Balaton-terápia: mire tanított meg engem a magyar tenger?

Nem telt még el nyár anélkül, hogy a Balatonon ne lettem volna legalább egy hetet, de inkább egy hónapot, hála nagyszüleimnek, akik nyaralót vettek, akkor, amikor még nem is nagyon lehetett szó nyaralásról, csak nyári szünetről. Nem arra gondoltak, hogy a strandon lesznek egész nap, hanem hogy a teraszon „a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár“: gyümölcs legyen, szőlő, kicsi édenkert, család.

Ha a Balatonra gondolok, mindig a víz jelenik meg a szemem előtt, de sosem a strand zaja és tömege: a nádas susogó csendje, a tó illata a fullasztó hőségben, a vihar hangjai, az ég kékje, a magány.

Sok egyedüllét a szabad ég alatt. És persze a tágabb családdal: unokatestvérekkel, nagynénikkel-nagybácsikkal együtt töltött hosszú, víg esték a teraszon, a közös élmények, kártyázások, nevetések. Sok együttlét a szabad ég alatt.

Itt tanultam meg úszni és bármiyen vízben biztonságban érezni magam. Számomra a „lemenni a Balatonra“ már régóta ezt jelenti, hogy egyes-egyedül beúszok olyan messzire, hogy „csak alig hallom a vígság lármáit", csupán a víz ölel körbe, felettem feszül a tágas ég. Amikor megismertem a flow fogalmát, rögtön ez ugrott be: a tó közepén ezt élem át. Nem lehet leírni és átadni szavakkal, és ez számomra elég biztos jele annak, hogy ott valami különleges történik velem. Nagy tanítómester a Balaton: nem lehet nem jelen lenni, ha ott vagyok a közepén, és legfőképpen – szerencsére – a mindenféle gondolataimnak nincs hely. Nincs más, csak az úszás és a légzés ritmusa; köröttem a víz, „fölöttem az ég, bennem a létra“. És kint a család.

A mély lélegzetvétel után visszatérek a hétköznapokba, a partra, amely színhelye az ember–ember közötti párbeszédnek, félreértéseknek, drámáknak, kibéküléseknek, egymásra találásnak.

A víz mindig más arcát mutatja. Ha csendes, könnyen szót lehet érteni vele, de ha hullámzik, akkor minden alkalommal belátom, hogy jobb, ha én alkalmazkodom. Megszabja a testem mozdulatait, az irányt, amerre úszom, a lélegzetvételemet, sőt azt is, hogy meddig mehetek be. Ha nem hallgatnék rá, magamra vessek. Megadja a ritmust, és mint valami karmester, le is vezényli. Megtanultam azt is, mikor mondja a testem: elég, most már fordulj vissza. Hideg a víz? Ragacsos lesz a hajam? Ezek az apróságok az önfegyelmemet erősítik: ha a Balatonnal – vagy önmagammal – van randim, akkor annak ára van. Megtanultam azt is, hogy van, amikor szó szerint fel kell ülni a hullámra, ráhagyatkozni és fogadni a változást.

Aztán ott van a tó ikertársa, az ég: előre jelzi, mi fog történni, csak legyen szemünk és fülünk rá. A nádasbeli élőlények zümmögése, hápogása, susogása szintén elárulja, hogy vihar közeleg-e vagy hőség. Alázatra és figyelemre vezet, ha nyitott szemmel vagyok jelen.

A Balaton mellett bármely divatos mindfulness-módszernél hatékonyabban megtanulom, hogy minden összefügg mindennel: a tó az éggel, a szél a fákkal, a rovarok a madarakkal, s mindez velem.

Közöm van hozzá, hogy mekkora a nádas, hogy mennyi a fecske, és hogy milyen meleg van.

Kép: Wikipedia/Tölgyes-kúria/PIM

Ha valami fáj, valami nem jó, akkor képes arra, hogy megmutassa: a testem jól működik, a lelkem pedig ép és egész. Egyszer, amikor testileg-lelkileg nagyon fájt valami, beúsztam mélyre, és egyszerre eltöltött az a tudat, hogy a dolgok mélyén akkor is rendben van minden, ha valami most éppen eltörött. A testem működik, én működöm. Balaton-terápia.

Szó se róla, alaposan kimerít egy nagy úszás, fáradt és farkaséhes leszek utána. De ez is csak arra vezet, hogy még jobban jelen legyek: rendesen egyek, jól aludjak, és a bor vérré váljon bennem. Hogy akivel beszélgetek, azzal száz százalékosan ott legyek. Ezek az alkalmak egész évre feltöltenek, s már tavasztól alig várom, hogy újra mehessek.

Vajon hogy lehet az, hogy akár egyetlen órányi balatoni úszásból egy egész évre kapok energiát?

Azt hiszem, azért, mert több van benne, mint a hozzávalók összessége. A víz, az ég, a szél és a nap nem hoz automatikusan békét sem a lelkembe, sem a világnak. Kellek hozzá én is teljes valómban, és valami olyan hatalmas nyitottság részemről, ami lehetővé tesz bármit. Azt is, hogy elkapjon a vihar, azt is, hogy felhasítsa a lábam a kagyló, azt is, hogy pénzt találjak a talpammal. Azt is, hogy elengedjem a saját magamról alkotott képet. Azt is, hogy az Örökkévalóval találkozzam a tó közepén. És ez az, amelyben olyan energia van, hogy ha csak rágondolok a balatoni magányos úszásomra, akkor is megkapom az erőt ahhoz, amit éppen tennem kell.

A Balaton a teljes jelenlétre figyelmeztet pusztán a létével, de emellett örülni is megtanít: gyönyörködésre a színek kavalkádjában, spontánnak lenni egy-egy őrült ötletre. És hálára, hogy ott lehetek, hogy nyár van, hogy van kivel lemennem a tóra, hogy van két karom, két lábam, van tüdőm, szívem, szemem. Hogy a világ nem tökéletes, s hogy egyszer élünk – de akkor örökké.