„Reneszánsza van az orgonaépítésnek” – beszélgetés Szamosi Szabolccsal

– Honnan érkezett az interjúra? Hiszen egyrészt a pécsi székhelyű Filharmónia Magyarország ügyvezetője, másrészt a Szegedi Dóm zeneigazgatója.
– Pécsről, természetesen, hiszen ott az állandó lakhelyem. Éppen ezért volt nagyon nagy öröm a számomra, amikor megszületett az a minisztériumi döntés 2013-ban, hogy Pécs legyen a Filharmónia Magyarország országos központja.

– Kicsit mutassa be, kérem, a Filharmónia Magyarországot! Hogyan képzeljük el? Mint előadóművészek és együttesek szövetségét, vagy mint az állam koncertszervező vállalkozását?
– A Filharmóniának nincs saját előadóművésze – se szólistája, se zenekara. Régen volt, aztán önállóvá váltak a zenekarok, ezért a Filharmónia ma már kizárólag koncertszervező iroda, száz százalékos állami tulajdonban lévő, közhasznú nonprofit kft. Évente több ezer művésszel dolgozunk, gyakorlatilag Magyarországon minden jelentős szólistával és zenekarral. Nyilván nem mindegyikükkel egy év alatt, hanem úgy, hogy változatos, színes műsort tudjunk biztosítani az ország bármely pontján a közönségnek.

Gyakorlatilag Budapesten kívül – ahol nagyon sok előadóterem és programszervező iroda van – az országban mindenhol a Filharmónia Magyarország biztosítja a legmagasabb színvonalú komolyzenei koncerteket.

A közönség nagyon sokszor úgy vált bérletet a Filharmónia koncertjeire, hogy adott esetben nem is tudja pontosan, kik is lesznek műsoron az adott évadban, ennek ellenére a jó tapasztalataikra hagyatkozva bizalmat szavaznak nekünk. Úgy érzem, igyekszünk is meghálálni ezt a bizalmat.

– Az előbb azt kérdeztem, honnan jön – most pedig azt szeretném megtudni, hogy tudja-e már, hová nem megy holnap? Hiszen a járvány miatt minden bizonytalanná vált, sorra törlik a koncerteket.
– Az idén sajnos ifjúsági koncertet már biztos nem rendezünk – ezeken ugyanis öt-nyolcszáz fiatal vett részt általában. Végeztünk közvéleménykutatást a felnőtt közönségünk körében, ami városonként is eltérő hozzáállást mutatott a megváltozott koncertkörülményekhez. Ez a zenekarok pillanatnyi egészségügyi lehetőségei mellett szintén befolyásolja a döntéseinket a felnőtt bérletes előadások megtartásánál vagy lemondásainál. Előadóművészként sajnos engem is több, külföldi és hazai fellépés esetén érintett a járványhelyzet: Panamában, Erdélyben, de a Balatonon is maradt el orgonakoncertem tavasz óta.

– Lemondani az ifjúsági koncertekről azért is veszteség, mert az ifjak azt szokták meg, hogy a zenehallgatás magánügy. Rávezetni őket arra, hogy lehet közösségi élmény is, aminek szépsége, hogy minden előadás egyszeri és megismételhetetlen – nagy kihívás.
– Ez biztos, hogy így van, de az iskolai szabályozások nem teszik lehetővé, hogy jelenleg ifjúsági koncerteket tartsunk. Még az előző évadról elmaradt koncertek pótlása is nehézség.

– A beszélgetésünk apropója amúgy a Liszt-díj, amelyet augusztusban vehetett át. Ez talán a legrangosabb magyar zenei elismerés. Érdekes, hogy a Liszt-díjat éppen abban az évben alapították, amikor a Filharmóniát: 1952-ben. Hogyan fogadta a kitüntetést?
– Öröm volt a számomra és nagyon nagy megtiszteltetés. Amikor az ember teszi a dolgát akár orgonaművészként, akár egyházzenészként, ez a lehetőség nyilvánvalóan eszébe sem jut. Nem azért próbál egy koncertre vagy egy liturgiára a lehető legjobban felkészülni, hogy abból egyszer majd egy díj legyen. Ugyanakkor szép pontjai az életnek, amikor ezt a munkát valaki észreveszi és megköszöni. Örömteli pillanat azokkal együtt ünnepelni, akik az elismerést megelőző hosszú utat segítették: család, mesterek, művészek, kollégák. A díj kapcsán a legkülönbözőbb emberek gratuláltak nekem. A klasszikus zene kisimít, lecsöndesít, összekapcsol, és ez a koncertteremben abszolút érezhető, ott ideológiai hovatartozástól függetlenül mélyül el, tapsol a közönség.

A komolyzene ráadásul bármilyen nyelven érthető – éppen ezért lehetséges, hogy az egy nyelvet nem beszélőket, az egyet nem értőket is összeköti, akár még egy országon belül is.

