Lombikvihar – Gondolatok a mesterséges megtermékenyítés-vitáról

Katolikus szexuális erkölcsi ellenvetések

A katolikus egyház hivatalos erkölcsi útmutatása szerint a nemi aktus kizárólag a hüvelyben helyénvaló, tehát az utódnemzésre alkalmas természetes körülmények között. A közéleti vitában az egyházi megszólalók erre csak fátyolos szavakkal utaltak, pedig nagyon lényeges: ebből következik, hogy a katolikus egyház csak olyan megtermékenyülést segítő módszert fogad el, amely az anyai szervezeten belüli foganásra „segít rá”, és amelynek során nem kell önkielégítéssel vagy megszakított közösüléssel kinyerni a hímivarsejtet (mivel az önkielégítés és minden hüvelyen kívüli aktus tiltott), nem kell térben és időben függetleníteni egymástól a nemi aktust és az életadást. Ezt jelentik a püspök úrnak ezek a szavai: „A lombikbébiprogrammal az a probléma, hogy nem a férfi és a nő természetes kapcsolatában fogan meg az élet”. Nem véletlenül nem magyarázzák ezt különösebben: egyrészt a szemérem miatt, másrészt mert a társadalom többsége, sőt, a katolikusok többsége számára ez idejétmúlt kifogás. Akkor, amikor a pszichológia a szexuális fejlődés első, természetes állomásának tartja a gyerekkori önkielégítést és a spontán magömlést; amikor már tudjuk, hogy a sperma hímivarsejtjei nem önálló emberkezdemények (szemben a középkorban és újkorban vélt hiedelemmel), akkor nagyon furcsa lenne kerülni orvosi célból a spermiumok ilyen módszerű kinyerését. Abban a korban, amikor egyes szívműtétek során a szívet kiemelik a szervezetből, gépekkel tartják fenn a vérkeringést, majd visszaoperálják, bagatellnek hat az embrió beültetése a méhbe. (Igaz, az előbbi célja az élet megtartása, nem új élet létrehozása – bár bizonyos nézőpontból egy ilyen szívműtét után is új életet kap az eredetileg halálra ítélt beteg.) Ezt az érvet tehát nehezen értik a kívülállók, és azok a hívek sem fogadják el, akik a szexualitást elsősorban ajándéknak tartják, nem bűnforrásnak.

A másik aggály, amely sokkal nyomósabb érv lehet a nem katolikus, ám józan erkölcsi érzékkel bíró többség számára is: a fölös számú embriók (blasztulák) sorsa. Mind elpusztításuk, mind eladásuk, mind orvosi kísérletekhez felhasználásuk (bármennyire is az emberiség jólétét szolgálnák) kiváltja a jó érzésű emberek rosszallását. Egy kisebb körnek persze el lehet hallgattatni azzal a lelkiismeretét, hogy hát az az embrió csak egy „sejtcsomó” – de a többség nem vitatja, hogy a lombikbébi-technika egyre szélesebb körű alkalmazása szükségessé teszi a jogi környezet szigorítását: hány embriót szabad létrehozni, beültetni, mit kell tenni a megmaradó embriókkal. A magyar jogrendszer ebből a szempontból teljesen elmaradott, példát kell venni pl. a német jogrendszerről, és sürgősen pótolni kell a lemaradást. Nem várható el a társadalom nem hívő tagjaitól, hogy megértsék és elfogadják a katolikus álláspontot, de az embriók védelmének igénye reális. Annál is inkább, mert a többi keresztény felekezet állásfoglalásaiban is ez a kapcsolódási pont a katolikuséval.

A tudomány és technika lehetőségei: embergyár kontra NaPro

A tudományos fejlődés tíz-húsz éven belül lehetővé fogja tenni a gyerekek tömeggyártását: már fejlesztik a műméhet, ami azt jelenti, hogy nem lesz szükség hús-vér anyára a gyermek kihordásához. Vajon az emberiség morális érzékével (ha van olyan) és még inkább közös érdekével összeegyeztethető-e az embergyártás? Ebből a szempontból a morális fékek behúzása és még a túlzó tiltakozás is teljesen jogos és helyénvaló magatartásnak látszik.

Létezik ugyanakkor egy ezzel ellentétes irányba ható tudományos fejlődés is: a Creighton Model FertilityCare Módszer és a vele összefüggő NaPro Technológia a „természetre épít”, vagyis a meddőségi okok felszámolásával és a természetes állapotok helyreállításával kiváló eredményeket produkál a vágyott gyermekek megszületése terén. Egyre többen veszik igénybe, olyan emberek, akiket elborzasztanak a természetes folyamatoktól egyre jobban elrugaszkodó orvosi módszerek. És a katolikus egyháznak sincs ellenvetése, ha hívei ehhez folyamodnak.

Végül, de nem utolsó sorban rövid idő és kevés esetszám áll még rendelkezésünkre ahhoz, hogy egyértelműen kijelenthessük: a lombikbébik tömegei és az ő utódaik az átlagnak megfelelően egészséges felnőttekké válnak, és nem gyakoribb körükben a genetikai betegségek kockázata. A lombiktechnika ugyanis mindennek nevezhető, csak kíméletes technológiának nem – sem a kihordó anya, sem az így fogantatott ember szempontjából. Tudom, ezeket a sorokat olvasva felszisszennek, sőt, talán meg is haragszanak rám azok a szülők, akik úgy vélik, hogy az így fogant gyönyörű, aranyos kisgyermekük minden ellenérvet és fanyalgást már önmagában lesöpör az asztalról.

A lombikbébik szülei

Ők az az embercsoport, akik rengeteg lelki gyötrelmen, reménykedésen, kétségbeesésen, fizikai fájdalmon, megalázó szituáción mentek át. Tiszteletet és együttérzést érdemelnek (és követelnek is) emiatt – ugyanakkor be kell látnunk (és nekik is be kellene látniuk), hogy soha nem lesznek képesek objektív véleményt mondani ebben a témában. Aki nap mint nap dédelgetheti régóta vágyott gyermekét, soha nem fogja azt mondani, hogy bármi aggályos lehet a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban (akár erkölcsileg, akár tudományosan). Soha nem fogja beismerni, hogy esetleges rossz hozzáállása („nekem jár a gyerek”) erkölcsileg aggályos lehet, ehelyett arra fog hivatkozni, hogy bolond lett volna nem kihasználni a tudomány kínálta lehetőségeket. (Az önző birtoklásvágy egyébként személyiség- és nem helyzetfüggő, a természetes szülőkre is jellemző lehet.) Az átélt szörnyűségeket, saját testében a hormon- és egyéb kezelések okozta (esetleg tartós) károsodásokat bagatellizálni fogja a megnyert eredmény fényében. Mindvégig reménykedni fog, hogy ez a természetestől drasztikusan eltérő megtermékenyítési módszer semmilyen kárt nem okoz gyermekének, ha mégis erre utaló jeleket tapasztal, hajlamos lesz azokat bármi másnak tulajdonítani. Ilyenek vagyunk mi, emberek: a végsőkig ragaszkodunk és mentjük saját tetteinket, véleményünket. Fontosnak tartom, hogy az egyház döntéshozói meghallgassák azokat a szülőket, akik gyakorló hívőként megküzdöttek erkölcsi aggályaikkal, és a mesterséges megtermékenyítés mellett döntöttek. Érveiket érdemes mérlegre tenni, nem pedig egyszerűen lesöpörni az asztalról.

Rossz stílusban, rosszkor – és magyarázat nélkül

Veres András püspök úr szavai ráirányították a figyelmet erre a fontos kérdéskörre, és ez hasznos; mégis sokat ártott az egyház érdeke és feladata szempontjából. A megfogalmazás durvasága még olyan katolikus anyák szívét is összeszorította, felháborodásukat kiváltotta, akiknek saját, természetes úton fogant gyermekeik vannak, és maguk is fenntartásokkal tekintenek a mesterséges megtermékenyítésre. Nem is szólva arról, hogy megvilágosító indoklás nélkül az egész elítélés értelmetlen azok szemében, akik nem ismerik az egyház ezzel kapcsolatos aggályait, és így nem is fogják megérteni, csak ostobaságnak tartják. Ide sorolhatók a más felekezetű keresztények is, akik az embrió élethez való jogát fontosnak tartják, de a többi aggályt nem osztják. Úgy tűnik, a helyzet nyertesei a lombikprogram kiterjesztői, akik iránt éppen ez a püspöki megnyilatkozás generál most növekvő szimpátiát.