30 lettem, segítség! – Kapunyitási pánik vagy felszabadító lendület?

Az elmúlt hónapokban több lehangolt, lógó orrú 30-as története tárult elém. Egy férfi kollegámat például azért vágta padlóra a kerek szám, mert idén nyárra volt kitűzve az esküvője, amelyet a menyasszony lefújt. Szertefoszlott álom… nyilván nem így képzelte az évtized indulását. A nők pedig attól szenvednek, hogy túl sok a társadalmi elvárás: legyen több diploma, de közben legyen munkahelyen eltöltött tapasztalat is, emellett férjhez is kéne gyorsan menni, mert kifutunk az időből. Ebben a rengetegben helytállni embert próbáló feladat, és bizony okot adhat egy nagy adag szorongásra.

„Ne menj még férjhez!” kontra „Mikor lesz már esküvő?”

A 20-as éveimben azt tapasztaltam, hogy a nálam idősebbek igyekeztek ellátni bölcs tanácsokkal. Egyes családtagok intelme szerint ezek az évek arra valók, hogy tanulj minél többet, építs karriert, utazz minél többet; és 30 előtt meg ne házasodj, mert onnantól az előbbieket bukhatod… Én meg rettenetesen utáltam ezeket az életbölcsességeket – annak ellenére, hogy pontosan így alakult az évtizedem –, szerintem ugyanis mindenkinél egyéni, hogy körbe akarja-e utazni a világot. Egyéni az is, hogy akar-e hivatást, karriert, vagy fiatal anyuka szeretne lenni és családot alapítani, hisz nem fűt mindenkit a karriervágy.

Nincs általános életmódrecept.

A másik oldalon drága nagymamám vitte a prímet, aki nagyon szomorú volt, hogy még mindig nem készülhetünk esküvőre. Később szerepét átvette az unokaöcsém, aki a hétévesek ösztönösségével szegezte nekem a kérdést: „Te egyedül élsz, dolgozol és felnőtt vagy. Miért nincs még férjed?”. A családi-baráti környezete, amelyben felnőtt, szerencsésen azt az ideális példát mutatta neki, hogy egy felnőtt emberhez tartozik egy társ is. Én pedig kakukktojás voltam neki.

Úgy voltam mindkét irányú okos tanácsokkal és sugallatokkal, hogy nekem igenis van még pár évem, amíg ráérek rosszul érezni magam. Egyáltalán, miért kéne valaha is rosszul érezni magam?

Harmincas bölcsesség

20 évesen nagyon felnőttnek láttam a 30 éveseket. Aztán hipp-hopp, idén eljött az a májusi nap is, amelyet a Bika jegy szülötteként két lábbal a földön, türelmesen és szívósan fogadtam. Szimbolikusan lezárult egy korszak, elindult egy új, és ezzel szétáradó boldogsághormon öntötte el a testem, amelynek ereje és lendülete azóta is kitart. Mint amikor az ember túl van egy félmaratonon, én is túl vagyok egy szakaszon. Végre elhagyhatom a 20-ast, és 30-as vagyok! Magam mögött hagyom a sok nyüglődést, az önbizalomhiányt, a szerelmi csalódások indokolatlanul hosszú, éveken át tartó feldolgozását, a „homokba dugom a fejem”-mentalitást, a konfrontáció kerülését és a félelmet az ismeretlentől.

Felnőtt lettem. Nem 18 évesen, amikor még az érettségin sem voltam túl, nem 21 évesen, amikor épp Londonban éltem, és már az angolszász országokban is legálisan koccinthattam alkoholos itallal. Most.

Egy nálam tíz évvel idősebb barátnőm mondta nekem pár éve, hogy ő a párkapcsolataiban a 20-as éveit végigszenvedte, a 30-assal kezdődött a boldogság szakasza. Három évtized után önismeretet szerzünk, ekkorra érik nővé a nő. Elkezdünk bölcsülni. Azt a tapasztalatot, amit ezalatt magunkba szívtunk, nem veheti el senki. Nem vágyom vissza a múltba, nem siettetem az időt, inkább élvezem a jelent, okosabban és tudatosabban élem a mindennapokat, de minden korábbi életállapotomnál lazábban.

Kép

Kép: Unsplash

A 30-as már nem egyetemista, már nem pályakezdő, már nem fél az első randitól, már nem akar mindenhol jelen lenni, csak hogy valamiről le ne maradjon, már nem veszi fel azt a soha sem volt kényelmes tűsarkút, fát lehet vági a hátán, tökéletesedik az orra, hiszen már messziről kiszagolja, ha valaki csalfa.

Vannak persze és lesznek is még kudarcok, mélypontok, botlások, de már jóval hamarabb felismeri és könnyebben tudja kezelni is a helyzeteket. Tudja, hogy kijön belőle, mert kijött akkor is, amikor elhagyta az első igazán nagy szerelme, kijött, amikor munkahelyet kényszerült váltani, amikor kártyavárként omlott össze a motivációja. Ismeri, milyen a gyász és az elengedés, milyen a hirtelen jött változás, milyen, amikor átveri a lakásfelújító brigád, milyen, amikor nincs egy fillérje sem, és szégyenkezve kell kölcsönkérnie – vagy tudja már, milyen egy életre elkötelezni magát valaki mellett és gyermeket vállalni. A 30-as nő önazonos.

Kiapadhatatlan motivációs forrás

Mindenkinek hiányozhat a fenti felsorolásból valami, ami eddig még nem jött össze. Valljuk be, mindannyiunknak van ilyen, minden egyszerre nem sikerülhet. Így sincs ok a szomorkodásra! Az élet már nem zöldfülű szárnypróbálgatás, hanem tudatos célok mentén haladás, fejlődés.

Tudjuk mi az, amiből egyáltalán nem kérünk az új évtizedben, s mi az, amire igazán vágyunk, amit még el szeretnénk érni.

Még mindig van számos gyengeségem, amin csiszolni kell: okosabban kell beosztani az időt, kiiktatni a halogatást (és ezzel párhuzamosan a saját magamnak okozott lelkiismeret-furdalást), több futás egy héten, több karitatív és önkéntes munka, kevesebb szeméttermelés. Hurrá, van motiváció az új évtizedre is! Minden rossz azért történik, hogy figyelmeztessen minket, felnyissa a szemünket, erősödjünk, s ha túl vagyunk a kihíváson, jöhet a jobb szakasz. Sosem vagyunk készen, élethosszig tanulunk és fejlődünk, mindig új helyzetekkel találjuk szembe magunkat. Milyen jó, hogy van, amit már ismerünk, és milyen jó, hogy van, ami még előttünk áll.

Az élet nem tud sosem unalmas lenni!

Mindehhez kell egy nagy csomag hit is. Ha hiszünk magunkban, másokban, ügyekben, a Gondviselésben, akkor tudjuk, hogy eddig is és ezután is minden úgy alakul, ahogy lennie kell, és előbb-utóbb minden, még ha nehézségek árán is, de rendben lesz.