Neked elmesélem – Leszel az adóstársam?

Elek: 1970. szeptember 1. délelőtt 10 óra. Életünk első igazi munkanapja. Én ekkor diplomáztam az ELTE-n, fizika szakon, Gabi pedig mint gyors- és gépíró kisasszony végzett. Véletlenül kerültünk ugyanarra a munkahelyre, ahol egyikünk sem a szakmájának megfelelő munkakörben dolgozott.  Éppen ebédelt, amikor megakadt a szemem rajta. Csak ebédidőben, az étkezdében láthattam őt.

Ott tűnt fel nekem, hogy ő más, mint a többi lány: csendes volt és hallgatag, de a mosolya és a tekintete beszédes volt.

Gabi: Édesanyám mellett megtanultam hallgatni, odafigyelni a másikra, a többiekre. Ő ugyanis nagyon szeretett beszélni, nevetni, így nekem nem volt igazán lehetőségem hangosnak lenni. (nevet) De nem is baj, közben mindig rengeteget rajzoltam. Én sosem voltam és már nem is leszek az a típus, aki közbevág, ha valaki beszél; akinek fáj, ha őt nem kérdezik, nem hallgatják meg. Elek viszont kíváncsi volt a ki nem mondott gondolataimra.

Elek: Nem csak arra! Be kell valljam, hogy úgy éreztem, minden porcikáját szeretni tudnám. Rendkívül karcsú, vékony darázsdereka volt, amit alig vártam, hogy átöleljek. Gabi budai lány volt én pedig Pestszentimrén éltem. Akkoriban még nem volt olyan tömegközlekedés, mint most, kocsink pedig természetesen nem volt. Két óra volt az út, mire eljutottam hozzá, mire hazakísértem, és mivel ottalvásról szó sem lehetett, hazafelé is utaztam két órát. Ez így ment egy teljes évig, és ezen azért elgondolkodtam… (nevet)

Gabi: Az első hazakísérésnél közölte is, hogy szép és kedves vagyok, de ő ezt nem fogja csinálni. Rosszul esett, azóta is felemlegetem neki. De Elek, nem érte meg neked ez a négy óra utazás? (nevet)

Elek: Minden megérte. (megfogja Gabi kezét) De azért amikor télen, hóviharban, mínusz 10 fokban, beázott cipővel baktattam hazafelé, mert lekéstem az utolsó járatot, elgondolkodtam azon, hogy bizonyos emberek miatt mikre nem vagyunk képesek…

Gabi:

Képzeld el, Elek azért, hogy felhívja magára a figyelmem, először megpróbált féltékennyé tenni!

Egy munkahelyi ünnepségen voltunk, ahova a kolléganőmmel nagyon készültünk. Megbeszéltük, megterveztük, hogy mit fogunk felvenni, milyen lesz a frizuránk, melyik cipő, táska megy majd a szettünkhöz. Elek bátran és határozottan jött oda hozzánk, de nem engem, hanem a kolléganőmet kérte fel táncolni.

Gabi és Elek

Elek: Ezek szerint jó terv volt. (nevet) Így merészkedtem oda a Gabiék asztalához. Nem mertem egyből őt felkérni. Ez volt az első alkalom, hogy a közelében lehettem. Nekem már ekkor óriási terveim voltak vele. (nevet) Azt viszont nem sejtettem, hogy pár hónap múlva felmondok, mert kaptam egy olyan lehetőséget, amire régóta vágytam: kulturális műsorokat szerkeszthettem a televíziónak. Szóval mindössze másfél hónapot dolgoztunk együtt. Erre a munkahelyre ma is úgy tekintek vissza, mint egy sorsszerű pontra, amire azért volt szükség, hogy megismerjem őt.

Gabi: Elek egyébként félt a nőktől. Félt attól, hogy rosszul választ és akkor elronthatja az egész életét. Ahogy megismertem, egyre inkább feltűnt, hogy vannak határok, amiket sosem lép át. Flörtölt, bókolt, udvarolt, de nem engedett igazán közel magához senkit.

