Űzzük a legintelligensebb sportot!

Mivel családunkban a nők többségben vannak és a családfőnek nem sűrűn van ideje a közös játékokhoz – van neki egy „kenyérkeresés” elnevezésű saját stratégiai játéka – kisfiamnak viszonylag ritkán volt része igazi férfias elfoglaltságban. Ezért vasárnap délutánra igazi fiús családi programot tervezünk: foci a Hajógyári Szigeten.

Induláskor a lányok azért magukhoz vettek néhány apróságot, egy játék babakocsit, a homokozó készletet és a papírsárkányt, de férjem ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a jelenlegi szabálykönyv szerint ezekre nincs szükség a focipályán. (Én azért az utolsó pillanatban bedobtam a tollasütőket.)

A gyengébb nem oktatása már az autóban megkezdődött, férjem előadásában, melynek alaptézise, hogy a futball a legintelligensebb sport, persze a sakk után. A hallgatóságot azonban sokkal inkább érdekelte, hogy hoztunk-e sütit, és hogy ki fogja pityegtetni (felnőttnyelven bezárni) az autót, amikor majd kiszállunk. A békesség kedvéért mindenki pityegtette. Nem is egyszer… Kiszolgált családi autónk sípolása nem simult bele tökéletesen a madárcsicsergésbe, ezzel ki is vívtuk a réten pihenők lesújtó pillantásait, de ennek köszönhetően viszonylag könnyen találtunk egy focipályára való szabad területet. Néhányan ugyanis látványosan arrébb cuccoltak.

A lány kontra fiúcsapat látszott a legkiegyensúlyozottabb felosztásnak. Hamar kiderült, hogy a focihoz mégiscsak elengedhetetlenül szükséges a tollasütő, különben mit szúrtunk volna le kapufának? Bár a kapufélfák nem voltak állandóak ebbéli minőségükben. Szükség volt rájuk, amikor valaki testvérpárbajt akart vívni. (A nevében is némi agresszivitást hordozó játékot csemetéink sokáig „tolla sütőnek” nevezték, talán mert megtévesztésig hasonlít a palacsintasütőre, de úgy tűnik most megértették, hogy ütni kell vele, csak még azt nem, hogy mit.)

Azért közben elindult a focimeccs is. Pontosabban valami, amiben – nem teljesen egyértelmű, de vitathatatlan – szerepet játszott egy focilabda. Hamar kiderült, hogy a szabályokat korosztályonként és nemenként kell értelmezni: rám nem érdemes szigorúan alkalmazni a partvonallal kapcsolatos elvárásokat, mert a labdakezelésem kevésbé fejlett, mint a retorikai képességeim, és csapatommal minden szavazásnál többségben vagyunk. Az is kiderült, hogy kisebbik lányom akkor találja el a labdát, ha előtte kézzel precízen a lába elé helyezi, és rosszul tűri, ha e komótos műveletben valaki akadályozza. Nagylányom teljes erőből rúgta a bőrt (leginkább az apja sípcsontján lévőt), amikor viszont egyméteres körzetben meglátott közeledni egy darazsat, szúnyogot vagy egyéb repülő jószágot, időt kért, s mi áhítatos csöndben, mozdulatlanul vártuk a légiriadó végét.

Eleinte kisfiam lelkes volt, de mozgásának iránya nem mutatott észrevehető összefüggést a labdáéval. (Nem tudom, mit csinálhatnak azokon a délutánokon, amikor az apjával órákra eltűnnek a focilabdával.) Pár perc után azonban befejezte pályafutását (azaz pályán való futását). Férfi létére viszonylag hamar felismerte, hogy a foci unalmas. Viszont természetesen nem ez volt a hivatalos verzió, hanem az, hogy halaszthatatlan ügyben kell hősként eljárnia. A csatatér közepén rekedt védtelen civileket kellett evakuálni, vagyis kitelepíteni egy hangyabolyt egy fűszál segítségével.

Az még nem jelentett döntő csapást a családi rangadóra, hogy kisebbik lányom lepkefogás ürügyén elvitte a tollasütőt, hiszen a kapuk amúgy sem nagyon befolyásolták csapatunk játékát, de a labda már kicsit hiányzott. Férjem ugyanis megmutatta a gyerekeknek az ollózást, és a labda úgy döntött, hogy a közelben lévő egyetlen fa tetején piheni ki a megpróbáltatást.

Így aztán végre találtunk egy olyan sportot, ami mindenkit felcsigázott, és amelyhez – bár világversenyeken tudomásom szerint nem szerepel – mindenki ugyanúgy ért, mint a focihoz: ez a hogyan szedjük le a labdát a fáról. Az addig tartózkodó idegenekből ugyanis lelkes szurkoló- és tanácsadótábor gyűlt össze körülöttünk, igazi tömegsporttá fejlesztve a tevékenységet. Voltak mászás-, dobás- és gúlapártiak, de mindegyik verziónál pótolhatatlan eszköznek bizonyult a tollasütő.

A labdáért való küzdelem jól átmozgatott bennünket, és általa egy igazán hasznos tételt tudtuk demonstrálni: Nem a győzelem, a részvétel a fontos. Ugyanis a labda nyert.