Elég abból, hogy a korona-krízis a családi, baráti kapcsolatainkat is kikezdi
Olyan ez, mint egy rossz álom, amiből még egy jó ideig biztosan nem fogunk tudni magunkhoz térni. Az elmúlt két hétben fenekestül felfordult a világunk, és erre sokan, nagyon sokféleképpen reagálunk. Az ország fele már önkéntes otthoni karanténba vonult, vagy azon dolgozik, hogy erre minél előbb lehetősége legyen, a másik viszont vagy nem teheti meg, hogy ne menjen dolgozni, vagy nem érdekli, hogy a többiek mit csinálnak, plázázik, éttermezik, mintha mi sem történt volna. Hihetetlen indulatok feszülnek mindeközben egymásnak a közösségi oldalakon, a munkahelyeken és sajnos családon belül is már most, pedig a java még csak ezután következik…
Nekem konkrétan az elmúlt hétvégémet a koronavírus helyzet miatti viták hada szőtte át. Teljesen lefárasztott, el is határoztam, hogy stratégiát váltok, és nem fogok a szenvedély hevében senkit győzködni a saját álláspontomról, mert az csak gyengíti az immunrendszeremet, amit most éppen hogy erősítenem kéne. Még mielőtt ezt megtenném, azért leírom, hogyan jutottam arra az álláspontra, hogy a jövőben igyekszem távol tartani magam a COVID-19 körüli vitáktól, és megpróbálok picit befelé figyelni, tudatosan „jelen lenni” a családomban.
Egymásnak feszülés a barátnőmmel munkaügyben
Februárban, még jóval az első koronavírusos megbetegedés bejelentése előtt elkezdtünk szervezni egy 20–25 fős kávéházi beszélgetős estet, ami március végén lett volna. Néhány nappal a 100 főnél nagyobb rendezvények betiltása előtt meg is hirdettük. Egy hétig dilemmáztunk, hogy mi is legyen, hiszen akkor még „csak” egy-két megbetegedésről szóltak a hírek. A bizonytalanság és az időnyomás miatt bennünk gyülemlő feszültség végül egy heves szóváltásban csúcsosodott ki, aztán le is fújtuk a rendezvényt. Bár szerencsére szinte azonnal sikerült elsimítanunk a kialakult „feszkót”, elhatároztam, hogy ebben a rendkívüli időszakban sokkal jobban fogok ügyelni arra, a munka kapcsán (is), hogy kordában tartsam az esetleges félelmeimet, tanácstalanságomat.
Ismerősök indulatcunamija a Facebookon
Már korábban is megfogadtam, hogy politikai vitákba a közösségi oldalakon, noha általában megvan a véleményem, nem fogok bocsátkozni, a koronavírus krízis kapcsán meg aztán pláne. Néhány napig bírtam. Borzasztóan károsnak tartom ugyanis a jelenlegi igen nehéz helyzetben a frissen avanzsált „vírusszakértők” ténykedését, főleg, ha politikai észosztással is párosul. Az olyan jellegű indulat- és hangulatkeltést, hogy pl. ez a kormány semmit nem tesz a vírus megfékezése érdekében, nagyon demagógnak tartom. Most senki nem elég okos. A körülöttünk lévő országok vezetői is csak igyekeznek a leghatékonyabb eszközökkel harcolni egy mindenki számára ismeretlen ellenséggel, de a bölcsek köve sajnos senkinek a zsebében nem lapul ott. A széthúzást, a mindent zsigerből kritizáló attitűdöt szerintem most sürgősen jegelni kellene. Szóval kommenteltem egy közeli ismerősöm számomra biztosítékot kiverő bejegyzésére, de megbántam. A helyzeten nem tudok változtatni azzal, ha én is elkezdek okoskodni, vagy fogadatlan online prókátornak állok – akkor meg mi értelme? Csak rossz érzésem lesz attól, ha még egy fronton feszültséget engedek az életembe, szóval befejeztem.
