Édes élet Lucával – Cukorbeteg diák az iskolában

Luca előtt nem találkoztam személyesen diabéteszes kisgyermekkel. Igazából az 1-es típusú cukorbetegség lényegét sem ismertem pontosan. Olvastam felelőtlen felnőttekről, akik elégedetlenek az állapotukkal, és olyan gyerekekről, akik felnőtteket megszégyenítően fegyelmezetten tartják be a betegségük diktálta szabályokat. Iskolakezdés előtt nem tudhattuk, Luca melyik kategóriához tartozik. Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű vele az élet, így is lett – de egy percig sem bántuk meg, hogy Luca közénk került.

Az első tanítási napok előtt az orvosi egyetemen éreztem magam

Anyuka és apuka kezükben nagy köteg papírral állítottak be hozzám. Táblázatok, számok, képek, szakszavak. Ezt biztosan nem leszek képes megjegyezni! Kedvesen megnyugtattak, hogy nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik, biztattak, hogy ha nem megy, hívjam őket, rögtön jönnek. Nagyon szeretnék, ha Luca elfogadó közösségbe kerülne, ahol békésen tanulhat, barátságokat köthet.

Kitűztem az osztály faliújságjára a szükséges információkat, mély lélegzetet vettem, és elkezdődött a kaland, amelynek részeseivé váltunk. Nem csupán Luca és én, hanem a gyerekek, a tanító társaim, sőt, a konyhás néni is!

Kiváló mentorunk, segítőnk és támaszunk nem volt más, mint maga Luca.

Kép

Luca – Kép forrása: Veres Gabriella

Tízórai előtti meglepetés

Első nap tízórai előtt Luca elővette kis neszesszerét, és alapos lassúsággal előkészítette szokatlan eszközeit. A gyerekek csendben figyelték, mi lesz. Nem szóltam semmit, csak álltam mellette, szokjuk meg együtt, mit fog csinálni Luca köztünk négy évig. Egy furcsa tűvel megszúrta ujját – a kibuggyanó vércseppecske láttán mindenki megborzongott. Kis szerkezetbe csúsztatott egy papírcsíkot, erre cseppentett egy kis vért. Luca gézlapocskába csavarta sebzett ujját, és várt.

A gyerekek szeme kerekre nyílt az önkéntes vértanú látványára.

A kis szerkezet visszafelé kezdett számlálni, majd megállt.

– Hat egész kettő – közölte Luca vidám természetességgel. Mintha bejelentette volna, hogy ma remek idő van. Én mint felnőtt nagyon okos képpel szakszerű kérdést tettem fel Lucának:

– Khmm, ugye ez jó eredmény?

Ő mosolyogva bólintott. A gyerekek önkéntelenül tapsolni kezdtek. Megérezték, hogy ez valami jó dolog. Nem értik, de tudják, hogy jó.

– Keressük ki a táblázatból, mennyi inzulint kell adni!

Izgalmamat leplezve komoly arccal kerestem ki a táblázatból a megfelelő mennyiséget. Ő ügyesen nyomkodva beírta kis szerkentyűjébe, majd beadta magának. Kezemben tartottam a telefont anyukája számával. Hátha hívni kell. Nem kellett. Egyetlen szigorlaton nem izgultam ennyire főiskolás koromban. Ez a vizsga most jelesre sikerült!

Közösségi élmény a cukormérés

Hónapokig követtük a cukorszintet és a hozzá tartozó mennyiségeket, amikor ámulattal kellett tudomásul vennünk, hogy Luca hétéves gyermekként a törtszámokkal is félkézzel elbánt, és mindig tökéletesen tudta, mennyi inzulint kell kapnia.

A gyerekek részesévé váltak a cukormérésnek. Kórusban számoltak visszafelé: 5,4,3,2,1,0! Izgatottan várták, mit mutat a kijelző. Szomorkodtak a rossz eredmény láttán, és tapsoltak, ha jó lett.

Volt olyan kisgyermek az osztályban, aki kapásból megmondta a szükséges inzulin mennyiségét, mert a táblázatból megtanulta. Ha Luca cukra alacsony volt, versenyt futottak a szőlőcukros kosárkáért, ha pedig magasba szökött, akkor már hozták is a vizeskulacsot.

Két év eltelte után most is így van. Luca egy percre sem él vissza látszólagosan kivételezett helyzetével. A problémák rendeződése után a tanítási óra vagy a játék rendben folytatódik. Minden természetes.

Kép

Luca – Kép forrása: Veres Gabriella

Hármas szövetségben

Már első osztály végén röpködtek a tizedes törtek, a „kettő és felek” meg a „három egész öt tizedek”. A születésnapokon a gyerekek szülei gondolnak Lucára, mindig küldenek neki is csemegét.

Luca szülinapján és névnapján mindannyian diabetikus sütit eszünk. Mmm, de finom a házi kakaós süti… Ilyenkor teljesen egyformák vagyunk.

Kezdetben gyakran telefonáltunk anyunak és apunak, ha elbizonytalanodtunk, de aztán megügyesedtünk. Luca különleges helyzete mindennapi rutinunk része lett. Kezdtünk szakértővé válni, a tanítók is, a gyerekek is. Nem tudunk hibátlan szakszavakkal dobálózni, de megtanultuk az inzulinpumpa, szenzor és hasonlók neveit és működését.

Többen megkérdezték már: „Nem féltek, hogy baj lesz?” Nem félünk, de mindig van bennünk egy egészséges aggodalom, ami megakadályozza, hogy felelőtlenek legyünk. Biztonságot ad szoros hármas szövetségünk, amely Luca, az iskola és Luca családja közt van. Iskolai életünk Lucával teljes.