A jó befektetés

Közhely, de történetekben élünk. Azzal, ahogyan a velünk megeső dolgokból – mint gyöngyökből a láncot – elbeszélést készítünk, összefüggéseket veszünk észre, hősöket és ellenhősöket avatunk, érzelmeket ébresztünk és következtetéseket vonunk le. Aztán elcsomózzuk őket, hogy magunkkal vihessük, magunkon viselhessük a kedvenceket. És amikor évekkel később a családi ebédnél valamelyikünk felkiált: „Emlékszel, amikor Nelli néni kalapban…?” – mindenkiben újraébred valami régi, valami új. És mint az ígéretteli angol esküvőkön, valami kék is – hogy legyen benne egy kis boldogság.  

Agykutatók rámutattak, hogy amikor történeteket hallgatunk, akkor agyhullámaink is összehangolódnak, egy ritmusban ringatózunk a jól elbeszélt histórián.  

Arra azonban kevésbé gondolunk, hogy a történetmesélésnek pénzben pontosan kifejezhető gazdasági értéke is van. És ezúttal nem arról van szó, hogy „mindennek meg kell fizetni az árát”, hanem arról, hogy „jó befektetés” lehet a sztori, ha épp nincs más ötletünk. De akkor is, ha van. Erre Rob Walker és Joshua Glenn világítottak rá. Nem kutatóként, hanem újságíróként tizenöt éve. Fogták magukat, és az egyik legnagyobb online áruházban vettek kétszáz olcsó tárgyat. Igazság szerint egyik csúnyább és giccsesebb volt, mint a másik. Apró, elnagyolt festésű porcelánfigurák, műanyag játékok, kedves, de megbocsáthatatlanul rút szuvenírek.  

Az volt a lényeg, hogy mai árfolyamon számítva ne legyenek drágábbak 200-400 forintnál. Amikor megvolt mind a kétszáz, felkértek kétszáz ismert, neves vagy feltörekvő szépírót, hogy írjanak egy-egy adott darabhoz egy rövid, féloldalas történetet. Így született meg a pillangóval nyomott alumíniumtárcához egy különleges szerelmi ismerkedés vagy egy tollhoz egy gyermekkori trauma elbeszélése.  

Amikor elkészültek a szövegek, Walkerék minden tárgyat újra meghirdettek ott, ahonnan származtak, úgy, hogy közzé tették az áruk leírásában a sztorit. Mindre licitálni lehetett. Mit gondolnak, több pénzért mentek el, mint amennyibe eredetileg kerültek? Ha igen, vajon mennyivel?  

Nos, a 0.90 centes tárca 125 dollárért, az iszonyúságában is kedves porcelán minilófej pedig 2000 százalékos növekménnyel. Döbbenetes volt a többlet.  

A befolyt plusz összeg jótékonysági célokra ment, a projektből pedig könyvek születtek a kiválasztott legjobb száz történetet közreadva. 

Lehetséges, hogy életünk valutájának aranya a történet? Lehet, hogy jobban és többet kellene figyelnünk a már meglévőinkre és azokra, amelyek csak most születnek? Talán most van időnk erre is gondolni. Azért, hogy aztán télen visszatölthessük ezeket a kincseket oda, ahonnan indultak. Magunkba. És akkor lesz miből továbbmenni a jövőbe. Apropó, jövő! Erről eszembe jut, amikor Nelli néni, kalapban...   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.