Mit is kezdjek az ölembe hullott szabadsággal? – Egy fiatal nő a rendszerváltás idején

1989. december 15-én, másfél napos vonatút után érkeztem haza Moszkvából, „részképzésről”, ahogy akkor a féléves ösztöndíjakat hívták. A Keletiben apukám várt a jégbordás peronon. Reggel nyolc óra volt, még nem sütött ki a nap. Dőlt a hideg a pályaudvar vaskonzoljaiból. Ahogy kiléptem a túlfűtött vasúti kocsi fülledtségéből, megöleltem apámat, aztán beültünk a Trabantba, eláradt bennem a nyugalom: megérkeztem, itthon vagyok, biztonságban vagyok. Pedig egy eleve szerencsétlen, romokban lévő kapcsolat várt Budapesten, és annak nyomasztó tudata, hogy vége a három hónapos függetlenségnek, szabadságnak, szüleimmel kell élnem újra.

Néhány napon belül a tévé hírt adott arról, hogy zavargások vannak Romániában, Kelet-Európa továbbra is forrong – ez sem volt annyira megnyugtató.

Nem mondhatom, hogy nagyon sokat foglalkoztam a román forradalommal, bár nagyon jogosnak tartottam, s egy napos délutánon végignéztem a magyar tévében, ahogy Petre Romanék elfoglalják a bukaresti tévét, s később elborzadva néztem a diktátor és felesége kivégzését rögzítő képkockákat. Akkori barátom nagyon lelkes és bizakodó volt, s haragudott, amikor azt mondtam neki, hogy ez a magyar-román együttműködés csak időleges lehet, és kizárt, hogy a románokat nem fogják a magyarok ellen hangolni újra. Sajnos nekem volt igazam, amit bizonyított alig három hónappal később a marosvásárhelyi fekete március, amikor az anyanyelvi oktatásért tüntető magyarok ellen a városba utaztattak környékbeli románokat, s az összetűzésekben három magyar és két román meghalt, csaknem háromszáz ember megsebesült.

Volt még egy jó hetem karácsonyig, elkezdtem beszerezni az ajándékokat. Az Írók Boltja előtt, ahogy a napsütésben végignéztem a Népköztársaság útján – így hívták akkor az Andrássy utat –, valami hihetetlen színkavalkádot láttam.

Kép

1989. Magyarország, Budapest V. Vörösmarty tér, Luxus áruház. Kép: Fortepan / Adományozó: Szigetváry Zsolt

A moszkvai épületek szürkesége és a hóval belepett, kaotikus város fehérsége után mintha egy fekete-fehér filmből egy színesbe léptem volna át Budapesten.

Hasonló érzésem volt később, ’90 nyarán is, amikor először nyugaton jártam. Akkor Budapesthez képest láttam jóval színesebbnek Bécset és Párizst. De utóbbi különbségek messze nem voltak olyan áthatóak, mint a Moszkva–Budapest összehasonlítás. Mégiscsak Magyarország volt „a szocialista tábor legvidámabb barakkja.”

Én elég rosszul, sötét hangulatban éltem meg 1989-90 telét. Felesleges, önsorsrontó kísérleteket tettem a kapcsolatom életben tartására, ami szenvedéssel, zavarodottsággal járt. Mígnem egy egészen csodaszerű lehetőség körvonalazódott előttem: Zsuzsa barátnőmék üresen álló szobájukba albérlőt kerestek. Így költöztem át január végén a Kosztolányi Dezső térre, ahol, azt reméltem, a szabadság új dimenziói nyílnak meg előttem.

A rendszerváltás bekúszott a hétköznapjaimba, attól kezdve, hogyan állok hozzá a kötelezettségeimhez, egészen a szabadidőm eltöltéséig.

Ekkor nyitottak meg az első éjszakai szórakozóhelyek, ahol a buli általában éjfélkor kezdődött. A Vén Diák vagy a Tilos az Á vonzotta az egyetemistákat, külföldieket – turistákat és hosszabb ideig itt élőket is, engem és a barátaimat is. Egész éjjel táncolni, ötkor hazabotorkálni a ködös, ébredező Budapesten – át a Szabadság hídon, a rikoltozó sirályok között –, a munkába indulók tömegeivel ellentétes irányban haladni: úgy tűnt, ez a szabadság.

Kép

Kép: Fortepan / Adományozó: Szigetváry Zsolt

Akik akkor voltunk fiatalok, egyetemisták, sokan éreztük úgy, hogy inkább megmártózunk a hirtelen ölünkbe hullott szabadságban, mintsem belesimuljunk az „unalmas” polgári életbe.

Alig volt köztünk olyan, aki nem halasztott az egyetemen, hogy elodázza a „felnőtt élet” megkezdését. Sokan belekezdtek valamilyen bizniszbe.

Többen emiatt nem végezték el az egyetemet, főiskolát sem, mert akkor jobban megérte taxizni, kereskedni könyvvel, kézműves termékekkel vagy akár egyszínű pólókkal. Utóbbiakból azokban az években nagy volt a hiány, és mondhatom, a szabadság egyik pozitív hangulati elemét jelentette, hogy megjelentek az utcán a pólóárusok standjai – legalább 10–12 féle különböző színű kínai pólót kínáltak fillérekért.

Néhány éven belül persze kiderült, hogy kár volt veszni hagyni a diplomát, s az ambiciózusabbak végül valahogy befejezték az egyetemet, vagy elvégeztek egy másikat.

Magam is nehezen rázódtam bele a kötelezettségeimbe, ímmel-ámmal készültem a vizsgáimra, amelyek egyébként nem voltak különösebben nehezek. Egyik tanárom – kissé kapatos állapotban – József Attila-verseket olvastatott fel velem a vizsgán, és megadta az ötöst. De a szakdolgozatomat még évekig nem írtam meg, húztam az időt, kihasználtam mindent, ami a tanulmányaim meghosszabbítását lehetővé tette. Lebegtem, lebegtünk akkor sokan.

Egyszer egy barátnőmmel a Felszabadulás téri (Ferenciek terei) aluljáróba mentem le, és arról beszéltem neki, hogy néha olyan hihetetlen boldogság, a teljesség érzése fog el egy pillanatra minden ok nélkül, a „kimondhatatlan jól van, ami van” érzése, és aztán szinte átmenet nélkül valami nagyon erős halálfélelem teper le. – „Nem gondolod, hogy érdemes lenne azon elmélkedned egy kicsit, ki az, aki ezt az életet adja neked?” – kérdezte Éva. És nekem, akit materialistának neveltek, azonnal beszűkült a tudatom. Bár valahol, nagyon-nagyon elérhetetlenül belül, éreztem, hogy tényleg Van Valaki, Aki adja nekem az életet, mégis inkább arra gondoltam kicsit megvetően, hogy Éva hívő, ezért mondja ezt. Én meg nem vagyok hívő.

Szabad vagyok, a buli folytatódik. De miért van akkor mégis az a keserű íz a számban? Mit kezdjek a szabadságommal?

Folytatjuk

1. rész: Moszkva-parti hónapok