Özbas Szofi: „Ha az ember megosztja a fájdalmát, megfelezi a bánatát”

Néhány hete lettél másodszor is Európa-bajnok. Amikor elnyersz egy ilyen kitüntető címet, ki tudod élvezni a sikert? Vagy máris a következő cél jár a fejedben?

Rengeteget dolgoztam azon, hogy teljesen benne tudjak lenni az adott pillanatban. Ilyenkor megszűnik az, ami következhet, és az is, ami már mögöttem van. Csak arra koncentrálok, ami épp történik. Különben nem is lenne sok értelme hajkurászni ezeket az élményeket. Nemigen értem azokat, akik már a győzelem pillanatában a következő versenyről beszélnek. Az, hogy tavaly is megnyertem az Eb-t, csodás emlék, de idén a szőnyegre lépve ezt ki kellett zárnom. Ott nem segített volna. Ott csak az segít, ha jelen vagyok, ami a pozitív élményekre éppúgy igaz, mint a negatívokra. 

A korábbi sikerekbe ugyanúgy túlzottan bele lehet kapaszkodni, mint a vereségekbe, de én ezt a versenyt tiszta lappal akartam kezdeni és tisztelettel. Magam felé is.

Egyszer azt is mondtad, a dzsúdóban nem is az eredmények, hanem az élmények motiválnak. Milyen élmények?

Elsősorban érzések. Ha visszagondolok egy versenyre, nem feltétlenül az jut eszembe, hogy nyertem vagy veszítettem, hanem az, hogy mit éreztem közben. Például egy hosszabbításos mérkőzésnél, amikor mindketten fáradtak vagyunk, de érzem, hogy én még egy fél lépéssel előrébb járok az ellenfelemnél – az valami nagyon valódi érzés. Ezekből tudok erőt meríteni, persze a győzelem önmagában is csodálatos. Most, az Európa-bajnoki döntő után egyszerűen kifakadt belőlem az öröm. De a nehezebb élményektől is nagyon sokat kapok.

A dzsúdószőnyegre, a tatamira ugyanazt az énedet kell felvinned, aki civilben vagy?

Szerintem nem illek bele a sztereotipizált „élsportoló” kategóriába. Nem úgy kelek és fekszem, hogy a sport lebeg a szemem előtt. Nekem úgy működik jól ez az egész, ha el tudok vonatkoztatni tőle. Van egy civil Szofi, és van egy dzsúdós Szofi. Nyilván ez csak nyelvi játék, de úgy értem: ahány közegben létezem, annyiféleképp reagálok helyzetekre. Nagyon sok olyan ismerősöm is van, akiket nem a dzsúdón keresztül ismertem meg, és velük mindig nagyokat nevetünk, amikor meglátják a versenyfotóimat. Mert civilben ők egy teljesen más Szofit ismertek meg, ugyanakkor mindkét Szofi egyformán valódi.

Kik azok a fontos emberek az életedben, akiknek úgymond nincs köze a sporthoz?

Tegnap véletlenül összefutottam az utcán egy barátommal, akit egy hangszerboltban ismertem meg még fiatalabb koromban. Akkoriban nagyon érdekelt a zene és a gitár. Egy edzőtáborban, amikor a többiek két edzés között pihentek, én elmentem egy hangszerboltba, és ő volt az eladó. 

A teljes ellentétem: idősebb, fekete hajú rocker srác, szakállal, bakancsban. A zene kötött össze minket, nem a sport, de én az ő közegében is ugyanolyan komfortosan mozogtam, mint a dzsúdó világában. 

Ezek a kapcsolatok nagyon fontosak nekem, hogy ennek a másik Szofinak a világából is tudjak táplálkozni.

Mit jelent neked a zene?

Gitározom, bár csak autodidakta módon tanultam, szóval nem vagyok magas szinten. De magamban jól el tudok zenélgetni. Főleg akusztikus dalokat játszom: Bryan Adams-t, Led Zeppelint, tanultam Metallicát is – inkább az akusztikus szólókat. A zene jó eszköz arra, hogy el tudjak vonatkoztatni.

Hogyan fogadta a profi sportos környezeted – elsősorban az edződ – azt, hogy ennyire sokoldalú vagy, és nem csak a sport tölti ki az életed?

Ez hosszú tanulási folyamat volt az edzőm, Toncs Péter részéről, de részemről is. Mert amikor az ember bizonyos értelemben más, mint a többiek, felvetődik benne: lehet, hogy én vagyok a probléma? Idő kellett, mire rájöttem, hogy nincs olyan, hogy normális vagy nem normális. Ahány ember, annyiféle norma létezik. El kellett fogadnom, hogy nekem ez a fajta másság működik, és ebben Toncs Péter nagyon sokat segített. Neki is meg kellett törnie azokat a klasszikus edzői hiedelmeket, hogy csak egyféleképpen lehet jól felkészülni egy versenyre. Nekem szabadságra van szükségem, és ő ezt megadja.

Kép

Özbas Szofi párjával és gitárjával

Egy nagy verseny előtti felkészülés során miben nyilvánul meg ez a szabadság?

Érzelmes ember vagyok, és megtanultam, hogy az érzéseimet nem elnyomni kell. 

Persze sokkal több vagyok, mint az érzéseim, azaz teljesen átadnom se szabad magam nekik, de nagyon őszintének kell lennem magammal. 

Ha azt érzem, hogy most a pihenés többet segít, mint az edzés, akkor meg kell lépnem. Akkor is, ha valaki ezt nem érti. Van, amikor át kell löknöm magam egy holtponton, és van, amikor a nyugalom segít igazán. Ezeket csak úgy lehet felismerni, ha az ember befelé figyel.