Ezt éreztem a díj kapcsán érkező visszajelzésekből, mint ahogy ezt érzem minden koncertünkön, programunkon is. Országszerte a koncerttermekben nem érzékelhető az a politikai kettészakadás, ami sajnos mára nagyon sok felületét átszőtte életünknek. Lehet, hogy Budapest ebben is kicsit másként működik, de meggyőződésem, hogy az igaz művészet, a kultúra igenis tölthet be hídszerepet a közönség soraiban.

– Mennyire cél, hogy eljuttassák a komolyzenét kistelepülésekre, hátrányos helyzetű régiókba?
– Természetesen van ilyen küldetésünk. Elsősorban ifjúsági koncertjeink vannak a pici helyeken, mert egy néhány száz- vagy néhány ezer fős településen szűk hallgatói bázisa van a komolyzenének. Ez a műfaj még a nagyvárosokban, támogatás mellett sem feltétlen rentábilis. E tekintetben is fontos Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár kezdeményezése, a tavaly október elsején, a zene világnapján indított térzene-program, amely arra szolgálna, hogy minden ötezer fő feletti település forgalmas terein legyenek mini-koncertek. Nyilván ez nem megy egyik napról a másikra, de amíg nem köszönt be a novemberi hideg, megrendezzük ezeket a programokat. A vírushelyzet miatt tavasszal a megszokottól eltérően nem a legforgalmasabb tereken tartottunk koncerteket, hanem tömbházak által körülvett terecskéken, lakótelepeken, olyan helyeken, ahová a legtöbben ráláttak az ablakukból, teraszukról. Fantasztikus sikere volt ezeknek a koncerteknek, nagyon hálásak voltak az emberek – megélhettük, hogy a zene összeköt, mosolyt csal az emberek arcára, optimizmussal tölt el még a nehéz helyzetekben is. Azt gondolom, ez történt, mert nemhogy nem dobálták meg az emberek paradicsommal és tojással a muzsikusokat, de a gyerekek hozták a csokit, a polgármester a bort, a lakók a vizet, virágot a zenészeknek. Mindenki szeretett volna hozzájárulni ehhez a régóta vágyott, élő zenei élményhez.

– A Filharmónia sorra éleszti fel a korábbi hangszeres versenyeit, sőt: a Liszt zongoraverseny mellé már orgonaversenyt is terveznek, ugye?
– Számos izgalmas, újszerű feladat vár a klasszikus koncertszervezés mellett. Sokan nekem tulajdonítják például azt, hogy a Filharmónia sok orgonakoncertet szervez – örömmel venném magamra ezt a szerepet, ám ez így nem igaz. A Filharmónia szervezte az orgonakoncerteket országszerte már a rendszerváltozás előtt is, csakhogy azok számában a rendszerváltozás körüli években szomorú visszaesés állt be. Korábban ugyanis a templomok még koncertszínhelyként is bátor vállalásnak, ellenállásnak számítottak, ezért talán a közönség egy része fokozott lelkesedéssel vett részt ezeken a programokon.

A templomokat legálisan ezen alkalmakkor lehetett látogatni „büntetlenül”, ami szintén növelte népszerűségüket.

Amikor aztán a templomi koncert elvesztette lázadás-jellegét, ezeknek a programoknak a látogatottsága megcsappant – és a Filharmónia kiszállt az orgonakoncertek szervezéséből. Én akkoriban egyházzenészként, amikor újra elkezdtem hangversenyeket szervezni, sokszor izgultam, vajon jön-e bárki is egy-egy orgonakoncertre, annyira nehéz volt ezt újra bevezetni.

Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy az idén közel ötven városban rendeztünk orgonakoncertet az Orgonapont-sorozatban, és az Orgonák Éjszakáját megtarthattuk második alkalommal is. Az orgonaverseny megrendezése sem az én érdemem: létezett korábban a Liszt Ferenc Orgonaverseny a Filharmónia rendezésében, csak elhalt, ugyanúgy, mint a televíziós karmesterverseny, amelyet szintén nagy örömmel élesztettünk újjá, és szeretnénk is folytatni 2022-ben.

