A diákom szakítása és az evolúciós háttér

Gimnazistaként szerettem a csendes reggeleket. Szerettem korán beérni a suliba, a negyedik emeleti osztályteremből reggelente még a napfelkelte is pont látszott a Villányi út végében, ha volt nulladik óra. Szerettem, hogy ilyenkor még üres az osztályterem, és csak ültem az ablakban, nézve az érkező diákokat, iskolatársakat. Láttam, ahogy fürtökben szállnak le a villamosról, és ahogy igazgatják a táskáikat. Néztem, ahogy a még távolban levők sietnek, az iskola elé érkezők pedig üdvözlik egymást.

Az a tavaszi reggel is nagyon szép volt. De akkor egyszer csak megláttam őket. Szívem nagy szerelme, aki előző félévben még nekem udvarolt és hívott el moziba, most érkezett a suli elé. Üdvözölt egy hosszú szőke hajú lányt, majd kézen fogva besétáltak az ajtón. KÉ-ZEN-FOG-VA!!!

Hogyan lehetséges ez? Úgy volt, hogy majd elmegyünk libegőzni, igaz, én is lemondtam pár randit és ő sem jelentkezett egy ideje, de… Kézen fogva mással?! Hát nem tudja, mennyire odavagyok érte? Rémes, torokszorító félelemmel futottam le másfél emeletet, ahol a lépcső olyan tágas, hogy egy pihenőről rá lehet látni az alsóbb emeletekre. Jól láttam: tényleg kézen fogva jönnek. A döbbenet és a meglepettség állapotából a becsengetés riasztott fel. Te jó ég! Elfelejtettem, hogy töri témazáróval kezdünk. 
Visszanézve, a fenti történet már inkább megmosolyogtat, mint feldúl. De akkoriban nem így éreztem, lényegében az volt az első szakításom. Hasonlóképp diákomhoz, Petihez, akivel Zsuzsi egy szép napon szakított. A történtekről nem értesültem azonnal, hisz biosztanárként csak kevés időt töltök a csoporttal, de Peti dolgozatán egyértelműen látszott, hogy nem készült. Vagy legalábbis ezt gondoltam akkor. Amikor már a jegyek kihirdetésénél a füle botját sem mozdította a kettes hírére, azért megérdeklődtem az egyik osztálytársától, hogy mi a helyzet vele. „Tanárnő nem hallotta? A Zsuzsi dobta.” – „Ó!” Úgy döntöttem, valamit jó lenne kitalálni, így egyik óra után odahívtam. „Na most akkor mi lesz azzal a bioszfakt álommal? Ahhoz jobb jegyek kellenek, Péter!” – „Á, tanárnő, nemtom, olyan mindegy… Már nem jöhet össze a négyegészötös átlag ilyen jegyekkel. Hagyom…” – „Mi lenne, ha beadandóval vagy más feladatokkal feljavíthatná a jegyet? Például biológiai szempontból roppant különleges folyamat az, ami most épp zajlik önben.” Zavartan, de érdeklődve néz. „Mármint?” –

„A szerelemnek és a szakításnak saját biokémiája van, és óriási irodalma.” – „De tanárnő, ez nem is tananyag még…” – „És?! Biológia nem? Ha ír egy önmegfigyelést, elmagyarázza, hogy amit most érez, azt mi okozza, mögé rakja az irodalmat, akkor simán fel tudom húzni a jegyét. A dolgozatot is újraírhatja.”

 – „Ez komoly? Még van esélyem bioszfaktra jelentkezni?” – „Sőt, oda kifejezetten olyan embereket várok, akik meg tudnak küzdeni a nehézségeikkel.” – „Jól van, tanárnő, hát, megpróbálhatom. Ennél rosszabb már úgyse lesz.” 

Kép

Kép: Unsplash

A beadandó elkészült, és bár elsőre nem lett kiváló, a visszajelzésem után egy kis második körös munkával eléggé jól sikerült. Peti megértette, mi történt benne a szerelem fázisában, és azt is, hogy a szakítás miért ilyen rossz: szinte pontosan olyan reakciót vált ki a szervezetben, mint a valós fizikai fájdalom. Az evolúciós háttere a csoportból való kitaszítottság elkerülése szinte bármi áron, hisz a természeti társadalmakban a közösség jelentette a túlélést: a biztonságot és az élelmet.

A szakítás fájdalma azért ilyen nagy, hogy az egyed lehetőleg mindenáron kerülje el azt, hogy a csoportból kihulljon. Ha a fájdalom mégis elkerülhetetlen, akkor a legjobb orvosság a szociális kapcsolatok megerősítése. Azaz időtöltés a barátainkkal.

Egy közös fagyizás, séta vagy jó beszélgetés tudományosan igazolt gyógyhatással van az elhagyott emberre, de már akkor is nagyon jót teszünk, ha egy szívecskét küldünk Messengeren vagy SMS-ben az illetőnek. 
Petit és Zsuzsit egy hónappal később ismét együtt láttam délutánonként, közösen készültek a közelgő tanulmányi versenyre. A magánéletük részleteit nem ismertem, de annak örültem, hogy úgy tűnt, jól vannak. Tulajdonképpen irigykedve gondolok rájuk, abban az értelemben, hogy milyen jó is lett volna, ha annak idején az első „szakításom” után azt a történelemdolgozatot nem kellett volna megírnom, vagy megismételhettem volna. Esetleg készíthettem volna egy beadandót a nagy történelmi szerelmekről, tudtommal van belőlük bőven. Lehet, hogy nemcsak a jegyem lett volna jobb, hanem a hosszú távú viszonyom is a történelemmel – ami jelenleg inkább érdektelen távkapcsolat… De talán még nem késő utánanézni, mi is történt Cézárral és Kleopátrával.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>