A gyerekeknek már nincs Trianonjuk – innen szép győzni!

Az egyik tizedikes diák a következőképpen fogalmaz:
„Trianon nincs sok hatással sem rám, sem az én generációmra. Manapság úgy tűnik, hogy csak az öregebbek foglalkoznak vele. Úgy veszem észre, hogy néhány ember nagyon személyes ügynek tartja. Mintha valamit személyesen tőlük vettek volna el. Ez nagyon sokat mond arról, hogy mennyivel különbözünk az elődeinktől. Meglepő számomra, hogy a hazaszeretet manapság nincs ilyen módon belegyökerezve az emberekbe.
Érdekes a kontraszt a két generáció között. Az öregebbek teljesen komolyan veszik, mi pedig teljesen ironikusan szoktunk ilyeneket mondani, hogy visszafoglaljuk Erdélyt, vagy azt, hogy lesz még Bukarest magyar falu.”

A részletnek az egyik legmegdöbbentőbb mozzanata, amikor a diák ráébred, hogy a hazaszeretet hiányzik a generációjából, és legfeljebb iróniával tud viszonyulni a történtekhez. Tisztában van azzal, hogy nincs meg az alap, amelynek segítségével az eseményt átérezhetővé, személyessé lehetne tenni.

Innen szép győzni, ahogy mondani szokták, hiszen a 100 éves évfordulót az a veszély fenyegeti, hogy az Z- és Alfa-generáció szépen, csöndben, telefonját nyomkodva üli végig a rendezvényeket, és még egy nyomorult mémet vagy TikTok-videót sem gyárt az eseményről.

A tanulóknak van már iPhone-juk, iCloudban tárolják az információkat, de nincs nekik iTrianonjuk. És akkor sem lesz, ha sokat hallják ezt ebben az évben. Akkor is csak a frusztráció növekszik: „emlékezni kellene, de nem tudok”.

Ez pedig részben a mi hibánk: a szülőké, a tanároké, az iskoláké és a tankönyveké. Nem tudunk úgy beszélni a hazáról, hogy a mai generáció számára kapcsolódási pontokat villantsunk fel. Nézd, itt van Magyarország USB-portja, hotspotja, csatlakozz rá! – ezt kellene mondani. De mi ehelyett főként csak számadatokat, helyeket, évszámokat adunk nekik. Nem kérdezzük meg, utánanéztek-e, hol voltak a dédszüleik, a nagyszüleik a trianoni békeszerződés aláírásának idején.

Ritkán mutatunk fel egy-egy olyan személyes történetet, amellyel azonosulni tudnak.

Például bemutathatnánk Labanc Józsi esetét, aki a Felvidékről érkezve 1920. december 24-ét egy vasúti vagonban töltötte, mert a magyarok úgy bántak a magyar menekültekkel, mintha nem is nemzettársak, mintha nem is idegenek, mintha nem is emberek lennének. Provokálnunk kellene őket, mert minket, Kádár-rendszerbelieket elég volt azzal provokálni, hogy ne beszéljünk Trianonról, és ezért minden ezzel kapcsolatos megszólalás felszabadulást jelentett. De ma már ennél több kell! Nem elég beszélnünk róla, hanem meg kell találni azt a formát, csatornát, ahogyan egyáltalán belevághatunk a témába gyerekeink, unokáink előtt.

Kép

Innen szép győzni, de még lehet. Trianon néha csak egy kárpátiás mém, így erre kell építenünk. Trianon mozaikokra esett szét, felkerült a világhálóra, és ott éli életét nacionalista dalokban, mémekben, képekben. Az iskolának, a tanárnak, a szülőnek és az emlékezésben felelősséget érzőben ezt kell összerakni egy egésszé, de ez gyakran csak úgy megy, ha a többi elveszett mozaikdarabot megpróbáljuk újraalkotni. Ezért lennének kiemelt fontosságúak az olyan osztálykirándulások, családi nyaralások, amelyek a határon túlra viszik a diákokat. Az ilyen iskolai pályázatoknak hála (pl. a Határtalanul Program) sok diák úgy tér vissza Erdélyből, hogy „bakker, ott mindenki magyarul beszél”. Ha ebben a helyzetben kap a diák egy olyan feladatot, hogy készítsen interjút egy erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai magyarral, akkor maga az elszakított országrész szólalhat meg a megszólított emberben. Akinek volt ilyen találkozása, az a fogalmazásában elsősorban ezt emelte ki a saját Trianonja kapcsán: élnek magyarok azokon a területeken, amelyek ma nem hozzánk tartoznak. Kevés a pénz és a lehetőség az ilyen utazásokra, de számos YouTube-videó segíthet abban, hogy belepillantsunk az elszakított területen élők sorsába.

Sokat javítana a helyzeten, ha lenne egy erős, nemzeti giccstől mentes Trianon-filmünk, de még giccses sincs.

Így aztán marad a tanár és a diák a rengeteg lehengerlő számmal (egyharmada a népességnek, kétharmada a területnek), ami semmit nem jelent. A szám nem egy átérezhető emberi sors. A nagy elbeszélés felfalja a kis történeteket, a történelem bekebelezi az egyéni életutakat, és egykori politikai vezetők cselekedeteivel, nemzetközi szerződésekkel azonosítja egy-egy ország sorsát.

Ahhoz, hogy egy generáció visszakaphassa Trianonját, először fel kell mérnünk, mit tudnak róla a diákok. Utána le kell mondanunk a bezzegeskedésről. Bezzeg a mi időnkben megkönnyeztük Kosztolányi Rapszódiáját vagy József Attila Nem! Nem! Soha! című versét, amelyet stikában olvastunk iskola után. Ma már nem a meghatottságért, hanem a közöny ellen kell küzdenünk, hogy a diák végül kedvet kapva feliratkozzon a nagy Trianon Csatornára.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>