Neked elmesélem – „Néha nem szabad az eszünkre hallgatni”

Erika: Nem az a lényeg, hogy mennyi ideje vagyunk együtt, hanem hogy tudunk-e ennyi idő után is örülni egymásnak. A közös 46 év eredménye, hogy szeretni tudjuk egymást, még most is.

Gábor: Én sosem mentem máshova szórakozni, mindig hazajöttem, ha jól akartam érezni magam, ha a legjobb társaságra vágytam. (Erikára mosolyog)

1973. március 4-én, vasárnap este, nyolc óra körül láttam meg őt egy buliban, ahova mindketten valaki mással érkeztünk. Az este végére viszont már egy párt alkottunk, és együtt is távoztunk. Szóval szerintem létezik szerelem első látásra. (nevet)

Nem szoktam ilyesmire emlékezni, de kivételesen tudom, hogy nagyon mini hasított bőr szoknyát viselt, és hihetetlenül karcsú dereka volt, vállig érő szőke hajjal és bájos, nagy, szétálló fogakkal.

Erika: Akkor érettségiztem, én 19 éves voltam, ő pedig 18 – innentől kezdve nem telt el nap, hogy ne találkoztunk volna. Közben az egyetemi felvételire készültem, mert matektanár szerettem volna lenni. Az is lettem, csak tíz évvel később… (nevet)

Gábor: Márciusban ismerkedtünk meg, szeptemberben pedig már össze is házasodtunk. Úton volt az első kisfiunk. Erika szülei nagyon ellenezték a dolgot, és így utólag meg is értem, hiszen én még érettségi előtt álltam.A bátyámtól kértem kölcsön pénzt a jegygyűrűkre. Hazamentem, és bejelentettem, hogy megnősülök. A szüleim szólni sem tudtak, azt hitték, teljesen elment az eszem. Felmerült a kérdés, hogy miből fogunk megélni. Azt válaszoltam, „bízzatok bennem”. Semmit sem tudtam nyújtani Erikának, semmim se volt, csak a szeretetem és a hitem, hogy együtt rendben leszünk. Vannak szituációk, amikor nem szabad az eszünkre hallgatni.

Erika: Én bíztam benned! Azon a nyáron a radiológiai laborban kezdtem el dolgozni, és nagyon jól kerestem. Úgy döntöttünk, hogy az én fizetésemet félretesszük, és Gábor keresetéből fogunk élni, így összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy tudtunk venni egy lakást. Ketten együtt megteremtettük az első otthonunkat. A hetvenes években persze egészen más árak voltak, mint most, de még ma is emlékszem az érzésre, felemelő volt. Először éreztem a boldogság és a büszkeség megnyugtató erejét.

Gábor és Erika

Gábor: A nyugalom hamar véget ért. A fiunk születése után Erika mindössze négy hónapot volt otthon, mert a lakás fenntartása érdekében elkezdtünk váltva, három műszakban dolgozni.

Felváltva vigyáztunk a kisfiunkra, így muszáj volt megtanulnom nekem is mosni, főzni, takarítani, pelenkázni, sőt egészen jól dajkáltam is.

Az egész napos hajtás után rendkívül becsültük az estéket – ezek voltak azok a lopott órák, amikor végre együtt lehettünk, csak ő meg én. Mivel egyik napból estünk át a másikba, így azt éreztem, hogy sosem kapok eleget belőle. (mosolyog)

Erika: A kisfiunk kétévesen már sokat volt bölcsődében, mert a munkabeosztásunk miatt időnként egyikünk sem tudott vigyázni rá. Tudom, hogy ezzel kapcsolatban sokaknak van rossz érzése, de én így voltam nyugodt. Szükségem volt a tudatra, hogy Gáborral anyagilag is talpra tudunk állni, és meg tudjuk valósítani mindazt, amit adni szeretnénk a fiunknak és magunknak is. Még így is hét évbe telt, mire berendeztük a lakásunkat. Az első bútorunk egy gyerekágy és egy piros, kihúzható ülőgarnitúra volt – Gáborral ezen a kis ágyon aludtunk, jól elfértünk és boldogok voltunk. 

Gábor: Az de jó is volt! Olyan szűkös volt az ágy, hogy nem tudtunk nem ölelkezve aludni. Minden párnak ajánlom, mert akkor is kénytelen vagy átölelni a kedvesed, ha épp haragszol rá.(nevet)

Erika: A kis garnitúrát és a gyerekágyat két festmény követte. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy legyen valamilyen kép a falon. (nevet) Ez a két festmény végigkísérte az életünket, és bár a lányunk születése után sokat költözködtünk, ez a két alkotás mindig jött velünk. Azóta nemcsak festmények, hanem fotók is díszítik a falainkat, olyan fotók, amik egyáltalán nem profik, hanem számunkra kedves pillanatokat örökítenek meg.

Gábor: Mindketten nagycsaládban nőttünk fel, Erikának és nekem is három testvérem van, így természetes volt, hogy mi is nagycsaládot szeretnénk. Három gyerekünk van, és most már hat unokánk is. Szeretjük, ha mind itt vannak, mert akkor nagy élet van körülöttünk.

Erika:

A gyerekek csodálni valók. A tisztaságuk, az örülni tudásuk, az életszeretetük. Persze rengeteg átvirrasztott éjszakát, aggódást és idegeskedést is okoznak.

Én például kisgyerekes anyukaként végtelennek tűnő órákat töltöttem a kórházban, hol a sebészeten, hol más osztályokon. Emlékszem, a legkisebb fiunknál úgy éreztem, hogy nekem már szinte bérletem van a traumatológiára. Közös életünk legrosszabb időszakai a gyerekek sérüléseihez köthetők. Két évvel a kislányunk születése után szinte állandóan kórházban voltam egy kivitelezhetetlennek tűnő baleset következtében, majd később a legkisebb fiunkkal is történt egy baleset. Ilyenkor a szülők elkezdik saját magukat hibáztatni: biztos nem figyeltem eléggé, az én hibám. Ez a gondolat rombol, lelkiismeret-furdalást okoz és gyötör. Ezeken az időszakokon nagyon nehezen léptem túl, és a gyógyulások után gyakran túlféltettem őket. Gábor sosem hibáztatott, mindig jó anyának tartott, és segített visszaszerezni az önmagamba vetett hitemet.

Gábor: Pedig szigorú voltam és igazságtalan. (nevet) Ha a gyerekek szerettek volna valamit, először mindig az anyukájukhoz mentek. Az unokákat viszont kényeztetem. Úgy érzem, őket nem nekünk kell nevelni. Velük a játéké és a szórakozásé a főszerep. Szerintem egy nagyszülőnek az a dolga, hogy az unoka számára olyan legyen, mint egy játszótér. Jó, túlzás, tudom, de most más a szerepünk, és mi ezt élvezzük.

Erika:

Szerintem az a jó anyós, aki olyan, mint egy okos majom: „Nem lát, nem hall, nem beszél.” (nevetnek) Nem szólunk bele a gyerekeink életébe.

Mi ketten egymással mindig mindent, tabuk nélkül megbeszélünk, de hagyjuk, hogy a gyerekeink maguk döntsenek. Tanácsot adunk, véleményt mondunk, de többnyire csak akkor, ha kérik. A lényeg az ő békességük.

Gábor és Erika

46 éve vagyunk együtt. Elengedhetetlen motívuma a házasságunknak, hogy mindig meg tudjuk adni a másiknak a szabadságot. Nem mindegy persze, hogy kinek mit jelent és mekkora ez a szabadság. Volt egy álmom, hogy matematikatanár leszek. A férjem tudta, hogy ez mennyire fontos nekem, de azzal is tisztában voltunk, hogy három gyerek mellett ez nem lesz egyszerű. Az ő biztatása nélkül sosem tudtam volna elkezdeni a főiskolát. Először a tanító-, majd a tanárképzőt végeztem el. 28 évesen, háromgyerek édesanyjaként kezdtem el tanulni, és 35 éves voltam, amikor elkezdtem tanítani.

Gábor nem hagyta, hogy lemondjak arról, amire vágytam, nem engedte, hogy azt érezzem, elérhetetlen álom, hogy én valaha is taníthassak. Segített a céljaim megvalósításában, sokszor erején felül is.

Így hát nálam fordítva történtek a dolgok, mint ma szokásos: előbb a gyerekek, aztán a karrier – de ez csakis akkor lehetséges, ha van egy olyan társad, férjed, aki képes néha háttérbe szorítani a saját vágyait azért, hogy a tieidet segítse. Ha kellett, éjszakázott, virrasztott a gyerekek mellett, amíg én tanultam. (meghatódik) Azóta persze jóval makacsabb lett. (nevet)

Gábor: Te is elfogadtad az én kis dilijeimet. (nevet) Nagy motor- és autógyűjtő vagyok, illetve sokáig nem bírtam megmaradni egy helyen, így gyakran költözött a családunk. Dunaújvárosból indultunk, ide is tértünk vissza, de közben megjártuk Paksot és Kunszállást is.

Erika: Az én szüleim elváltak, amikor hétéves voltam, így én egész fiatalon megfogadtam, hogy sosem fogok elválni. Hála Istennek,  nem kellett megszegnem a fogadalmam. (Gáborra mosolyog)

Gábor: Vannak olyan szokásaink, amelyekhez a mai napig ragaszkodunk, még azután is, hogy kirepültek a gyerekek a családi fészekből. Ilyen például, hogy minden este hattól hétig leült a család, és közösen vacsoráztunk. Esténként sosem ettünk külön, megvártuk egymást, és elmeséltük az aznap történteket.

Erika: Ha kinn van a kertben, mindig kikiabálok: „Gábor, vacsora!” (nevet)

Gábor: Egy nyitja van a házasságnak: egyszerre csak az egyik lehet bolond. (nevet) Közhely, de az életünket meghatározza, hogy kivel „utazunk” együtt. A 46 év nemcsak az enyém, hanem Erikáé is, nekem ő az útitársam, felelősek vagyunk egymás életéért. Szerettünk volna mindent kihozni a megadatott időből, energiából, vágyakból. Volt, ami nem úgy sikerült, ahogy elterveztük. De én már a harmadik gyerekünk születésénél úgy éreztem: mindenem megvan.