A botcsinálta kalóz, aki csak magának köszönhette a bajt

Bonnet 1688-ban született Barbadoson, tehetős ültetvényesek családjába. A sziget angol gyarmat és egyben a világ egyik legnagyobb cukornádtermelője volt, ami kiváló üzletnek bizonyult. Európában ugyanis borsos áron lehetett eladni a finomított cukrot, mivel újdonságnak és ritka luxusnak számított. Mindazok, akik ebben az üzletágban tevékenykedtek, féltékenyen óvták a vagyonukat és hatalmukat. Barbados egész társadalma és gazdasága ennek az elitnek volt alárendelve. A kisbirtokosokat kivásárlással vagy nyers fenyegetéssel fokozatosan kiszorították a szigetről, így a század végére néhány befolyásos brit ültetvényes birtokába került szinte minden föld.

A munka jelentős részét rabszolgák végezték. A nagy számban behurcolt feketék mellett a britek által mélységesen lenézett kelta népek, írek és skótok közül is sokan jutottak ilyen sorsra. Oliver Cromwell például ezerszámra adott el legyőzött ír lázadókat barbadosi rabszolgának az angol polgárháború után. A sorsközösség miatt a különböző etnikumok nagy mértékben keveredtek egymással, és Barbadosnak sajátos népessége alakult ki.

Mindez sok gondot okozott a gyarmatosítóknak, akiknek szinte menetrendszerű rabszolgalázadásokkal kellett szembenézniük.

A helyi arisztokrácia minden rendelkezésére álló eszközzel védte a pozícióját. Ilyen volt például a milícia, amelynek a vezetői hagyományosan a befolyásos ültetvényes családok fiai közül kerültek ki. Így kapott fegyvert, őrmesteri rangot és valamiféle katonai kiképzést az ifjú Stede Bonnet is. Kényelmes és jómódú jövő elé nézhetett, mivel egy stabil üzletágon alapuló, hosszútávon fenntartható életmód letéteményese volt. Ezt a fényes jövőt még az sem befolyásolta érdemben, hogy az apja korán, a fiú hatéves korában meghalt. A rendszer szinte önjáró volt, az anya egyedül is elkormányozta a birtokot a gyerek nagykorúságáig. Huszonegy évesen ki is házasította; egy gazdag helyi birtokos lányát, Mary Allambyt vette feleségül. Négy gyermekük született, akik közül egy korán meghalt, de maradt három, akikre rá lehetett hagyni az ültetvényt. Minden jól indult, így igazából senki nem érti, miért rúgott föl mindent a fiatal Stede.

Lehet, hogy egyszerűen unatkozott, és nehezen tudta elképzelni, hogy ilyen egyhangú életet fog élni halála napjáig. Azt is rebesgették, hogy anyagi gondjai támadtak, egyes források szerint pedig a felesége volt elviselhetetlenül házsártos. Mindenesetre nyolc évig bírta az ültetvényeséletet, majd 1717-ben egyszer csak váratlanul hátrahagyott mindent. Otthagyta Barbadost feleségestül, gyerekestül, és felcsapott kalóznak.

Annak ellenére, hogy fogalma sem volt a hajózásról, és a hadviselésről is csak homályos elképzelései voltak, romantikus lelkülettel vagy egyszerű kalandvágyból egy kiszámíthatatlan és veszélyes életformát választott.

Már az is határozottan rendhagyó volt, ahogy nekilátott. Minden valamirevaló kalózhajót vagy lázadással vettek birtokukba a kalózok, vagy a tengeren ejtették foglyul. Bonnet viszont jó pénzért megbízást adott egy helyi hajóépítőnek, teljesen újonnan csináltatott magának egy hatvan tonnás, háromárbócos szlúpot, és felszerelte tíz ágyúval. A hetven fős legénységet nem a zsákmány ígéretével és karizmatikus fellépésével csábította a szolgálatába, hanem állandó fizetést ajánlott nekik. Ezt egyébként – a politikai helyzet miatt – viszonylag könnyen megtehette. Három évvel korábban ért véget ugyanis a spanyol örökösödési háború, amely szinte minden európai nemzetet megmozdított – a Rákóczi-szabadságharc révén még Magyarországot is. A harcok Spanyolországon, a Német-Római Császárságon, Itálián és Németalföldön kívül még az Atlanti-óceán keleti medencéjében is zajlottak, így a csatározások megszűntével rengeteg katona és tengerész veszítette el a megélhetését. Bárki – akár hadvezér, akár kalózkapitány, még a Karib-tengeren vagy Amerika keleti partjainál is – könnyedén toborozhatott közülük legénységet.

Stede Bonnet azzal pótolta a saját totális képzetlenségét, hogy a navigálásra vonatkozó döntéseket átengedte a fedélzetmesternek és az első tisztnek.

Nem is csoda, hogy szinte semmi respektje nem volt a saját emberei előtt. Valószínűleg az első néhány akció során nem túl sok szerepe volt abban, ami történt. A Revenge, azaz Bosszú nevű újdonsült kalózhajó mindenesetre szorgalmasan munkához látott. Már 1717 tavaszán legalább nyolc hajót támadtak meg és raboltak ki. Bonnet gondosan ügyelt arra, hogy a barbadosi illetőségű hajók révén ne juthasson vissza a híre a szülőhelyére, ezért ezeket vagy fölgyújtották vagy szétszedték, és faanyagként használták föl. A foglyul ejtett tengerészeket távolabbi partokon tették ki.

Stede már az első hónapokban kapott egy alapos leckét a sorstól. Elhatározták, hogy a Bahama-szigetekre, Nassau városába mennek, mivel ez volt a Karib-tengeri kalózok háborítatlan paradicsoma. Útközben azonban összetalálkoztak egy spanyol hadihajóval, amely majdnem véget vetett Bonnet rövid életű kalózkarrierjének. Kiderült, hogy a rengeteg szabaddá vált katona és tengerész nemcsak a kalózok számára jelentett értékes munkaerőt, hanem a rájuk vadászó hadihajóknak is. A gyakorlatlan kalózkapitány és emberei alig tudtak elmenekülni. A Revenge súlyos sérüléseket szenvedett, a legénysége fele vagy meghalt vagy munkaképtelen lett, és maga Bonnet is súlyosan megsebesült.

Kép

Stede Bonnet - korabeli metszet

Végül nagy nehezen befutottak Nassauba, de Stede-nek esze ágában sem volt feladni az álmait. Kijavíttatta a hajót, vett újabb két ágyút, új legénységet toborzott, majd folytatta a portyákat. Mindezt persze nem tudta volna egyedül végrehajtani, mivel sebesülései miatt nem volt alkalmas a kapitányi szerepre.

Ekkor lépett be a történetbe a valaha élt egyik leghíresebb kalóz, Feketeszakáll.

Az ő eredeti neve Edward Teach vagy valami ahhoz hasonló volt, egyénisége pedig éppen Bonnet ellentéte. Született vezetőként uralkodott az emberei fölött, a zsákmányból fizetett részesedést, és nem tűrt ellentmondást. Arra sem volt szüksége, hogy kegyetlenkedjen, mert a külseje és a fellépése általában megtette a hatását. Ez a nagydarab, szélesvállú ember térdig érő csizmában, széles kalapban, állig felfegyverkezve parádézott, hosszú, fekete szakállát varkocsokba fonta, a tekintete átható és félelmetes volt. Bonnetnek nem sok esélye volt vele szemben, főleg így, sebesülten. Állítólag hálóingben, tétova léptekkel járkált a fedélzeten, míg a többiek tették a dolgukat. A Revenge kapitányi tisztét Feketeszakáll vette át, Stede pedig – szinte szívességből – a vendége maradt, bár sokan úgy találták, hogy sokkal inkább volt fogoly, mint vendég. 1717 őszén „közösen” portyáztak, miközben Bonnet lassacskán magához tért a sérüléseiből. Sokat tanult a hajózás és a kalózkodás valódi természetéről: több hajó kifosztásában vettek részt a Karib-tengeren.

Bátorságnak addig sem volt híján, ez alatt az idő alatt pedig jelentősen javított a vezetési technikáján, és megtanulta, hogyan kell tekintélyt sugározni. Úgy gondolta, most már egyedül is boldogulni fog, ezért különvált Feketeszakálltól, és egyéni akciókba kezdett, de balszerencse kísérte minden mozdulatát. Olyannyira, hogy a saját legénysége is fellázadt ellene, visszatértek Teach hajórára, a Revenge-et átjátszották neki, Bonnet pedig megint csak vendég avagy fogolystátuszba került.

