Megtelt – Völgykaland 2.

Egy sűrű lombú cseresznyefa alatt Földes László a Hobo Klubban a dalszövegírásról beszél, közben sok személyes emléket is megoszt velünk. Csak a mély, utánozhatatlan, versmondásra teremtett hangját hallom, körülötte, az árnyékban  már nincs  hely. A hatvanas években elsősorban az amerikai előadók és együttesek hatottak rá, így például a Rolling Stones, Bob Dylan vagy Allen Ginsberg költészete. Kezdetben csak hallás után énekelte ezeket a dalokat, majd az Új Symposion újvidéki irodalmi, művészeti folyóiratnak köszönhetően, később pedig a külföldről beszerzett szövegkönyveknek hála, megismerkedhetett az eredeti angol szövegekkel, melyeket aztán elkezdett lefordítani. Ennek köszönhetően John Lennon, Jim Morrison, Allen Ginsberg és Bob Dylan szövegeinek tartalmi mondanivalója teljesen új távlatokat nyitott meg előtte. Mindezeknek hatására kezdett el aztán saját szövegeket írni. Akkoriban nem voltak olyan szövegírók, akik kritikus hangvételű írásaikkal társadalmi kérdéseket és ideológiai határokat feszegettek volna.

Hobo a cseresznyefa alatt

Szövegeit mindig félreértették,  így például a Kexnek írt Csillagok ne ragyogjatok című dal csillagja kapcsán mindenki az ötágú, vörös csillagra gondolt, vagy a „Menj vissza vándor, nem lehet két hazád” sort teljesen másként magyarázták (félre) a 90-es években és napjainkban. Holott ő szövegíráskor egyszerűen csak megírja azt, ami jön. Az, hogy a világ problémái mennyire alakulnak ciklikusan, vagy épp milyen szemüvegen keresztül néznek a befogadók, már nem rá tartozik. Csupán egyszer írt felkérésre, a Kopaszkutya filmdalait, amelyeket saját bevallása szerint ma már nem igazán szeret.

A közel ötvenévnyi szövegíró munkássága mellett legfontosabbnak a koncertezést tartja, a közvetlen hatást és találkozást. A kortárs zenei és művészeti  élet kapcsán keserűen jegyzi meg, hogy sajnos ma már sokkal inkább az számít, hogy valaki mit mond, és nem az, amit tesz.

Kapolcson eső utáni, ázott föld illata fogad. Az enyhülés elmarad, a felhők dunsztja alatt a programfüzettel legyezgetem magam. A Hagyományok Háza udvaránál van épp nyitva. „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” szabadegyetemi beszélgetés pont akkortájt kezdődik, mikor lesodor a tömeg a buszról. Széki Sós János széki író, költő valamint Rostás „Mazsi” Mihály zenésszel beszélget Rosonczy-Kovács Mihály. Az idézet még a ’89-es román forradalom idejéből származik, amikor a marosvásárhelyi magyarokat körbezárták a románok, s a környékbeli cigányok siettek segítségükre. Hobó előadása után úgy érzem, jólesne egy kicsit az összetartozásról és egymás segítéséről hallani,  mert bizony a zenei világban ez nem mindig valósul meg.  

Rosonczy-Kovács Mihály, beszélgetőtársak Rostás Mazsi Mihály zenész és Széki Soós János költő-író

Az élet egyik legszebb időszakát, az udvarlás és házasságkötés idei hagyományokat vetik össze a meghívott vendégek, és kiderül, hogy rengeteg közös vonás van a széki és az oláh cigány kultúra szokásaiban, azonban Széki Sós János már múlt időben beszél, míg a Romengo együttes zenésze, Rostás „Mazsi” még mindig a jelen időt használja. Náluk még élő hagyomány az udvarlás. Két generációval korábban még a szülők jelölték ki a jövendőbelit, napjainkban inkább az érzelmek számítanak. A szerelem feléledése után

a fiú szülei felkeresik a lány családját, és engedélyt kérnek az udvarlásra. „Ez akár a Facebookon is megtörténhet”, 

mondja nevetve Mazsi. A szüzesség azonban a mai napig fontos, amelyről a szülők garanciát adnak, az esküvőn a korona jelzi a lány fején érintetlenségét. Rostás Mihály a gyönyörű hangú Lakatos Mónikát tizenöt éves korában vette feleségül. A lakodalom mind a székieknél, mind a cigányoknál több száz fős, kivéve, ha a lányt megszöktették, mert akkor a lagzi már jóval szerényebb keretek között zajlik. Széken a lányokat általában az egyik keresztanya kontyolta fel, jelezve, hogy a lány már asszony, a cigányoknál pedig fehér helyett vörös ruhát kap.

KAF a Kaláka udvarában

Bár mást terveztem az estére, a Kaláka udvar felé irányítom lépteim, ekkor még nem sejtem, hogy aznap másodjára fogom hallani  Ceaușescu  nevét. Lackfi János vendége Kovács András Ferenc erdélyi, magyar költő valamint a Sebő együttes. KAF Weöres Sándorról, a „nyugdíjas óvodás”-ról beszél. A versimpróban most sem kímélte a szerzőket a közönség: gránátalmafa, macskaalom, rémálom, hörcsögketrec valamint szublimáció szavakból kellett néhány Sebő-dal alatt egy verset összeütniük a költőknek. KAF bravúrosan oldja meg alig tízperc alatt a kihívást:

hős ceaușescuk szublimációját
demokrácoktól sobri nácik tolják
az illatos nyomor csak macskaalom
a túlbűzlés sem hit csak vakhatalom
a rémálom se rém csak hörcsögketrec
az est mely hashajtó vicc agygörcsöknek hecc
szebb volna ránk ha áldást vallana
fölöttünk vérző gránátalmafa

A szerkesztő epilógja:

Hajnali kettő körül a „Képmás-házban” is kísértett a román diktátor. Tóth Ildikóval és Domokos Lászlóval a Versudvar Képmás-estje után folytattuk a beszélgetést. Kiderült, hogy Laci kivételes szakácstehetségét az étel utáni gyermeki vágyakozás ihlette, pontosabban a román kommunizmus idején átélt éhezés. Mesélt a kisgyerek keserűségéről – akit a bolt előtt virrasztó szülei beállítanak a sorba maguk helyett, hogy ők dolgozni mehessenek – s éppen előtte fogy el az áhított vaj.

„Mindig éhes voltam, ez egy gyereknek nagy szenvedés – mondja a színész –, de néha az átélt nehézségek ajándékot teremnek, mint a kagylóban termelődött gyöngy.”

Milyen érdekes, hogy Bolyki László előző esti kintsugi-története is erről szól. (Szám Kati) >>>>>>