– A karmesterverseny azért emlékeim szerint nem zajlott zökkenőmentesen. Például előbb lehetett tudni, hogy ki nyerte meg a fordulót, minthogy lement volna az adás a televízióban.
– Nem lehetett tíz héten át (a televíziós verseny idejére) itt tartani a 45 országból érkezett karmestergárdát, ezért a költségekre való tekintettel két részletben bonyolítottuk le a megmérettetést: megrendeztük két hét alatt az első és a második fordulót, hazaengedtük a fiatal karmestereket, majd decemberre visszahívtuk a döntősöket. A döntő már élőben zajlott. De valóban, emiatt a technikai nehézség miatt az első két forduló eredményei a valóságban már ismertek voltak, mire lement az adás. Azt gondolom, hogy a műsor érdekes mozzanataival újabb közönségréteget szólított meg a klasszikus zene. A komolyzenét szerető közönség pedig áthidalta magában ezt: izgatta ugyan, hogy ki jutott tovább és hányadikként, de inkább azért az élményért nézte a versenyt, hogy ki hogyan vezényelt, és a zsűri mit mondott nekik. Ez egyébként nem egyedülálló műsorszerkesztési elgondolás, a tehetségkutatók nagy része ilyen forgatási elven működik. A végső eredmény viszont valóban a televízióban is követhető időpontban, közönségszavazási lehetőség mellett zajlott, nagy érdeklődést kiváltva.

– A Szigeti hegedűversenyt viszont nem élesztették újjá. Miért?
– Mert a Zeneakadémia időközben elindította a Bartók Világverseny- és Fesztivált, amelyben szerepel a hegedű is. A zongora is, ez igaz, de azt gondoltuk, hogy a Liszt zongoraverseny nemzetközi reputációja, hazai hagyományai megkérdőjelezhetetlenek, a Bartók verseny mellett sem kérdéses a létjogosultsága. Viszont a Szigeti versennyel kapcsolatban azt éreztük, hogy szükségtelen konkurenciaharcot eredményezne, ezért ezt elengedtük. A lehetőségek tárháza egyébként végtelen, hiszen nagyon sok hangszer van, aminek nincs rendszeres versenye, és nem gondolom, hogy két állami finanszírozású hegedűverseny léte realitás lenne.

– Nem beszéltünk még a hangszerek királynőjéről, az orgonáról. Látszólag szólóhangszer, mégis, legtöbbször alávetett a liturgiának. Hogyan oldja fel ezt az ellentmondást?
– Nagyon izgalmas kérdés, hogy mit hívunk szólóhangszernek. Olyan módon, mint a fuvola, a hegedű vagy a zongora – nem az.

Ha valamihez hasonlítani kellene az orgonát, akkor egy zenekarhoz hasonlítanám, hiszen a romantikában az is volt a céljuk az orgonaépítőknek, hogy szimfonikus zenekari hangzást érjenek el vele.

Másrészt a liturgiában a II. Vatikáni zsinat után nagyot változott az egyházzene szerepe, és még nagyobb hangsúly tevődött a közösségi énekre a katolikus egyházban. Az orgona pedig nemcsak nagyszerűen tudja vezetni, alátámasztani az éneket, de képes arra is, hogy kiemelje, megkoronázza azt. Nagyon jó, hogy tavaly elindult egy program, amely több mint ötven helyszínen adott kisebb-nagyobb támogatást az orgonák felújítására, rendbetételére, felhangolására. Azt a néhány koncerttermet pedig, ahol van orgona, tényleg beragyogja ez a hangszer, de a templomok is kulturális missziós helyszínné válhatnak általa. Nagyon szép kölcsönhatás ez a művészet, a hit, a klasszikus zene és az egyházak között. Mert, ahogy azt II. János Pál pápa megfogalmazta: nem is igazi hit az, amelyik nem teremt kultúrát.

– Csakhogy a fiatalság zenei nyelvéhez, kifejezésmódjához már nem igazán passzol az orgona.
– Bizonyára sok helyen fontos közösségépítő szerepe van a könnyűzenei szolgálatnak, de ellenpélda is akad: Pannonhalmán, ahol diák voltam, a gitáros mise például magától elhalt. Bízok benne, hogy a különbségtételt értékes és értéktelen között a fiatalok meg tudják tenni. Ebben van szerepe a Filharmóniának is, például az ifjúsági koncertek által. Az egyházaknak pedig abban áll a feladatuk és a felelősségük, hogy milyen színvonalú az az orgonaszó, ami felhangzik a templomban.

– A MÜPA orgonája világszínvonalú, a Zeneakadémiáé is megújult. Mennyire kivételes esetek ezek?
– Reneszánsza van ma Magyarországon az orgonaépítésnek és felújításnak, ami nagyon jó és örömteli. Néhány évtizedes lemaradásban vagyunk viszont a nyugathoz képest, nálunk jelenleg van nagy divatja a stílusorgonáknak: hol barokk orgonát építenek, hol romantikus orgonát, és nem univerzált. Nyugaton már vagy harminc éve lezajlott folyamat ez, ami hozzánk most érkezett el. Orgonaművészként örülök minden hangszernek, ami megújul, megépül – jó lenne, ha legalább a nagyvárosok főtemplomaiban lenne jó orgona, és minden koncertteremben – például elkélne egy a pécsi Kodály Központban is. Fontos lenne, hogy mielőbb megépüljön.