A következő tavasszal ebben a „se veled, se nélküled”-állapotban érte őket I. György angol király amnesztiarendelete. Az ajánlat lényege az volt, hogy minden kalóz büntetlenséget kap, és tiszta lappal indulhat, ha teljesíti a korona feltételeit.

Örökre fel kellett hagyniuk a fosztogatással, viszont tisztességes fizetséget is húzhattak, ha korábbi kalóztársaik ellen fordultak, és a hatóságok kezére juttatták őket.

Aki pedig nem szívesen fordított hátat a kalandos kalózéletnek, az kiválthatott egy kiváltságlevelet, amely alapján továbbra is megtámadhatta és kifoszthatta az ellenséges országok hajóit – persze amennyiben a zsákmányból tisztességes részt fizet a brit királyságnak. Bonnet és Feketeszakáll úgy döntött, hogy mindketten élnek a lehetőséggel. Bathba, Észak-Karolina fővárosába utaztak, és ünnepélyes ígéretet tettek Charles Eden kormányzónak, hogy ezentúl nem rabolnak. Bonnet a kiváltságlevelet is megszerezte, majd a két kalóznak végleg elváltak egymástól az útjai.

Amikor azonban Stede visszatért a Revenge-hez, hogy a megállapodás szerint újra birtokba vegye, azt találta, hogy Teach kapitány már korábban kirabolta, szinte lecsupaszította a hajót, a legénységet pedig a sorsára hagyta egy tengeri homokdűnén. Ezen az áruláson felháborodva bosszút esküdött Feketeszakáll ellen, és elhatározta, hogy mégis visszatér a kalózkodáshoz. A tengerészei most már végre jobban értékelték őt. Ez volt az az időszak, amikor végre megbecsült kalózkapitányként, önállóan tevékenykedhetett. Teach-et ugyan soha nem találta meg, de az elkövetkező egy-két hónap végre meghozta neki, amiről álmodozott. 1718 nyarán több hajót is sikerrel kifosztott. Szándékai szerint ravaszul próbálkozott: átnevezte a hajót és saját magát is, a rablásokat pedig kereskedelemnek álcázta. Ágyúkkal és muskétákkal arra kényszerítette az áldozatait, hogy „adják el” neki az áruikat.

Ez az aranykor nagyon rövid ideig tartott. Júliusban a hurrikánszezon miatt kénytelenek voltak hosszabb időre kikötni a beszédes nevű Cape Fear folyó torkolatában. Itt találta meg őket a kormányzó ezredese, William Rhett. Két felfegyverzett hadihajóval és százharminc katonával támadta meg őket. Szabályos tengeri csatát vívtak, amit Stede csapata elveszített. Azokat, akiket nem öltek meg, elfogták, és megbilincselve a dél-karolinai Charles Townba (a későbbi Charlestonba) szállították.

Bonnet tett még egy elkeseredett kísérletet a szabadulásra. Megszökött a városi börtönből, és három kísérőjével a környező szigeteken bujkált.

Rhett ezredes felpaprikázva indult az üldözésére, és amikor megtalálta a bujkálókat, nem spórolt a golyókkal. A menekülők közül egyedül Stede Bonnet maradt életben; őt visszavitték Charles Townba, és rövid úton halálra ítélték. A sarokba szorított kalóz még mindig nem adta olcsón a bőrét. Hajszál híján sikerült lázadást szítania a városban, a polgármeter már-már attól félt, hogy kitör az anarchia, és őt is megölik. Végül sikerült megakadályozni a vérontást, Stede Bonnetet pedig 1718 decemberében minden tiltakozása és kegyelmi kérvénye ellenére felakasztották.

A klasszikus tengeri rablók ideje az 1720-as évekre leáldozott, és ennek a botcsinálta kalóznak mindössze másfél év sikertelen portyázás jutott. A lehető legrosszabb történelmi pillanatban kezdett kalózkodni, lemondott egy kényelmes, gazdag életről, magára hagyta gyerekeit és feleségét. Az talán még vigasszal töltötte el, hogy társa és riválisa, Feketeszakáll sem járt jobban. Őt még novemberben legyőzték egy másik tengeri csatában. Akármilyen hősiesen vívta meg utolsó, romantikus küzdelmét, hiába lövöldözött és vívott az utolsó pillanatig, végül lekaszabolták. A feje egy hajó árbocán himbálózva végezte. A két kalóz alakja tovább él számos irodalmi műben, filmben és számítógépes játékban.