Elek: Szerintem az életben az egyik legnagyobb és legnehezebb döntés, hogy kit választunk, hogy kit szeretünk; kinek adjuk oda, kivel osztjuk meg az életünket.

Az én fogalmaimban a házasság örökre szól. Nem úgy álltam hozzá, hogy vagy sikerül, vagy nem.

Gabi volt az egyetlen, aki mellett azt éreztem, hogy együtt „sikerre visszük” egymást, a házasságot, az ígéretünket. Mellette lehetett hallgatni, nem volt az-az érzésem, hogy mindenképp beszélni kell valamiről, nem volt köztünk feszült némaság.

Gabi: Önmagunk lehettünk egymás mellett. A közösen eltöltött órák, haza vezető utak alatt én is megnyíltam, már nem is voltam olyan hallgatag. Elekkel kifejezetten szerettem megosztani a gondolataimat, pedig ő egy nagyon kritikus típus. Szereti megfigyelni a másik gesztusait, személyiségét, hogy kiben milyen feszültségek vannak, hogy kit milyen belső indíték, érzelem motivál. Mivel nagyon fiatal korunk óta vagyunk jelen egymás életében, valójában egymás által ismertük meg önmagunkat is.

Elek: 1969-ben határoztam el, hogy szeretnék majd építeni egy saját házat, mert örököltem egy telket. A köztünk lévő – továbbra is zavaró – távolság miatt ez a tervem előtérbe került. Elkezdtem egyedül, a saját két kezemmel építkezni. Ástam, betonoztam, de rájöttem, hogy ez egyedül nem fog menni. Gabit közben matekozni tanítottam náluk, így még több időt tölthettünk együtt. Az édesanyja meg is fogott engem a hasamnál fogva, mennyei ételekkel várt mindig. Szeretetben éreztem magam náluk. Meséltem nekik a különböző gondjaimról, terveimről a házépítéssel kapcsolatban, szóval tudták, hogy én már családi házat építgetek – csak éppen se családom, se elegendő pénzem nem volt.

Hitelt szerettem volna felvenni a bankból, de nem adtak, mert nem tudtam mivel fedezni, illetve nem volt adóstársam. Kérdezték is tőlem a tervrajzok alapján, hogy „Uram, ki fog lakni ebben a sok szobában?” Mondtam nekik, hogy a családom. „De hát magának még nincs is családja! Akkor legalább a menyasszonyát hozza el hozzánk!” De hát ugye menyasszonyom sem volt! Ekkor már annyira szerettem Gabit, hogy valójában az én fejemben mi már összetartoztunk. (nevet)

Így hát 1971 szilveszterén feltettem a kérdést: „Gabi, leszel az adóstársam?” Ő 19 éves volt, én pedig 27 éves voltam akkor.

Gabi: „Érdekházasságot” kötöttünk. (nevet) Így visszatekintve úgy érezzük, hogy a mi kapcsolatunk abszolút tudatos volt. Mi nem elvakult szerelemmel kötöttünk házasságot, nem is tudjuk, hogy létezik-e ilyen – legalábbis azt hiszem, nem is mertünk volna elvakultan belevágni egy életre szóló kapocsba. Mi egymás lelkét, egymás közelségét, azt az érzést szerettük meg, amit egymás mellett átéltünk. Jónak láttuk egymást, és hittünk egymás jóságában.

Családi fotók - Kép: Vavrik Dóra

Elek: Gabi azt sem furcsállta, hogy például gyerekszobánk volt már, amikor Gabi még állapotos sem volt. Illetve kocsink sem volt, de garázsunk már igen. (nevet) Én mindig hittem abban, hogy úgy lesz, ahogy mi eltervezzük, hogy rajtunk múlik a jövőnk, a kapcsolatunk. Szerintem az embert a terv viszi előre. „Legfeljebb elválunk!” – mondta nekem a házasságunk elején egyszer a Gabi, amikor valamin összevesztünk. Ettől rettentő ideges, feszült és csalódott lettem. Látta, hogy fáj nekem az, ha így áll hozzánk. Ez volt az első és utolsó ilyen mondata, többet soha nem mondott ilyet; a válást mint opciót végérvényesen elvetettük. Minden rosszból együtt kell kimásznunk.

Gabi: A házasságunk ötödik évében érkezett meg a fiunk. Sokáig nem éreztem magamat elég érettnek ahhoz, hogy anya legyek. Tele voltam félelemmel. Biztos jó anya leszek? Képes vagyok rá? Aztán amikor megérkezett, megnyugodtam. Két évet voltam otthon a kisfiunkkal. Én egy aggodalmaskodó természet vagyok. Rettentően tudtam aggódni a gyerekünk, most pedig az unokáink miatt, puszta szeretetből… Tudom, hogy sokszor sajnos túlzásba viszem.

Elek: Amikor a fiunk megszületett, minden este együtt fürdettük őt, boldog „rituálék” voltak azok. Amikor elaludt, kisettenkedtünk a szobából, és elvégeztük a többi napi teendőnket. Később ennek az lett a böjtje, hogy a fiunk soha nem akart előbb lefeküdni, mint mi, akármilyen fáradt is volt már. Biztos azt hitte, kimarad valamiből… (nevet)

Gabi: 47 éve vagyunk házasok és ez alatt az idő alatt minden rossz pillanatban képesek voltunk alkalmazkodni, egymás mellett dönteni, önzetlennek lenni, együtt megélni azokat az érzéseket is, amelyek fájnak.

A fiunk születése után három-négy évvel Eleket visszahívták katonának, ahol elkapott egy betegséget, ami az egész életét végigkísérte.

Ízületi gyulladásai lettek – ami miatt hónapokat töltött kórházban, nagyon komoly gyógyszereket kapott, legyengült. Emiatt nem született végül második gyermekünk.

Elek: Előfordult, hogy hat hónapot egyhuzamban kórházban töltöttem. Gabi ekkor egyedül maradt a négyéves fiunkkal, a ház minden gondjával és még egy nyűgös beteget is el kellett viselnie – de kitartott. Ezzel egy életre adóssá tett, bár hálát soha nem várt érte.

Elek és Gabi - Kép: Vavrik Dóra

Gabi: Rengeteg olyan dolog történik az életben, ami miatt összeveszhetnénk. Én tudom, hogy Eleknek mire van szüksége, tudom, hogy fontos neki, hogy hagyjam őt szabadon létezni, néha utazni, flörtölni. Ő ilyen típus, nagydumás, még most, 74 évesen is. Amikor fizikát tanított, imádták a fiatalok, mert bár külsőleg megöregedett, de lélekben fiatal maradt. (mosolyog) Én így ismertem meg őt, így szerettem meg, mára pedig már meg is szoktam a stílusát, és megtanultam bízni benne. Tudom, hogy nem tesz olyat, ami nekem fájna, amivel a mi kapcsolatunk szabályait megszegné.

Elek:

Közösen mentünk át mindenen. Egymásnál van a fél életünk.

Átkísértük egymást a szüleink elvesztésén, a betegségemen, pénzkeresési problémákon, egy gyermek felnevelésén. Azért választottam őt, mert nekem vele izgalmas minden pillanat. Megvan a saját kis világunk, amit együtt alakítottunk ki az évek során, és ebben a kis világban mi jól érezzük magunkat. A külvilágról, a velünk történtekről, a tapasztalatainkról pedig még most is sokszor hajnalba nyúlóan beszélgetünk bizonyos éjszakákon. És ilyenkor mindig rájövök, hogy én még ma is látom Gabiban azt a 18 éves lányt, akit megszerettem.