Lackfi János: „Sokaknak tartozom, sosem tudom majd visszafizetni”

Kapsz viszont menetközben sok olyasmit, amit igazán nem kértél volna. Fejedhez vágják, mint egy homokozólapátot, mint egy gumilabdát, mint egy kimustrált cipőt, mint egy sörösüveget a kocsmában. Te meg állsz ott bután, tökkelütötten. És csak lassanként tanulod meg, hogy nem dőlt össze a világ. Mert akkor, a kíméletlenség pillanatában egyáltalán nem úgy tűnik, mintha szeretne az a másik, akivel egy életre összeköt a vér vagy a döntésed, esetleg mindkettő. 
Én legalábbis ebben a rombolásban mindig úgy éreztem, a másik alapjaiban akarja felrobbantani kapcsolatunkat. Mintha vége lenne az útnak. Pedig csak egy kátyú volt, kisebb vagy nagyobb. Megviseli a járgányt, de lehet haladni tovább.
Nyilván én is sok ilyen pillanatot idéztem elő, talán észre se vettem.

Számtalanszor romboltam porig szeretteim világát, úgy érezhették, véglegesen csalódtak bennem, game over, nincs tovább.

Aztán lassan olvadt a jég, zajlott minden tovább. 

Ki lehet bírni. Főként, ha állomásnak tekintem, újabb mezőnek a társasjátékban: kimaradok egy körből, lépjek vissza hármat, húzzak egy büntetőkártyát, kicsit börtönbe megyek. A játék folytatódik.
Aztán új távlat nyílt előttem, megláttam, hogy amennyi indokolatlan bántást kapok még a legközelebb állóktól is, hiszen csupán emberek, épp annyi indokolatlan jótettet szórt szét Isten teljesen vadidegen emberekbe. Voltaképpen az életem ilyen lépőkövekkel van tele, nélkülük sehol se lennék.

Kép

Kép: Unsplash/Hannah Busing

Vagány gimnáziumi énektanárom, aki a gólyatáborban forintos alapon kockapókerezett velünk, egy Gluck-operát akart színpadra vinni, és nekem szánta benne a hőstenor szerepet. Jártam hangképzésre is, de bárhogy igyekeztem, a szoprán hősnő, darabbeli szerelmesem, úgy leénekelt a próbán, hogy csak kapkodtam a levegőt.

Ennek ellenére tanárom búcsúzóul lelkesen taglalta, hogy ha majd világhírű tenor leszek, és lesz egy szigetem valahol az óceánban, neki is biztosítsak egy bungalót, ha kikapcsolódni szeretne. Hogy mit jelent az ilyen dicséret egy önmagában bizonytalan (és ezt nagyképűséggel palástoló) kamasznak, az elmondhatatlan…

Egyik egyetemi évfolyamtársam kölcsönkérte már kész kiselőadásomat, és elmondta a szemináriumon mindazt, amit összeszedtem, mégpedig az enyémnél lényegesen jobb franciasággal. Attól fogva irodalomtanárunk gyalázatosan tehetségtelen tolvajnak tartott, és mindent megtett, hogy a tanszékről kiebrudaljon. Ha a másodévi szigorlaton sikerül megbuktatnia, nem tanítottam volna francia irodalmat később tizenhét évig a Pázmányon. Mindent elkövetett ennek érdekében, de tanszékvezetőnk, aki nyelvészetből vizsgáztatott, áttuszkolt engem valahogy, pedig az ő tantárgyából aztán végképp nem villogtam. Megindító bizalom, ahogy azóta is követi pályafutásomat. 

Később nem tudtunk volna lakást venni, se jövedelmünk, se hitelképességünk nem volt, és lassan a fejünkre és két és fél gyermekünk fejére szakadt már a családi ingatlan, amiben laktunk.

Ekkor betoppant egy bankár ismerősünk, aki ismeretségeit latba vetve kölcsönt szerzett nekünk, maga vállalt pénzügyi kezességet értünk, és lett lakásunk. Soha meg nem hálálható…

Negyedéves egyetemi hallgató koromban egyik tanárom, aki láncban dohányzott óráin, diákjaival összetegeződött, és kifogyhatatlan volt az anekdotákból, levitt Pécsre, hogy megtartsam szemináriumait, ezzel mintegy előgyakorlatozhattam későbbi egyetemi pályafutásomhoz. Ott ismertem meg későbbi tanszékvezetőmet is. Mesterem a vonaton szuggesztíven rám nézett, és azt mondta, rég látott olyat, aki ennyire lazán és gazdagon fordítana, mint én. Hittem is meg nem is, egy voltam a sok éhenkórász fiatal költőcske közül, de ez a bók erős oszlopot falazott belső épületembe.

Kép

Kép: Freepik

Az egyik bank elit-klubot szervezett klienseinek művészeti csemegékkel, fogadásokkal, koncertekkel, múzeumlátogatásokkal, piknikekkel, és a programokért felelős, lelkes hölgy hosszan kérdezgette az ifjú embert, aki voltam, mit javaslok, kit hívjon előadni, kit nem. Zavarbaejtően beavatott munkájába, és még nem is találkoztunk, már jó barátság szövődött köztünk. Később a klub kulturális tanácsadójának kért fel, esszéket íratott velem a hírlevélhez, és gyakorlatilag ő állta méregdrága albérletünket, míg a házunk épült. Kitehetnénk egy hálaadó táblácskát a falra…
És volt, aki megzenésítette a verseimet. Volt, aki fellódított a rockszínpadra, hogy ez nekem menni fog. Volt, aki mosogatógépet ajándékozott. Volt, aki passzolt és drukkolt. Volt, aki PhD-ösztöndíjat adott, pedig sejthette, hogy nem leszek négy fal közé zárkózó tudományos kutató. Volt, aki a véleményemet kérdezte, pedig ezerszer többet tudott nálam. Volt, aki a stroke-om után adott tanácsokat, hogyan építsem újra az életemet.

Egy ember élete sok ember élete. Összefüggünk, nem vagyunk külön szigetek. Sokaknak tartozom, sosem tudom majd visszafizetni.

Igyekszem továbbadni másoknak, hogy a láncolat meg ne szakadjon. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>