1956, az új szövetség

Halmi Iván így írt naplójában a forradalom kitörésének napján, amely egyúttal a fiatalember 22. születésnapja is volt:

„Mint amilyen váratlanul pontosan huszonkét esztendővel ezelőtt megpillantottam a napvilágot, a mai napon ugyanígy született meg valami.(…) A 22 esztendővel ezelőtti születésnél mindössze öten voltak jelen: Anyám, a szülőorvos két asszisztensével és én.(…) A mai nagy napot már nemcsak egy kis családi közösség, hanem egy sokkal, de sokkal nagyobb, az egész nemzet fogja örök időkre emlékezetébe vésni. (…) A mai napon ébredt fel a nemzet évtizedes álmából, lerázva magáról a béklyókat, véget vetve a mesterséges altatásnak. (…) Ma lettem először büszke arra, hogy huszonkét esztendővel ezelőtt magyar földön magyarnak születtem.”

Az elsárgult vagy porrá lett naplójegyzetek arról tanúskodnak, hogy hatvankét éve és tizenkét napja valóban egy ország szíve dobbant együtt, a magyar és magyar között új történelmi szövetség köttetett. Szimbolikusan és valóságosan is összekapaszkodtak az emberek. Együtt menetelt az egyetemi ifjúság a munkássággal, együtt lelkesedett a művészvilág a parasztsággal, és rég összeveszett rokonok borultak össze, megittasulva attól, hogy végre a világba kiálthatják legtitkosabb reményeiket.

Október 23. mámora sebeket forrasztott be.

A ránk maradt filmfelvételeken, fekete-fehér fotókon és apukám százszor elmesélt történetein ugyanúgy átüt az ’56-os ősz kivételessége. E napokban minden magyar túllépett egy kicsit önmagán, ennek boldogsága sugárzik vissza a ránk maradt filmtekercsekről visszanéző, a szabadságtól és az összetartozás örömétől megszépült arcokról.

Tudjuk, hogy ez az euforikus, a magyar történelem korábbi nagy, szabadságvédő pillanatainak forrásvidékéről táplálkozó történelmi tett aztán mérhetetlen áldozatokat követelt.

Tizenkét nap tel csak el, és a szovjet tankok moraja maga alá gyűrt minden reményt.

Halmi Iván ma 62 éve ezt írta naplójába:

„Arra ébredek, hogy rezegnek az ablakok, a sötét éjszakából mennydörgés hallatszik. De valahogy nagyon egyforma ez a dörgés (…) Az ablakhoz botorkálok. Csak nem?... De igen. Buda felől látszanak a torkolattüzek. Hát mégis? …Hát mégse?... Hajnali öt órát mutatnak a vekker foszforeszkáló mutatói. 1956. november 4. Vasárnap. Megkezdődött Budapest ostroma.”

A harcokban elesettek és a sebesültek, a megtorlás során kivégzettek és a bebörtönzöttek, a polgári életükben megnyomorítottak és az országot elhagyni kényszerülők élete pecsételte meg vérrel-verítékkel az október 23-án kötött nemzeti szövetséget. Mégis, a kommunista diktatúra ránk erőltetett álarca felhasadt, és felragyoghatott igazi valónk: egy szabadságszerető, a demokrácia és a polgári világrend sutba dobott eszméit szívében őrző, szolidáris nemzeté.

Ez a színvallás megrendítette a jólétbe kényelmesedő Nyugatot, és megerősítette a többi elnyomott nemzet hitét, hogy lehet még másképp. Ez az első „csorba”, amely a megváltoztathatatlannak tűnő világrenden esett, még nem halálos, de sosem gyógyuló sebet ejtett a Szovjetunió testén. Hiába roppantak meg és törtek halomba emberi gerincek a kádári konszolidáció és gulyáskommunizmus évtizedei során, mégiscsak volt mibe kapaszkodnunk, volt mire büszkének lennünk, és volt lelki-szellemi alapunk az építkezésre a rendszerváltáskor.

Igazodási pontként szolgál és felkiáltójelként áll előttünk ma is ez az évtizedeken át eltagadott két nap: október 23. fénylő csillaga és november 4. mélységes sötétsége.

Ha tükörbe nézünk, ma is azt a tiszta-szép arcot keressük önmagunkon, amely ekkor megmutatkozott: Halmi Iván és drága édesapám vonásait.

(Forrás: Halmi Iván: Októberi napló, 1956. Karcolatok a szabadságharc napjaiból, Zempléni Múzsa)