Nagymamám esete a kommunistákkal – avagy mi mindenre jó egy történelemkönyv

Máthé Áron „Vörös karszalag” című könyvét olvasva megvilágosodott előttem egy régi családi anekdota valóságtartalma. Még gyerek voltam, amikor édesapám elmesélte az ő szülei legnagyobb konfliktusát: nagypapám rá akarta kényszeríteni német vezetéknevű nagymamámat, hogy magyarosíttassa a nevét. „Én nem megyek helyetted börtönbe!” – fenyegette nagymamámat. A könyv megvilágosította számomra, hogy ez mikor és hogyan történt a valóságban, és hogy a „börtön” igazából „munkatábor” lehetett.

vörös karszalag
Rendőrök felvonulása, 1946. május 1-jén - Kép: Fortepan / Berkó Pál

1944 végétől a szovjet hadsereg egyre nagyobb magyarországi területek felett vette át az irányítást. Berendezkedésük az elfoglalt településeken megelőlegezte már akkor azokat a hatalmi struktúrákat, amelyek később, 1948-ra lehetővé tették a teljes kommunista hatalomátvételt, a diktatúra kiépítését. A szovjetek nagy „tisztogatásba” kezdtek: elsőként a nyilasok begyűjtését és az ellenségnek bélyegzett német nemzetiségűek szovjet munkatáborokba hurcolását szervezték meg. Valójában pedig ingyen munkaerőt küldtek a legyőzött országból a szovjetunióbeli építkezésekre, bányákba. E nagy tömegeket megmozgató szervezésben nem boldogultak volna a szociáldemokrata és kommunista érzelmű magyarok segítsége és a magyar fegyveres csoportok kényszerítő ereje nélkül. E fegyveresek zöme a német megszállás idején ellenállóként, partizánként harcolt, a szovjetek hatalomátvétele után pedig csatlakoztak a megalakuló rendőrséghez.

Ez a közérthetően mesélő könyv alapos helytörténeti és levéltári kutatásokon alapul, és az 1944-1945 ben, az uralomváltás zavaros időszakában létrejött karhatalmi osztagok, az új rendőrök, „policok” történetét mutatja be.

Nekik nagy szerepük volt az ellenségnek kijelölt emberek összeírásában, málenkij robotra terelésében. „A policok – vagy ahogy a helyi népnyelv nevezte őket: »hajtók« – éjszaka, házról házra járva szedték össze a jegyzéken szereplőket, és visszaemlékezések szerint lelkesen közreműködtek az elhurcolásban” – olvashatjuk a felső-Tisza-vidéki Rakamaz történéseit. Nem mindenütt kellett azonban kommunista meggyőződés ahhoz, hogy segédkezzenek a szovjetek parancsainak végrehajtásában. Baranya megye svábok által sűrűn lakott falvaiban és városaiban például a magyar hatóságok írták össze azokat a németeket, akik együttműködtek vagy csak szimpatizáltak a megszálló németekkel. És nem csak őket.

Az ilyen listákra ugyanis nemcsak valódi háborús bűnösök neve került fel, hanem az összeírók személyes ellenségeié, riválisaié is. A könyv felvillantja a személyes indítékokat is, amelyek minden politikai esemény mögött ott húzódnak a háttérben. Ugyanakkor nem esik a fekete–fehér szerepértékelés hibájába: többször hangsúlyozza a szerző, hogy a rendőrség korábban ellenállóként harcoló tagjainak nagy szerepük volt a visszavonuló németek pusztításainak megakadályozásában, például gyárak felrobbantásának meghiúsításában.

Kép

A Szovjetunió építéséhez szinte végtelen számú munkaerőre volt szükség, így nem csoda, ha a munkatáborokba hurcolt „ellenségek” száma kevésnek bizonyult, és fel kellett tölteni a vagonokat más, munkára alkalmas tömegekkel.

A településeken ezért nemcsak az került fel a listákra, aki valóban sváb volt, hanem azok is, akiknek az egyik szülője vagy nagyszülője németes hangzású nevet viselt, aztán meg már az összeírók határozták meg, hogy ki a „sváb”, nehogy a szovjet elvtársak elégedetlenek legyenek.

A Dél-Dunántúlon ez például így zajlott: „Az orosz tiszt igencsak kevesellte azt a néhány embert, akit estére átkísértek Koppányba. – Hogyan lehet az, hogy egy faluból csak ennyien vannak? – méltatlankodott. – Vannak még fiatalok Szorosadon – szólalt meg valaki. – Na, akkor holnap reggelre hozzanak be minden 17 és 35 év közötti embert Szorosadról!”

A könyv objektív történelemértékelésére példa, hogy néhány mentési akciót is megemlít, amikor egyes emberek vagy magyar helyi bizottságok próbálták kimenteni a deportálásra összeállított csoportokból azokat, akik nem voltak háborús bűnösök. Többnyire persze sikertelenül, de néha sikeresen. Egészen kivételes volt például Putnok és Gömörszőlős esete, ahol a községi bírók nem hagyták jóvá a „német” lakosok összeállított listáit, és ez elég volt ahhoz, hogy megmentsék őket a deportálástól. Máshol más eszközökkel próbálkoztak: „Mezőzomborban a bíró addig itatta a szovjet katonákat, amíg azok elálltak attól, hogy a községből hurcoljanak el embereket.” A szerző gyakran hangsúlyozza azt is, hogy a deportálások közreműködőit nem tekinthetjük automatikusan szovjet kollaboránsoknak, hiszen sokukat kemény fenyegetésekkel kényszerítették együttműködésre. „A Gönci járás egyik falujában a bírót puskatussal verték be az iskolába, ahol össze kellett írnia a német lakosságot, és a jegyzékre a saját két lányát is fel kellett vennie, akiket a többiekkel együtt el is vittek.” Ez az utóbbi idézet is utal arra, hogy a fiatal nőket ugyanúgy elhurcolták málenkij robotra, mint a munkaképes férfiakat.

A könyv kiemelten foglalkozik egyes városok és területek (Szeged, Miskolc-Diósgyőr, Gyömrő, Kolozsvár, a Kiskunfélegyháza körüli tanyavilág) karhatalmi erőinek szerveződésével, és megismerhetjük olyan vészjósló fogalmak jelentését, mint a „prolidikis” irányzat, a „mokánok”, az „R-gárda”. A szerző, Máthé Áron történész, szociológus korábban a Terror Háza Múzeum kutatási osztályvezetője volt, jelenleg a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese.

Adós vagyok még itt, a könyvajánló végén saját családi anekdotám végkifejletével: természetesen ekkor, 1945 elején hangozhatott el nagyszüleim szóváltása. Gottfried Jolán nagymamám megmakacsolta magát, ragaszkodott a nevéhez. Később egyébként ugyanígy ragaszkodott katolikus hitéhez és a templomba járáshoz, hiába riogatták, fenyegették. Bele se merek gondolni, hogy nagyapám miféle köveket mozgatott meg annak érdekében – sikeresen –, hogy négy gyermeke anyját ne hurcolják munkatáborba. Sem őt, sem nagyapámat nem vitték „börtönbe” – szerencsésebbek voltak, mint sok ezer kortársuk. Azért is nagy szükség van az ilyen típusú, könnyen érthető, szakmailag hiteles kutatásokra épülő történelmi könyvekre, hogy a családtörténeti szürke foltokat a valóság fényében láthassuk meg.

Máthé Áron: Vörös karszalag. Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944-1945-ben. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti