Böjt gyerekkorban: szabad-e böjtölni egy gyereknek?

Kenyéren és vízen

A lemenő nap utolsó sugarai már csak a fák tetejét súrolják, az erdőben már erősen alkonyodik. A táborozók kis csapata éppen egyszerű vacsoráját fogyasztja, legtöbben csak kenyeret és vizet esznek. Mire egy közös énekkel befejezik az étkezést, szinte teljesen sötét van. A földön pici fénypontok ragyognak, jobban megnézve apró mécsesek, melyek egy utat jelölnek meg. Az ösvény végén csillag alakban elrendezett mécsesek égnek. Ide gyülekeznek a táborozók, csendesen lépdelve a „fényösvényen”. A csillag körül ülők halkan énekelnek.

Mi történhetett? Hová lett a zajosan vidám társaság, akik előző este a tábortűz körül játszottak, viccelődtek? És miért nem kapnak a gyerekek rendes vacsorát? Talán lerobbant a tábori autó, és elmaradt a napi bevásárlás?

Van ennivaló bőven, a kenyerek egészen frissek. Ez a nap azonban a csendé. Lelki nap, amelyen a külsőségek, testi igények helyett a lélekre figyelnek a résztvevők. Aki tud, a böjtbe is bekapcsolódik. Vajon van ennek valami értelme?

Örökké zajban

Béla átlagos családban nőtt fel, szülei sokat dolgoztak, tőle is elvárták a szorgalmas munkát. Amikor egy-egy fárasztó nap után hazajöttek, bekapcsolták a TV-t, de a rádió egyébként is egész nap szólni szokott. Hétvégeken bevásárolni jártak, nagy és zajos bevásárlóközpontokba, ahol mindent meg lehet kapni. Béla időnként koncertekre, moziba ment, vagy csak úgy mászkált a plázákban. Az iskolában közepes tanuló volt, nem tudott semmiben sem kitűnni. Ez egyre jobban zavarta, ezért próbált maga körül feltűnést kelteni: leszólta a társait, sokszor verekedésbe keveredett velük. „Eddig nem voltam érdekes, de majd most megmutatom nektek!”

Apja, anyja, tanárai egyre elkeseredettebben veszekedtek vele: „Hogy tehettél ilyet?” „Hát nem veszed észre, hogy rosszat csinálsz, hogy másnak fájdalmat okozol? Nincs neked lelkiismereted?” A megdöbbenés, a harag, a szomorúság hangjai váltogatták egymást, miközben a fiú sértőn elutasított minden közeledést, és a zenehallgatásba burkolódzott. Túl a hiábavaló érzelmi viharokon, a hatástalan szózatokon és dörgedelmeken, a szülők végül magukba roskadtan gondolkodni kezdtek. „Hogy csinálja ez a gyerek, hogy nem veszi észre, ami a napnál is világosabb? Hogy nem látja, hogy így tönkreteszi magát, boldogtalan lesz?”

Nem látja, mert nem néz magába. Nem hallja a belső hangokat, mert a külső zajok sikeresen elnyomják azokat. Nem ismeri a csend értékeit, nem mer szembenézni önmagával.

De mi köze a csendnek a böjthöz?

Miért kellene az embernek − adott esetben egy gyereknek – kenyéren és vízen élnie? Természetesen nem kell. A böjt áldozat, lemondás. Nem konkrétan valamilyen ételről, hanem bármiről: TV-nézésről, hangoskodásról, édességről, felesleges beszédről, számítógépes játékról, kinek mi a testhez álló kihívás. Böjt lehet akár egy csendben töltött délután is. Nem öncélú: az emberért van.

Megóv minket attól, hogy gyors pótkielégülésekkel eltakarjuk lelkünk ínségét, és ezáltal nyitva hagyja a kaput az igazi gyógyulás, az igazi útkeresés felé.

A lemondás és az áldozat persze nem könnyű, nem kellemes, de mivé lesz az ember, ha nem tanul meg lemondani bizonyos dolgokról, vagy éppen áldozatot hozni valamiért, valakiért?

Kép

Parancsolni magamnak

Noémi éles eszű lány volt, emellett igencsak felvágták a nyelvét. Soha nem rejtette véka alá véleményét, főként a negatív ítéleteit szerette csípős megjegyzések formájában hangoztatni. Ha alkalmas pillanatban és stílusban, őszintén beszél, nem is lett volna baj, de gúnyos humor nélkül szinte egyetlen mondat sem hagyta el a száját. Társaságban eleinte kedvelték, jókat nevettek rajta, pontosabban tréfáinak áldozatain, mert általában fején találta a szöget. Egy idő múlva azonban egyre többeket sértett meg, míg végül kivetette a közösség. Senkivel sem tudott közelebbi barátságba keveredni, mivel a legbizalmasabb szituációban sem tudta kihagyni szurkálódó megjegyzéseit. Más hibája mindig „piszkálta a csőrét”, egyszerűen nem tudott parancsolni magának, egy percig sem bírta magában tartani a rosszmájú szavakat. Ha gyerekkorában hallott volna a lemondásról, az önmegtartóztatásról, lehet, hogy másként alakul az élete. Így azonban egyedül maradt. Természetesen nem ő az egyetlen, aki ilyen csapdába esik.

Vannak széthullott családok, ahol inkább felborították a békét és a boldogságot, mintsem hogy lemondjanak saját akaratukról, áldozatot hozva egymásért.

Töviskoszorú virággal

Egy alkalommal nagyböjt kezdetén lányaimmal és kisfiammal beszélgettünk, hogyan készüljünk a húsvétra. Körülbelül három, öt és hét évesek voltak. A nagyobbak tudták már, hogy a húsvét a feltámadás, az új élet ünnepe. Ezért is hagyomány a húsvéti tojás, amely az új életet jelképezi. Rögtön előálltak különféle ötleteikkel: milyen tojásokat készítsünk, milyen díszítés legyen, hova hozza a nyuszi az ajándékokat.

− Ez nagyon jó lesz, ha ennyi szépséget készítetek, de mi legyen a lelkünk szépítésével? Nem gondoljátok, hogy az újjászületés ünnepét megtisztított, díszbe öltöztetett lélekkel kellene ünnepelnünk?

– Hogyan öltöztethetnénk fel a lelkünket? – kérdezték.

– A testünket a szép ruhák, a lelkünket a nemes cselekedetek, vagyis a jóságok, önmegtagadások ékesítik – próbáltam magyarázni.

Amikor ezeket megértették, kérdezgetni kezdtek: „A csokiról le lehet mondani? És a TV-nézésről? És a számítógépezésről is?” „És ha, mondjuk, megengedem Marcsinak, hogy ő válasszon előbb szívószálat, pedig én szeretnék, az is jó?” „Hát persze!”

Belevágtunk a nagy feladatba. Mindhárom gyereknek rajzoltunk egy-egy barna, tövises ágakból font koszorút, s ezeket kiragasztottuk a falra. A tövisek jelképezik azokat a hibákat, rosszaságokat, amelyekkel valamikor valakinek fájdalmat, bánatot okoztunk. Ha sikerül egy-egy apró áldozatot, jócselekedetet megtenni, az egyik tövisre virágot rajzolhatunk. Így az a tövis többé már nem okozhat sebet senkinek. Mintha kigyomlálnánk lelkünk kiskertjéből a gonoszság töviseit, s helyette a szeretet virágaival ültetnénk be a kertet.

Húsvétra lakásunk legszebb díszeivé a színes virágokkal telt koszorúk lettek. Azt hiszem, ha nem tanítjuk meg gyermekeinket böjtölni, elcsendesedni, befelé figyelni, legalább egy kis időre elszakadni az anyagias vágyaktól, olyasmitől fosztjuk meg, ami egészséges testi-lelki életének egyik alapköve lenne.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2006. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt.