a területre, amikor azt még földnyelvek kötötték össze az indiai szubkontinenssel. Körülbelül tízezer évvel ezelőtt, a tengerszint emelkedésével ez a szárazföldi kapcsolat megszakadt, és a törzs azóta a szigetté vált földdarabon él, többé-kevésbé háborítatlan változatlanságban. Történt ugyan néhány partraszállási kísérlet a 20. század folyamán, de a következmény majdnem mindig erőszak lett. A szentineliek többször is egyértelműen kinyilvánították, hogy egyáltalán nem akarnak kapcsolatba kerülni a külvilággal. Az indiai kormányok elismerték ezt az igényt, és az Északi Szentinel-szigetet is besorolták annak a huszonkilenc területnek a sorába, amelyeket legföljebb antropológusok közelíthetnek meg a lakókkal előre egyeztetett módon.

Az elmúlt évtizedekben mindössze egyszer fordult elő úgy, hogy a látogatásnak nem lettek erőszakos következményei. Ma a szigetet engedély híján még megközelíteni is törvényszegés.

John Chau pontosan tisztában volt ezzel a tilalommal, amikor elkezdte kidolgozni a missziója részleteit. Miközben mindkét testvére orvosi egyetemet végzett, és ezen a pályán helyezkedett el, ő túravezető lett, és egy nemzeti park magányos faházában lakott. Amikor módja volt rá, hosszú, magányos gyalogtúrákat tett Dél-Afrikában és Indiában, miközben Instagram-csatornáján osztotta meg a világgal ezeket a kalandokat. Extrém helyzetekben túlélést tanult, és minden idegszálával a megvalósítandó misszióra koncentrált.

Miközben a hitvilága egyre eltökéltebb és befelé fordulóbb lett, két utazást is tett a Bengáli-öböl távoli szigeteire. A családja és a barátai egyre jobban aggódtak, mert érzékelték, hogy végletesen magába fordul, és minden józan meggyőzési kísérletet támadásként utasít el. Mindez részben egy All Nations nevű amerikai misszionárius-szervezet hatása volt, amelynek John is a tagja lett. Ennek az evangéliumi keresztény gyülekezetnek egyik fő célja a Föld távoli területein végzendő hittérítés. Bár az elmúlt évben a járvány miatt leginkább online képzéseket indítottak, de néhány évvel ezelőtt erdei táborokban képezték ki a jelentkezőket mindarra, ami szerintük a vadonban várja a hittérítőket. John Chau is részt vett egy ilyen tábor programjában. A gyakorlatokon a résztvevők egy része törzsi jelmezekben, fenyegető hangon kiabált a misszionáriust játszó tagokkal, és botokat lengettek feléjük. Eközben a térítőt játszó szereplők a bibliából idéztek nekik, és az ajándékok átadását is gyakorolták.

Végül 2018-őszén John elutazott az Andamán- és Nikobár-szigetcsoport fővárosába, Port Blairbe. Az eseményeket részletesen nyomon követhetjük John kézzel írott naplójából, ami szerencsésen túlélte a következő napok tragédiáját. A környező halászfalvakat járva a fiú fölvette a kapcsolatot néhány helyi halásszal, akik hajlandónak mutatkoztak, hogy a szigorú törvényi tilalmak ellenére elvezessék őt az Északi Szentinel-szigetre. Amikor a part menti korallzátonyokhoz értek, a halászok visszafordultak, ő pedig egyedül maradt a saját kajakjában.

A parti homokfövenyen azonnal megjelentek a bennszülöttek, és kiabálva, fegyvereiket rázva próbálták elijeszteni.

John, bár rettegett, odakiáltotta nekik a sokszor begyakorolt mondatokat: „John vagyok, szeretlek titeket! Jézus is szeret titeket! Krisztus adott nekem felhatalmazást, hogy eljöjjek hozzátok! Itt van egy kis hal!” Ezzel megpróbálta feléjük dobni a korábban fogott tonhalat és barrakudát, amiket a kajakjában őrzött. Nem tudni, miért gondolta, hogy a szentineli őslakosok, akik több tízezer éve a saját világukban élnek, megértik az angol nyelvet. Az is rejtély, miért akart halat ajándékozni egy sziget lakóinak. A helyzet mindenesetre hamar olyan feszültté vált, hogy pánikszerűen távolabbra kellett eveznie. Rövidesen megint összeszedte a bátorságát, és megközelítette a partot. Megint elkezdődött a kiabálás, de John ezúttal még közelebb merészkedett, kiszállt, megpróbálta visszakiáltani az éppen hallott, ismeretlen szavakat, és a partra dobta a magával hozott ajándékokat. Ezek szintén sokat mondanak a fiú világlátásáról: egy elsősegély-felszerelésen és néhány szerszámon kívül volt közöttük például egy pár ceruza, egy pakli képkártya és több doboz multivitamin. A szigetlakók egy idő után megelégelték a játszadozást, és egy gyerek íjával rálőtt Johnra. A zsebében hordott Bibliát lőtte keresztül, ami többféle értelmezést is lehetővé tett a fiatalember számára. John a kajakját hátrahagyva menekült a tengerbe, és másfél kilométert úszott, mire elérte a halászok közelben várakozó csónakját.

Még ezen a ponton is beláthatta volna a vállalkozás értelmetlenségét, de sajnos nem ez történt. Másnap – a naplóját szándékosan hátrahagyva – megint visszavitette magát a sziget körüli vizekre. A halászok magára hagyták, majd amikor röviddel később visszamentek érte, már késő volt. Látták, amint az őslakosok a fiú holttestét cipelik a parton. Az indiai hatóságok hivatalból megindították a nyomozást, de hamar le is zárták. A sziget lakói függetlenek, önálló urai a saját területüknek. Az indiai törvények rájuk nem vonatkoznak. A holttest soha nem került elő.

A hír hamar eljutott a világ minden sarkába. A közösségi médiában megindult a kommentek áradata: volt, aki tipikus, rasszista nyugati gyarmatosítónak vagy frusztrált, szerencsétlen holdkórosnak nevezte Johnt, volt, aki gyalázatosan meggyilkolt mártírnak.

Sokak szerint megérdemelte, mert lehet, hogy még halálában is életveszélyes betegségeket adott át a bennszülötteknek, mások a hősiességét és önfeláldozását méltatták.

A sziget lakói mindenesetre semmit nem tudnak ezekről a polémiákról. Ők tovább élik ugyanazt az életet, amit az őseik éltek a kőkorszakban, és valószínűleg elégedetten nyugtázzák, hogy megint megvédték magukat az idegen betolakodóktól. Az Északi Szentinel-sziget pedig azóta is az földgolyó egyik utolsó ismertelen területeként szerepel a világatlaszokban. Aki ránagyít Google-térképen, nagyrészt csak egy fehér foltot lát.