Más-kép 4.: Iphigénia a mennyországban

Az embert megigézi az örökkévalóság.

Azt kérdezzük hát:

visszhangot vernek-e tetteink a századok során?

Hallják-e nevünket idegenek, ha már rég nem leszünk?

Kérdezik-e majd, kik voltunk? Milyen bátran küzdöttünk, milyen lángolóan szerettünk?

Odüsszeusz

A nyitóidézet Odüsszeusznak tulajdonított mondás. Szerzőjének a legtöbben valószínűleg Homéroszt tartanák, ám valójában Daniel Benioff, 1970-es születésű amerikai rendező és forgatókönyvíró írta. A Trója c. film nyitószövege jól tükrözi a megváltás előtti ember vágyát az örökkévalóságra. Fát ültetni, könyvet írni, nevet szerezni háborúban – az örökkévalóság felé vivő tettek. De mi lesz, ha a könyv elkallódik, a fa kiszárad, s elfelejtik nevünket az emlékezők? Kezdjük hát az ókori görögök mennyország-elképzelésével!  

A Boldogok szigetéről (vagy a Gyönyörök szigetéről) már mindenki hallott.

A legtöbb ember legalább Mozart művéből ismeri az elysiumi mezőket, az aranykort siratóknak ismerősnek tűnik a legendás Hüperboreasz. Úgy tűnik, az emberiség kollektív tudatába kitörölhetetlenül beleégett a romlatlan Paradicsom és az ide újraeljutás reménye, ami a mi keresztény fogalmaink szerint a mennyországnak felel meg. A bejutást egyfelől a történelem végére tesszük, másfelől saját halálunk utánra. Elíziumot így mindenképpen kívül helyezzük az ember által felfogható tér és idő keretein; az ókori hősöktől eltérően ma már a legkalandvágyóbb űrhajós, a legbátrabb felfedező, a legelszántabb szerelmes sem indul el megtalálni a felhők fölött a mennyet, az óceán alatt Atlantiszt, vagy éppen kiszabadítani Eurüdikét a pokolból.

Némileg szándékosan kevertük a megnevezéseket, amelyeket még a zsidó-keresztény kultúrkörön belül is csüggesztően nehéz feladat lenne rendbe rakni. És akkor még nem is beszéltünk a Dzsannáról (Iszlám), a sok keresztény számára is hihetőnek és szimpatikusnak tűnő reinkarnációról (hinduizmus), vagy a belegondolva igencsak zavarba ejtő nirvánáról (buddhizmus).

Közhelyeink szerint a török harcosokat a hetedik mennyországban a hurik várják örök boldogsággal – igazán nem nagy ár egy gyors és hősies halálért.

A Terebess Ázsia Lexikon szerint „a Korán sok helyen utal a hurikra, »megtisztított feleségekként« és »makulátlan szüzekként« emlegeti őket. A hagyomány aztán tovább színezte a hurikról kialakult érzéki képet, s meghatározta feladataik egy részét is. Például, amikor a hívő belép a Paradicsomba, egy nagy csoport hurit kap, s ezek közül mindegyikkel annyiszor szeretkezhet, ahány napot Ramadán hónapban végigböjtölt, és ahány jótettet élete során cselekedett.” A modern business és reklámipar már a földön megvalósította ezt a grandiózus álmot: néhány magyar sajtótermék is beszámolt nemrég egy kolumbiai cég nagy botrányt kavaró szolgáltatásáról. A háromnapos kiruccanás során magánszigetre viszik a Kedves Ügyfelet, ahol korlátlan szex, étel-, ital- és drogfogyasztás várja. A mennyiségi boldogság akkurátusan garantált: 30 vendégre 60 hölgy jut, s egy kiválasztott órában egy ügyfelet 16 hölgy „kényeztet”.

Mások persze másképp képzelik el a pásztorórát… Némely muszlim teológus, például Al-Bajdáví, inkább metaforikusan értelmezi a hurik fogalmát. Egyes magyarázatok szerint Mohamed próféta a keresztény Paradicsom ábrázolásain látott angyalokat gondolta huriknak.

A kereszténység álláspontja ezzel szemben elég egyértelmű: a mennyországban nincs szex, az angyalok nem testi lények, így nemük sincs.

Látszólag nem túl jó Jézus marketingje, valljuk be: egy mai macsó férfi ennél kevésbé talán csak a nirvánába vágyakozik. Viccek szerint még a pokolba is inkább! De elképzelhető-e, hogy a minket végtelenül szerető Isten a legnagyobb élvezetet eleve bűnné tette volna, s kizárta volna a mennyországból? A válasz biztosan nem, de a magyarázatot még megsejdíteni is nehéz. Isten gondolatai végtelenül magasabbak az emberekénél. Mohamed markáns elképzelésétől eltérően mi nem gondoljuk, hogy tudjuk, milyen lesz a mennyország, s a testi érintés és egyesülés csodájának milyen ideája fog ott uralkodni. Ám nem is ez a lényeg, ha valóban bízunk Istenben.

