1956 gyerekszemmel – Viki forradalma

Viki 1956-ban nyolcéves. Anyukája és apukája nagyon korán mennek dolgozni. Így reggelente nagymama kelti, haját befonja, feltűzi. Egyetlen kislány sem jár kiengedett hajjal, legfeljebb ünnepnapokon. Nagymamával sorban állni is jó. Húsért, zöldségért, bármiért. Pacalért a vágóhídon, egy darab citromért a piacon.

Nagymama nem csupán apu anyukája, ő szövetséges, lelki társ. Ők ketten egyek. Viki nem járt óvodába, mindig nagymamával volt. Apró kora óta beíratott tagja a Boráros téri könyvtárnak. Rengeteg mesekönyv kerül haza, amelyekből a betűkkel korán megismerkedő Viki olvas fel nagymamának. A Felvidékről származó nagymama beszél németül, tótul, törve magyarul, de olvasni nem tud. Nagyon szereti a szép történeteket hallgatni. A sok gyönyörű mese az életük részévé válik. Ezeket el is lehet játszani a gyerekekkel. Királylányok és királyfik költöznek az utcába, sárkányok és beszélő állatok. Legjobb barátnőjével, Marikával színdarabokat rendeznek, mindenki szerepelhet, a hiányzó szereplőket a fantázia pótolja.

Esténként alig tudják hazacsalogatni a gyereksereget a munkából fáradtan hazajövő anyukák.

Jöhet a fürdés! Fürdőszoba nincs, de van egy nagy lavór. Viki beleáll, nagymama csiklandozó langyos vízzel önti le. Lecsutakolja szappannal, majd újabb zuhany következik. Ez finom! Irány az ágy! Sok közös titkuk van, egy kicsit még beszélgetnek, aztán győz az álmosság. Reggel indulás az iskolába! Viki szereti.

Csak felnőttként tudja majd meg, hogy tanárai száműzött pedagógusok voltak, sokan egyetemi tanszékről kerültek a peremkerületi iskola felső tagozatába, és még örülhettek, hogy nem messzebbre.

Viki egyelőre most csak másodikos egy csupa kislányból álló osztályban. Minden tanévben új tanító nénit kapnak, most is. A tavalyi elsős nagyon szigorú volt. Viki folyékonyan olvasott, de a mártogatós toll kifogott rajta. Csúnyán írt, füzetét a tanító néni büntetésből a hátára tűzte. Vikinek szégyenkezve kellett kerülgetni a rozzant padsorokat, hogy mindenki lássa a rossz példát.

A tanító néni azonban célt tévesztett, a gyerekekben szánalom és együttérzés támadt Viki iránt.

Akkor is, amikor egy nagy, papírosból kivágott piros nyelvet akasztott a mindenkivel csevegni vágyó kislány nyakába. Viki az osztállyal szemben állt, nyakában a megalázó jelvénnyel. Nagyon fájdalmas érzés volt, de a gyerekek nem nevették ki. Ez volt a múlt, az első osztály, idén másik tanító néni van, ő kedvesebbnek látszik.

Kép

Kép: Veres Gabriella

Iskola után Viki hazamegy nagymamával. Otthon papucsot húz.

Tavasszal ez még cipő volt, de kinőtte. Apu ügyesen lemetszette a cipő elejét és hátulját, így lett nyári szandál a cipőből.

A gyerekláb azonban növekszik, ősszel a szandál már papuccsá alakítva szolgálja kis gazdáját. Nagymama finom ebédet tálal: a krumplilevesnek nincs párja! Ebéd utáni nasi nincs, nem is ismerik. Csoki? A csokinak csúfolt kemény és vacak ízű termékeknek a neve is rémes: Inota szelet (ez valami gyár) meg Gránit. Néha akad azért egy nyalóka, hogy valamivel rombolhassák a fogukat a gyerekek. Még jó, hogy van alma, ami az orvost távol tartja. A leckeírás után pedig vár az utca, a játék!

Rossz idő esetén remek szórakozás a rádiózás. A gyerekek az összes nekik szóló hangjátékot ismerik, és ha az idő jóra változik, ezeket mind eljátsszák. Ha nincs jó műsor, nagymama a fiatalkoráról mesél. Ha mindenki otthon van, még énekelnek is. Kisebb felfedező utakra is mehetnek Marikával a környékbeli utcákban. Marika Viki válláig ér, de nem félénk. Még a sörösló gazdájának is nekimegy, ha az bántja az elgyötört állatot! Együttes erővel kísérlik meg kislapáttal átfúrni a Földet, hogy megnézzék, mi van odaát.

Vasárnap Viki istentiszteletre megy nagymamával. A következő tanévben majd a hittanra járók bizonyítványa erősen leromlik.

A harmadikos tanító néni kicsivel több szorgalmat vár el azoktól, akik nem kisdobosok.

Ez azonban még messze van, ma Viki anyukája aggódó arccal jön haza. „Fóradalom van, fóradalom!” – mondja. Nagyon félnek. Aki átélte a háborút, az könnyen megijed. A nagymama, nagypapa, anyu és apu meg az iskolatársak, szomszédok jelentik a biztonságos világot. Ami azon túl van, az ismeretlen.

Kép

Kép: Veres Gabriella

Néhány napig iskola sincs. „Tudtam, hogy lesz valami – gondolja Viki. – Nagymama megmondta, amikor januárban a nagy földrengés volt.” Akkor a szekrény tetején összekoccantak az üvegek, megreccsentek a bútorok. Nagymama megfogta Viki kezét, és kifutottak a hideg udvarra. Később jött a hír, hogy Soroksáron és környékén mozdult meg a föld, áldozatok is voltak.

„Az ember és a természet együtt lélegzik, ez jel!” – mondta akkor nagymama. És most „fóradalom” van.

Néhány nap múlva morajlás hallatszik a Juta-domb felől, majd tankok jelennek meg. Senki sem tudja, honnan jönnek, a város felé mennek. Robbanások, dörrenések, lövések hallatszanak. Repülő húz el. Vikiben olyan félelem ébred, amit még most is érez, ha eszébe jut. Pár nap múlva a tankok a Lehel utcán is végigzörögnek, csövük előre mered, a gyerekek rettegve nézik. Nincs játék, nincs nevetés. Rettegés van.

Amikor már több napja nincs ágyúzengés, újra elindul a tanítás. A tanító néni asztalán sok kis aranyos színű dolog van.

Névsor szerint osztja ki a gyerekeknek a Vöröskereszt ajándékát: igazi svájci csokit.

Molekulánként szopogatják el a csodát, az aranyos papírt pedig kisimogatva mindenki elteszi.

Nagypapa mindennap egy nagy zsákkal indul a Juta-domb felé. Ágyúlövedékek hüvelyét gyűjti. Hadviselt ember, nem kell félteni, hogy baja lesz. Letisztogatja őket, majd gyűjteményét talicskába teszi, és Viki társaságában elviszi a vasas nénihez. Egy kis pénz vándorol nagypapa zsebébe, hazafelé Viki ülhet a talicskába.

A forradalom véget ért, egy új időszak kezdődik Viki és az őt körülvevők életében. De ez már egy másik történet. Ebbe az új történetbe majd én is belépek, mert Viki az én anyukám.