„A diákok és tanárok együtt fertőtlenítik a padokat, kilincseket”

A járványügyi protokollt meglátva tudtuk, hogy sziszifuszi küzdelem lesz csak azt is betartani, amit lehetséges. A számos betarthatatlan pontja miatt némelyik tanár azóta is szorong, ki indulatos, ki a járvány elleni küzdelem feladása felé hajlik, ki elhiszi inkább magáról, hogy sebezhetetlen, ki pedig humorral próbál felülkerekedni a helyzeten – lelki alkatunk szerint.

Nem tudunk távolságot tartani, mert zsúfolt az iskolánk. Nincs elég takarítónk. A csoportbontást teljesen nem tudjuk elvetni. Ebben az áldatlan állapotban együtt vagyunk diákok, szülők, pedagógusok.

Viseljük a maszkot a közösségi terekben, tekintetekből olvasunk. Mossuk a kezünket mind a hétszázan naponta többször, hat vizesblokk nagyjából huszonöt mosdóját használva.

Nálunk van szappan, kézfertőtlenítő, papírtörlő. Ha nem is minden osztályba, de a felébe jutott szórófejes fertőtlenítő takarítószer, amivel – elegendő alkalmazott hiányában – a diákokkal közösen töröljük a padokat, kilincseket. A többi terembe hozunk szórófejes flakont, töltünk bele fertőtlenítőt. Igyekszünk folyamatosan nyitva tartani az ablakot, az időjárás eddig velünk volt, pár esős vagy szeles napot leszámítva. Hogy mi lesz, ha 10 fok alá esik a hőmérséklet, arra most nem gondolunk. Mint Scarlett O’Hara az Elfújta a szélben: majd holnap gondolunk erre.

A testnevelésórák a szabadban zajlanak, ez a legnépszerűbb intézkedések közé tartozik. A gyerekek alig várják, hogy essen a hó, és akkor is kint tornázzanak. De addig lesz locsogó esős időszak is, amikor nem lehet kimenni.

Rendkívül ellentmondásos helyzeteket eredményez, hogy a diákok iskolán kívüli életükben edzésre, kézműves szakkörbe, drámacsoportba járnak, tehát olyan közösségekbe, ahol több intézmény diákjai sportolnak, alkotnak együtt. Az iskolában betartott távolságtartási szabályok délutánonként értelmüket vesztik.

Például az egyik tanulóm csak maszkban, távolságot tartva mehet be a szomszédos osztályterembe a másik osztályba járó barátjához, de hétvégén bajnoki meccset játszott a csapatával.

A szülők partnerek: az egyik osztályba törlőkendőt küldtek, a másikba fertőtlenítőszert, kérés nélkül. Biztonságban akarják tudni a gyerekeiket. Betartják a járvánnyal kapcsolatos szabályokat. Nem tiltakoznak, ha gyermekük enyhe betegségtünetekkel, amilyenekkel eddig vígan járt suliba, most nem jöhet. Mert aki beteg, annak szigorúan otthon kell maradnia.

Mivel az őszi vírusok hasonló tünetekkel járnak, és nem tudjuk, hogy melyikkel állunk szemben, az eddigi tapasztalatok szerint legalább 10 napra otthon tartja őket az orvos, akár egy náthával is. Küldjük nekik az órai anyagot és a házi feladatokat az e-naplón keresztül. Ha valaki a suliban lesz rosszul, őrizzük az elkülönítő helyiségben. Mindennap megfordul itt beteg gyerek. Van, aki lázas, másnak csak a torka fáj, egy kicsi elsős az egész testében érezte a fájdalmat. Igyekszünk őket megnyugtatni, felvidítani, a biztonságérzetüket erősíteni.

Ami aggályos, hogy tudtunkkal a betegek közül senkit nem teszteltek, pedig van olyan osztályunk, ahonnan már tízen hiányoznak.

Amíg egy szülő nem kezdi el ütni a vasat, vagy nem fizeti ki a tesztet, addig bizonytalanságban vagyunk. Pedig jó lenne tudni a diagnózist, hogy megnyugodhassunk, vagy a szükséges két hétre átalakíthassuk az iskola életét.

Senki nem vágyik ez utóbbira, hiszen a fenti nehézségekkel együtt is hihetetlenül felemelő látni a gyerekek örömét, hogy újra együtt tanulhatnak. És mi, tanárok is boldogok voltunk, hogy viszontlátjuk a diákjainkat, egymást, a munkánk is egyszerűbb és hatékonyabb iskolai keretek között.

Sokakban lappang a feszültség, és néha kitör többféleképpen: összeszólalkozás a tanáriban, hirtelen felmondással fenyegetőzés, indulatos szülői telefon vagy renitens viselkedés formájában. Ventillálunk, aztán folytatjuk tovább a feladatunkat. Bízom benne, hogy mi megússzuk, mert más hozzáállás nem visz előre.