A pszichológiát – amit két aktív tanulmányi évet követően a Los Angeles-i olimpia után tervezel folytatni – magad, a lelked karbantartása miatt kezdted el tanulni?

Elsősorban nem magam miatt, de ahogy jártam az órákra, sokszor volt olyan megkönnyebbülés-érzésem, hogy „akkor ezt tényleg jól éreztem”. Mintha azokat az intuitív dolgokat, amik addig csak belül léteztek, egyszer csak leírták volna nekem. Főleg azért kezdtem el, mert megtapasztaltam: ha az ember megosztja a fájdalmát, akkor minimum megfelezi a bánatát. És ez a megkönnyebbülés valami hihetetlen jó érzés.

Mondhatjuk, hogy a sport megtanított küzdeni, a pszichológia pedig arra, hogy néha gyenge is merj lenni?

Igen, bár a sport is hatalmas tanító mindkét szempontból. Az élsport sem csak keménységből áll. Nekem például nagyon sokat jelent az a közösségi élmény, amikor az ember bemegy a terembe, körbenéz, és érzi, hogy nincs egyedül. Ez a valahova tartozás érzése gyerekkoromban még nem igazán volt meg, most viszont érzem, milyen sokat ad, hogy egy olyan csapat része lehetek, akik szeretnek engem, és akiket én is szeretek.

A női küzdősportolókat gyakran körbeveszik sztereotípiák. Te találkozol ilyenekkel?

Előfordult, hogy beskatulyáztak, de én nőként mindig igyekeztem leválasztani magamról azt, hogy küzdősportoló vagyok. Egy új társaságban sosem így gondolok magamra, hanem egyszerűen Szofiként. 

A sport fontos része az életemnek, de nem ez teszi ki az egészet – és aki nem adja meg nekem azt a tiszteletet, hogy előítéletek nélkül ismerjen meg, azt nem is nagyon akarom meggyőzni arról, hogy valójában milyen vagyok.

A nőiességedet hogyan éled meg?

Lehet, sablonos válasz lesz, de az öltözködésen keresztül mindenképp. Bár nem vagyok egy túl „okos vásárló” (nevet). Egy izmosabb, szikárabb sportolói testalkatra nem könnyű ruhát találni, de nekem nagyon fontos, hogy jól érezzem magam abban, amit viselek. Az olimpia előtt például mindig civil ruhában mentem edzésre – meg is néztek a többiek, hogy reggel is más szettben, délután megint másikban. Nagyon élvezem az ilyesmit.

Nehéz hozzád közel kerülni?

Az érzékenységemből fakadóan nagyon erősek a receptoraim. Gyorsan megérzem, hogy valaki őszinte-e. És szerintem a legizgalmasabb beszélgetések akkor születnek, amikor senki nem vesz fel szerepet vagy maszkot. Ha valaki őszinte és spontán, akkor én is teljesen őszinte és spontán tudok lenni mellette, viszont az elutasítást vagy az érdekből közeledést is gyorsan megérzem. Érdekes, de sokszor könnyebben megtalálom a közös hangot idősebb emberekkel, akár a nyugdíjas korosztállyal, mint a saját generációmmal.

Ki az, aki a legjobban ismeri az igazi Szofit?

Van egy néni, aki már szinte a „nagymamám”. Gimnazista koromban ismertem meg egy termálvizes szaunában, ahová a versenyek előtti fogyasztás miatt jártam. Az átlagéletkor ott körülbelül nyolcvanöt év volt – plusz én. Ő pedig annyira életvidám és spontán személyiség, hogy egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. A kapcsolatunk azóta nagyon elmélyült, heti szinten beszélünk, most is voltam náluk. Ő az egyik ember, akiről tényleg azt érzem, hogy igazán ért engem.

És milyen egy kétszeres Európa-bajnok dzsúdós otthona – mennyire fontos az, ahol élsz?

Az otthonom még most épül. A második olimpiám után sikerült vennem egy ingatlant Szentendrén, amit fel kell újítani. Ezért még nem lakom ott, de már most nagyon erősen érzem, hogy az a hely lesz az otthonom. 

Ám az otthonérzést igazából a párom, Bicsák Bence adja meg nekem, aki szintén sportol, triatlonozik. A párizsi olimpián találkoztunk.

Kép

Özbas Szofi és Bicsák Bence

Mi a kapcsolatotok titka?

Az, hogy a kapcsolatban egyikünk sem „élsportoló”. Két hétköznapi ember vagyunk hétköznapi problémákkal és beszélgetésekkel. Ő nagyon elfogadó ember, ami azért is fontos, mert én néha túl kritikus vagyok magammal. Mindig azt mondjuk, ha feleannyira lennék kritikus magammal, mint másokkal, sokkal jobban járnék. Viszont egy napon van a születésnapunk, és mindketten mérlegek vagyunk, ami döntéshelyzetekben néha katasztrófa… (nevet) Az biztos, hogy amióta megtaláltuk egymást, a fejlődésemben és a sikereimben Bencének óriási szerepe van.

Mit szeretnél, hogy lássanak benned azok a fiatal lányok, akik ma már példaképként tekintenek rád?

Azt, hogy szabad őszintének lenni. Klubomban, a Honvédban edzenek kis csoportok utánunk, és sokszor ott maradok velük. A legtöbbjüknek fogalma sincs, hogy ki vagyok, csak azt érzékelik, hogyan bánok velük. És én nagyon hiszek a gyerekek őszinteségében. Remélem, azt viszik tovább tőlem, hogy legyenek bátrak – mert félelmet amúgy még a legjobb sportolók is éreznek. Nem az emeli a többiek fölé az igazán jó sportolót, hogy nem fél, hanem az, hogy a félelem ellenére is odamegy, és megpróbálja. Mert onnantól már bármi megtörténhet.