A földi paradicsom elérésének hedonista-kapitalista útjáról nem is kell többet beszélnünk, ennek csömörét bőséges szociológiai kutatások bizonyítják. A marxi utat pedig volt alkalmunk kipróbálni: a tapasztalatok szerint se a túlerőltetett élvezet (privát „boldogság”, amelyért a közjó feláldozható), se a túlerőltetett igazságosság (közös „boldogság”, amelyért az egyéni érdek, sőt, az egyén is feláldozható) nem vezet messze, ha a valódi boldogságot keressük. A kapitalizmus individualizmusa és a szocializmus kollektivizmusa társadalmi programként ha két különböző oldalról is, de egyaránt elvéti a keskeny utat.

A boldogság kék madara, a mennyország felhője kicsúszik kezünkből, ha direktben kergetjük.

Szinte lehetetlen például jó festményt keresni a Boldogok szigetéről. Bár festők és szobrászok hada mintázta meg a görög mitológia alakjait, s számtalan hősről (pl. Akhilleuszról, Meneláoszról, Patrokloszról, sőt, egyesek szerint még a bűnös Aiászról is) tudvalevő, hogy ide jutott hősiessége jutalmaként, őket mindig jellegzetes cselekedeteikkel, helyzeteikben ábrázolják. A Boldogok szigete legfeljebb messziről tűnik fel képeken, esetleg az odavezető út…

Erőszakmentes korunknak a véreskezű hősöknél jobban megfelel, ha egy igazán sokat szenvedett és makulátlan hősnővel azonosítjuk a Boldogok szigetének lakóit. Ő Iphigenia. Agamemnónnak Klütaimnésztrától született gyönyörű lányát fel kellett áldoznia a haragvó Artemisz istennőnek, aki ettől megbékélve elragadta őt az áldozati helyről (Ábrahám–Izsák áldozatelkerülésének előképe). Iphigénia egyes változatok szerint később még megmenti testvérét, Oresztészt Taurisz szigetén. Végül egyesül a halhatatlanná lett Akhilleusszal a Boldogok szigetén.

A görögök kinyilatkoztatás előtti hitvilága sok mindent megsejt, ám a túlvilággal kapcsolatos lényegi kérdésekre alapvetően eltérő és bizonytalan válaszokat ad. Szigetre vagy Olümposzra kerülnek a megdicsőültek? Istenek lesznek vagy azok szolgái? A görög alvilág, a Tartarosz nirvána, tisztítótűz vagy pokol? Elfelejtjük földi életünket, vagy szenvedünk bűneinkért? Van vége és van visszatérés belőle? VAN FELTÁMADÁS???

Ám Iphigénia példájának van egy nagyon fontos és nagyon keresztényi tanulsága! Nem csak szorgalommal, erőfeszítéssel, sőt emberfeletti tettekkel lehet bejutni a mennyországba.

Agamemnón nem szadista apa, inkább az összetrombitált, de hajózásra alkalmas szél híján lincshangulatban lévő görög seregek áldozata, a nép bábjává lett szerencsétlen diktátor előképe. Aki egyébként el is nyeri (méltó?) büntetését tíz évvel később, Trójából hazatérve. Iphigénia nem hajt végre hősi tettet, ám mégis csendes hősiességgel tűri a halált. Artemisz istennőt nem annyira a véres áldozat, mint a leány alázatos önfeláldozása békíti ki. Iphigénia Izsákhoz hasonlóan belenyugszik az isteni rendbe, amelynek apja akarata is alá van rendelve: saját fiatal életének látszólag értelmetlen és igazságtalan feláldozásába. Éppen úgy, mint Krisztus…

F. Leighton: Idill. Kép forrása: Wikipédia

Sir Frederick Leighton (1830–1896) angol festő és szobrász, akit az akadémista és a preraffaelita iskola is büszkén magáénak vall. Kereskedő családból származott, de Viktória királynő örökletes bárói címet adományozott neki. Ez a kor modernizálódását jelzi: ő volt az első főúri címet kapott festőművész. A sors fintora, hogy báróságát, amely vele ki is halt, csak egy napig tudta élvezni korai halála miatt. Leighton Londonban és Firenzében tanult, négy évig Párizsban élt. 17 éves korában találkozott Arthur Schopenhauerrel Frankfurtban, s megrajzolta a filozófust. Az 1900-as Párizsi világkiállításon az ő képei képviselték Angliát. A művészt a neoklasszikus iskolához is szokták sorolni, s a Pitonnal harcoló atléta c. szobrát az Új szobrászat elindítójának tartják. Ezzel Leighton és a többi preraffaelita visszatért a realisztikus test- és természetábrázoláshoz, mitologikus és bibliai témákhoz, magasfokú szimbolizmushoz. Ezzel köreikben fanyalgást váltottak ki, mivel a korai XX. század mozgalmai szakítottak és lenézték a XIX. század művészetét, „rossznak” és „elnyomónak” bélyegezve azt, amelytől a modern festészet és szobrászat „felszabadít”. Frederick Leighton nem keverendő össze névrokonával, a hasonló stílusban festő, szintén híres Edmund Blair Leightonnal vagy annak szintén művész édesapjával, Charles Blair Leightonnal. Frederick Leighton háza a londoni Holland Parkban ma a Leighton House Múzeumnak ad otthont.