Hajrá, magyarok!

Az elmúlt hónapban az alábbi kedélyborzoló hírek érkeztek a versenysport világából: az úszóedzők szexuálisan molesztálják a kislányokat, a kajak-versenyzők doppingolnak, az olimpikonok addig hazudoznak, amíg több országban bírósági eljárás nem folyik ellenük, a sportriporterek szexisták, a sportbírók – különös tekintettel a küzdősportokra – lefizethetők. A világversenyek helyszíneit súlyos korrupciós pénzekkel foglalják le, az olimpiarendezés nyomorba dönti a rendező országokat, különös tekintettel majd 2024-ben Budapestre; a sport csupán politikusok meggazdagodását szolgálja, a nemzeti válogatott győzelme feletti tömeges öröm hisztéria és politikai manipuláció tárgya, a sporttámogatások hiábavalók, és közben emberek tömegei halnak éhen, a paralimpikonok meg aztán egyenesen a legrosszabb fajta, van köztük, aki meggyilkolta a barátnőjét.

Általános iskolában még csak az (egyik) legbénább voltam az osztályban minden mozgásban. Ennek megfelelően (oktalan módon) nem merült fel a szüleimben, hogy bármilyen sportot űzzek. (Pedig épp ezért kellett volna.) Gimnáziumban egyenesen fel voltam mentve testnevelésből, gyógytornára jártam, a barátnőim azóta is ezen röhögnek, ha összejövünk. Később a munkámból kifolyólag számos sportszövetséget és élsportolót megismertem (egy nagyvállalat szponzorációs tevékenységét koordináltam). Voltak események – egy Szegeden rendezett kajak-kenu világbajnokság vagy a MOL-kupa első jégkorong mérkőzései, amikor a csíkszeredaiak először játszottak kupamérkőzéseket Magyarországon –, amikor minden sportmúltnélküliségem ellenére lázba hozott a verseny, lelkes szurkolóvá váltam.

A gyerekeinknél aztán első perctől toltuk a rendszeres sportolást. Nem a versenyt, de a mozgást, hogy tombolják ki az energiáikat, és fáradjanak el estére.

A versenysport világát – a gyerekek versenysportjának a világát – a középső gyerekünk kapcsán ismertük meg. Hat-hét sport kipróbálása után vívni kezdett, és egyértelműen látszott az első perctől, hogy ez az ő világa.

Egyrészt alkatilag szerencsés a vívásban, másrészt váratlan módon annyira ambicionálni kezdte a versenyzés, hogy átlépve a saját árnyékát, lerázva magáról a kezdők menetrendszerinti kudarcait, összeszorított foggal kemény munkába kezdett. Ma már állandó helye van a korosztályában az országos ranglista első nyolc helyében. Az egyesülete tavaly nyolc pontszerző helyezést ért el országos bajnokságokon, ebből ötben benne volt – nemcsak a saját korosztályában, hanem a kettővel idősebbek közt is bekerült az első nyolcba, és három csapattal küzdötte be magát hasonlóan értékes helyekre.

Mi meg csak néztünk. Mert ő egy figyelemzavaros, hiperaktív ADHD-s kamaszgyerek. Maga kérte, hogy mindennap járhasson edzésre. És a hatodik osztályt megelőző nyáron, a harmadik edzőtábor után meglepő összeszedettséggel leültetett minket, a szüleit, és megosztotta velünk azt az elhatározását, hogy nem követi apja és bátyja példáját, így nem lesz a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanulója, hanem úgy szeretne gimnáziumot keresni magának, hogy mellette tovább folytathassa a tőrvívást, a versenyzést. Addig nem feltételeztem, hogy egy ilyen gondolatmenethez elegendő koncentrációra képes – de tévedtem. Persze, hogy képes, mivel vív!

A versenysport sikerélményt ad neki. Megtanítja nagyon keményen dolgozni, küzdeni. Megtanítja egyébként az igazságtalanságok elviselésére is. Arra, hogy ha nagyon jó, akkor nagyon nehéz ellene bíráskodni. Ugyanakkor játszani is tanít. Közösségben működni, alkalmazkodni, örülni a sikernek, tanulásnak fogni fel a kudarcot.

És minden óra, amit a szabadidejéből edzéssel tölt el és nem számítógépezéssel, kész haszon…

Az edzőjében valódi szövetségesre leltünk. Többet segít nekünk a gyerekünk nevelésében, mint bármelyik pedagógusa eddig. Tekintélye van a gyerekek előtt, szigorú velük – ugyanakkor meg tudtuk vele beszélni az ADHD-val járó külön eljárást, odafigyel edzőtáborokban és versenyeken, hogy a fiunk betartsa a külön étrendjét (és nem mellesleg vasárnapi versenyek előtt szokta jelezni, hogy menjünk el szombat este misére, mert nem lesz rá alkalom vasárnap). Olykor nagy erőfeszítésekre van szükség a mi részünkről is. Egy figyelemzavaros nem arról híres például, hogy a felszerelés valamennyi darabját hiánytalanul hazahozza. A versenyekre és edzésekre járás pedig nagy logisztikai kihívás valamennyiünknek.

Azt hiszem, nem toljuk túl. Lelkesek vagyunk, de pontosan tudja a gyerek is, hogy nem a sporteredményei miatt szeretjük. Elfogult anyukaként le vagyok tiltva az érdemi versenyeiről, mert túlságosan bevonódom érzelmileg… És titokban persze nagyon szeretném látni, hogy majd egy budapesti olimpián ott lesz a versenyzők között. De ha nem lesz ott, akkor is sokkal többet köszönhetünk a versenysportnak, mint azt valaha is gondoltam volna. Olyan sokat tett hozzá a gyerek személyiségfejlődéséhez, majdani felnőtté válásához, a megküzdési képesség fejlesztéséhez, mint semmi más a mi elvárások nélküli szülői szeretetünkön kívül. Még úton van – de ez egy jól kikövezett, biztos irányba vezető út, amin így, kamaszkorban még mi is elférünk mellette. A mi életünkben – az övében mindenekelőtt – a versenysport nem mumus, hanem a megoldás maga.

A harmadik gyermekünk ma volt élete első vívóedzésén. The beginning of a beautiful friendship.

 

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti