Mutasd a gyereked naptárát, megmondom, ki vagy!

Igen, a különórák kiválasztása annyira szól rólunk is, mint a gyerekünkről. Ez nem baj, de azért nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, mi áll a döntéseink mögött.

Tapasztalatom szerint a bennünk élő gyerek és az idealista nevelő egyszerre kap hangot ilyenkor.

Lelkesítő, de csalóka is egyben a tiszta lapként előttünk álló új tanév, ahova megrajzolhatjuk azt az életet, amit szeretnénk, azt a gyereket, akit szeretnénk, és gyógyíthatjuk azt a gyereket, aki mi voltunk. Érdemes átgondolni, mielőtt betáblázzuk a család életét, mit miért teszünk, és reálisak-e az elvárásaink.

Összeszedtem néhány olyan szempontot, ami alapján lefuttathatunk egy vizsgálatot a titkos motivációinkról. Gondold át, mi az, ami téged is érint!

Ha hajlamos vagy arra, hogy a problémáidra megvásárold a megoldást, akkor a gyerekeiddel kapcsolatban is így fogsz gondolkodni. Ha rossz volt a matekjegye, fizetek matektanárt, ha nincsenek barátai, majd menő szülinapot rendezek, és befizetem pszichodrámára. Nem azt mondom, hogy ezek nem lehetnek jó megoldások, csak azt, hogy nem működnek mindig automatikusan, ahogy a pénzemért megkapom a kiflit, kétszer annyiért meg két kiflit. Nem is mindig ott van a probléma, ahol tünetként megjelenik, és nem biztos, hogy minden megoldást ki kell szervezni az illetékes szakemberhez. Emellett arra is figyelnünk kell, hogy az ötödik ilyen kompenzáló különóra megölheti az egész projektet, mert egyszerűen sok. Lehet, hogy egy is sok, mert valójában teljesen másra van szüksége.

Mindig figyelj az ő életkori szükségleteire! Amikor a gyereked helyébe képzeled magad a saját kiskori emlékeid alapján, nemcsak arra kell figyelned, hogy ő egy másik ember, de arra is ügyelj, valójában hány éves voltál egy adott emlékkép idején. Az emlékezetünk sokszor csalóka ebben. Amikor olyan nagyokat játszottunk az ovis barátnőnkkel, talán már bőven nagycsoportosok voltunk, a hároméves kis önmagunk viszont épp olyan szorongva várta, hogy anya érte jöjjön, mint a mi porontyunk. Amikor átolvastad a nyári szünetet a nagyi elsötétített szobájában, lehet, hogy két évvel idősebb voltál, és valójában csak két hétről volt szó.

Amit elkezdesz, azt be is kell fejezni? Ha kellő rugalmassággal kezeljük, ez egy egész jó irányelv.

Tényleg sokat ad a gyereke kezébe, aki megtanítja a kitartásra. Ugyanígy érték, ha megtanítod jókor váltani.

De figyelj oda, te nem vagy-e sérült ebben a kérdésben! A szüleid engedték, hogy csapot-papot otthagyj, amikor először nem volt kedved menni, és ma már bánod, hogy végül semmiben sem mélyedtél el? Vagy éppen ellenkezőleg? Sosem engedték, hogy gitározz, mert valamikor furulyázni kezdtél? Ne a gyereked igya meg a levét!

El tudod fogadni a középszerűséget? Muszáj a gyereknek sikeresnek lennie, ha már egyszer járatod valahova? Azt látom, hogy a mára felnőtt generációt szörnyen megbénítja ez a szemlélet. Hatalmas örömforrás az életben, ha valamiben, amit szeretünk, jártasságot szereztünk. Kit érdekel, hogy sosem mi voltunk benne a legjobbak! Hihetetlen nyomasztó tud lenni egy gyerek számára, hogy ha valamit kedvvel csinál, akkor máris a professzionalitás felé terelik. Ha úgy emlegetik, mint a „kis zenész”, „kis focista”. Ezzel a valóban bekövetkező elköteleződést is ki tudjuk nyírni, mert idejekorán rátelepszik a teljesítménykényszer.

A kevesebb, néha több. Van olyan, hogy nem tudunk ellenállni, és az élet minden szépségét meg akarjuk mutatni a gyereknek. Többféle motivációnk lehet erre: nekünk nagyon sok örömöt okozott már a műveltségünk, vagy éppen nagyon kis szeletéhez férünk hozzá? Valójában az időnket és a szeretetünket nem tudjuk adni, és ezt tőlünk független boldogságforrással pótolnánk? Vagy nem bízunk benne, hogy ő rátalál azokra a forrásokra, amik őt boldoggá teszik? Fejlesztjük a testét, a lelkét, nyelveket tanul, robotikát és művészeteket, de végül lehet, hogy semmi sem lesz az övé. Nemcsak hogy semmihez sem ért majd, de sehol sem lehet számítani rá, minden közösségből kilóg. A cserkésztáborba nem megy, mert koncertje van, a zenekarba nem megy, mert meccse van, az osztálytársait alig ismeri, kimarad az edzés utáni örömfociból a programozás miatt.

Családban éltek, vagy utódokat menedzseltek? Végül gondold át, hogy a családtagok elfoglaltságai nem teszik-e lehetetlenné a családi életet magát. Nem egészséges, ha minden törekvés a gyerekek irányába tart, ahogy az sem jó, ha mindenkinek annyi külső szerepe van, hogy otthonra semmi sem marad. Egyszerűn szólva: maradjon idő együtt lenni, együtt is élni.