Az egyébként csigavérű férjem pánikoló viselkedésének lehűtése
„Budapestet holnap le fogják zárni!” – bár ennek az álhírnek a gyártóját a hatóságoknak már szerencsére sikerült nyakon csípniük, ámokfutásával sokak lelkében sikerült indokolatlan félelmet gerjesztenie. Az egyébként mindig higgadt és optimista férjemet is behúzta a csőbe, hogy több, megbízható ismerőse is egybehangzóan állította, hogy katonai ill. rendőrségi forrásból származik ez az információ. A férjem feszültsége a kialakult helyzetben egyre tapinthatóbbá kezdett válni: ingerültebb lett a gyerekkel, pedig olyan apuka, akinek fát lehet hasogatni a hátán, és komoly aggodalom kerítette hatalmába a szülei és a vállalkozása jövője miatt is. Elment késő este az egyik hipermarketbe és „televásárolta” a kocsit, mivel a fejébe vette, hogy a balatoni nyaralónkba fogunk „menekülni”, mielőtt lezárják Budapestet. Jó pár éjszakába nyúló vitatkozás és megbékélés után mostanra végre sikerült lecsillapítanom a kedélyeket, és helyreállt itthon az egyensúly. Egyelőre.
Az ebédlőasztalnál is a koronavírus volt a téma…
Szombaton anyósomékkal, vasárnap apukámékkal ebédeltünk. Gondolkodtunk, hogy lemondjuk-e, de arra jutottunk, hogy még „utoljára”, mielőtt pár hétre ténylegesen elzárkózunk az emberektől, látni szeretnénk őket. Mindenkit a napról-napra durvuló vírushelyzet foglalkoztatott, nem is tudtunk nagyon másról beszélgetni. A családban vannak cégvezetők és alkalmazottak is, hamar eljutottunk a „kinek mi a felelőssége a kialakult helyzetben?” kérdéskör boncolgatásáig. Bezárás, távmunka, rendes, fizetés nélküli vagy betegszabadság, esetleg elbocsájtás? A „mentse mindenki a saját irháját”-tól, a „vállaljon mindenki részt arányosan a veszteségekből”-ön át a „cégvezetőknek kell lemondaniuk a profitjukról és megmenteni a munkavállalókat”- ig, a skála szerintem minden lehetséges megoldását képviselte valaki, saját vérmérsékletének megfelelően az asztalnál. A végén azt éreztem, talán jobb lett volna, ha inkább mégis otthon maradunk…
Lelkileg totálisan lefárasztottak a történések. Folyamatosan követtük a fejleményeket, és ezek fényében formáltuk a saját családi stratégiánkat, ami több verzió után végül teljesen leegyszerűsödött: mi is csatlakozunk az otthon maradók egyre szélesebb táborához, izolálódunk, amennyire csak tőlünk telik. A férjem lemondta a fogorvost, én a fodrászt és a barátnőimmel tervezett szülinapi kávézást. A gyerek haját most először fogom én levágni, és a mindennapos otthoni főzőcskézésre is berendezkedtem. Tövig húzzuk a kéziféket. Csak a boltba és kirándulni leszek hajlandó a következő hetekben kimozdulni, elsősorban az idős emberek és a várandós kismamák érdekében, hogy a lehető legtovább bírja a növekvő terhelést az egészségügyi ellátórendszer. Nem, nekem sem volt egyszerű ezt a döntést meghoznom, és boldog sem vagyok tőle. Jelen pillanatban nem is tudom ezt a fajta kényszerpihenőt vakációként felfogni. Fogalmam sincs, mi vár még ránk, és a gyomrom össze szorul, amikor látom a kocsiból, hogy még mindig túl sokan vannak az utcákon, és csak reménykedem benne, hogy a többség észhez tér inkább előbb, mint utóbb!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>