„Krisztus nem győzni akart, hanem kapcsolódni az emberekhez”

Az egyháztörténet első mártírja Szent István vértanú, akinek a megkövezésekor Saul – megtérése után a későbbi Szent Pál – is jelen volt. Befolyásolta a kereszténység, a katolicizmus szentkultuszát ez?

Kovács Gergely: Az áldozatok és a szentek nem feltétlenül azonosak, bár Szent István vértanú után, még a keresztényüldözések évszázadaiban az első szentek egyben vértanúk is voltak. Eredetileg tehát az egyház csak vértanúszenteket tisztelt, összekapcsolva ezzel a szentséget és az áldozatiságot. Meghatározó ez a nyitány, de később minden korszak megalkotta a maga példaképeit: a kora középkorban a szent remeték már nem voltak áldozatok, az egyháztanítók, püspökök, rendalapítók többsége sem volt mártír.

Nem csak az életáldozat vezethet ahhoz, hogy valaki szent legyen.

Nagy Brigitta: Az ókori előzményekről eszembe jut, hogy a nyilvánosság számára is látogatható római Szent Kallixtusz-katakombákban bár halottak emlékét őrzik, mégis minden az életről szól. Mindaz a szimbólumrendszer, amivel körülvették a tufába vájt síremlékeket, az életet tiszteli, még akkor is, ha az itt eltemetett vértanúk borzasztó kegyetlen halálneme ragadja meg inkább a figyelmünket. 

Ezzel vajon nem vesszük el az ő hősies áldozatvállalásukat?

N. B.: Szerintem inkább az a kérdés, hogy vajon ők is áldozatként tekintettek magukra, vagy csak mi, az utókor definiáljuk őket így erőszakos haláluk okán. De mit is értünk ma áldozat alatt? A szónak a hétköznapi szóhasználatban olykor negatív kicsengése van, például amikor azt mondjuk valakire, hogy mártírkodik. Másrészt a szó számomra sugall egyfajta passzivitást az elszenvedő részéről, valamilyen gyengeséget, amelyet az erőszaktevő kihasznál, amellyel visszaél. Úgy érzem, hogy azok a szentek, akikhez az alapítványi munka során az utóbbi években közel kerültünk – Brenner János, Bódi Mária Magdolna, Sándor István – ilyen értelemben egyáltalán nem áldozatként élték az életüket és halták halálukat, mert tudatosan és önként elfogadták azt. 

K. G.: Jézus Krisztus esetében is gyakran rálépünk erre a félrevezető útra, amikor „leölésre vitt áldozati bárányként” emlegetjük. Persze ez egy ószövetségi kép, amely bizonyítja, hogy beteljesültek rajta a próféciák, de valójában amit Jézus az élete során tett, amiben példát adott, az önmagában is megállja a helyét, az erőszakos halál nélkül. Az ő tanításának és a hatalom kevélységének konfrontációját lehetett volna ugyan késleltetni, de akkor is mindenképp bekövetkezik. Ő pedig szeretetből és hűségből, önként adta oda az életét.

Miért nem késleltette?

K. G.: Azért, mert ő már a folyamat vége felől, az Atyával megvalósuló egység nézőpontjából tekintett a keresztáldozatra. Egyébként a Getszemáni-kert Jeruzsálem szélén van. Amikor az utolsó vacsora után Jézus elvonult oda a tanítványaival, megtehette volna, hogy egyszerűen kisétál a városból éjszaka. A szenteknél is ugyanez a nézőpontváltás teszi lehetővé az áldozat vállalását, hogy a jövő felől nézik. 

Krisztus pedig nem „legyőzte” a halált, hanem felülmúlta.

N. B.: Igen, Krisztus nem győzni akart valamin vagy valakin, hanem kapcsolódni. Kapcsolódni az emberekhez: élőkhöz és megholtakhoz is – ezért átlépett a halálon. A mi emberi torzításunk, hogy benne egy győztest akarunk látni.

Mondhatjuk azt, hogy az újabb kori vértanúk „csak” jókor döntöttek jól, és ezért lettek szentek? Azért, mert az Istennel való egység nézőpontjából szemlélték az erőszakos halált?

K. G.: A Brenner-ügyben, amelynek püspöki szakértője lehettem, volt egy nagyon különleges élményem. Az egyik tanúskodó bácsi, Brenner János egykori ministránsa szemben lakott a vértanúság dombjával, és a gyilkosság éjszakáján rossz érzésekkel, aggódva felébredt. El akart menni a papjához, de a szülei visszaparancsolták az ágyba. Másnap reggel látták őt vérbe fagyva a hóban, az egész családnak nagy lelkiismeret-furdalása lett. A fiú viszont úgy érezte másnap este, mintha valaki megfogná a vállát, és Brenner Jancsi hangján azt mondaná: ne aggódj, ennek így kellett történnie, minden így van jól. És a bácsi ezt úgy mondta el, mintha tegnapelőtt történt volna vele. A halált meghaladó élet tehát a lényeg, ehhez csak egy epizód a vértanúság és az áldozatvállalás. Persze az üdvözüléshez a halál szükséges, de a szenvedés és az erőszak nem. Aki vígan éli az életét, az is lehet szent. De legyünk őszinték: a szenvedés valamely formája többnyire mindannyiunkat elér.

A modern vértanúk életéről már sokkal többet tudunk, mint az első századok áldozatairól. Befolyásolja ez a tiszteletüket?

N. B.: Hogyne. Tükröződik például az ábrázolásaikban, amely sokszor az életükhöz – és nem feltétlenül a borzalmas halálukhoz – kapcsolódó tárgyakat avat a jelképükké, gondoljunk csak Bódi Magdolna biciklijére. Nem a fegyverrel ábrázoljuk őt, amellyel az orosz katona lelőtte. Vagy Brenner Jancsinak a ragyogó mosolya a boldoggá avatási standardképen – nem a harminckét késszúrással átlyuggatott, véres reverenda jelent meg ezen. Talán a mi emberi gondolkodásunk az, amely a tragikumot látja meg először, és az esetleg kitakarja az életüket, amelyben alkalomról alkalomra törekedtek a jó mellett dönteni. Ha csak az áldozatot látjuk, az olyan, mintha a szent passzív lenne, és ennél nagyobbat nem tévedhetnénk! 

A jó melletti döntések sora aktív és folyamatos, hiszen aktív emberek voltak, és pont az aktivitásuk váltotta ki az ellenállást, ami végül a halálukhoz vezetett.

Torzít, ha aktivitásuk ellenére azt a mozzanatot ragadunk ki az életükből, ami fölött nem volt hatalmuk.

Nem lehet, hogy könnyebb kapcsolódni egy szenthez a szenvedésen, az áldozatvállaláson keresztül?

N. B.: A modern kori szentek és boldogok esetében a kötelezően elvégzendő történészmunka, a levéltári kutatások pont arra jók, hogy közel kerüljünk a szentek nagyon is emberi vonásaihoz. Voltak egészen földi dolgaik, senki sem szent élete minden pillanatában. Például IV. Károly királlyal nem sok közös pontom volt – uralkodó, többgyerekes családapa –, viszont amin keresztül rokonszenvessé vált számomra, annak semmi köze az életszentségéhez: rajongott a Sherlock Holmes-regényekért. Én is szeretem a krimiket! Ez közelebb hozta a valós személyiségét, és persze „járulékos”, hogy közelről jobban látszik az életszentség is. A régi szentekről ezzel szemben keveset tudunk, hozzájuk azért könnyebb az áldozatvállaláson keresztül kapcsolódni, mert többnyire csak azt ismerjük belőlük, és mert az évszázados tiszteletük is ezt hangsúlyozza.

Akkor térjünk egy kicsit vissza a szenttisztelet történeti alakulásához! Hogyan mozdult el az életáldozat kultusza a példaértékű élet kultusza felé?

K. G.: Ritkán hangsúlyozzuk, de a szentté avatásoknak lelkipásztori célja van: egy-egy korszak és közösség példaképet állít maga elé, és ez kell is, hogy mindig aktuális legyen. A már említett vértanúk, remeték, püspökök, rendalapítók, királyok–hercegek–hercegnők által megtestesített életeszmény követhetősége koronként változott, ma például egy Szent Margit – apácává lett királylány, aki hóban-fagyban dolgozott, és meghalt huszonnyolc évesen – már nem biztos, hogy korszerű példakép lenne. A 16. században Avilai Szent Teréz szintén apáca, mégis több aktuális vonással: arra példa, hogy hogyan lehet humorosan, örömmel, vidáman szolgálni Istent és az embereket. Az ő áldozata például egy derűsen Istennek átadott élet, és nincs benne az életet fölemésztő áldozat. Ezeknek az aktuális eszményeknek két fontos rendeltetésük van: egyrészt az életáldozat szentjei mindig meg tudják vigasztalni a szenvedő embereket. Másrészt ezek az eszmények „velem lehetnek” úgy is, ha én nem tudok mindenben olyanná válni, mint a példaképem. 

Az olaszoknál tapasztaltam ezt. Rajonganak a szigorú, aszketikus Pio atyáért és a szegénységet minden elé helyező Assisi Szent Ferencért, miközben élik a maguk hétköznapi életét. 

Ez nem ellentmondás, csak egy másfajta, reálisabb viszonyulás.

Milyen modern példák állnak a hívek előtt?

K. G.: Carlo Acutis például a lelkes, elkötelezett életével lett szent, és az imént említett Bódi Magdi is sok olyat tett a vértanúsága előtt, ami követendő példa. Az életszentséget az úgynevezett hősies erénygyakorlás, még egyszerűbben a szeretetgyakorlás alapján vizsgáljuk. 

Mikortól hősies az erénygyakorlás?

K. G.: Hősies az, ami átlagon felüli, amiben megjelenik önmagunk felülmúlása, mai kifejezéssel a nagyon eredményes személyiségfejlődés. Az életszentség mélyebb valóságát a 20. század kezdi el fölfedezni: a második vatikáni zsinat tette ismét elsődlegesen fontossá, hogy a szent nem attól szent, hogy áldozat, hanem attól, hogy Istenhez tartozik, és ez észrevehető, sőt sugárzik róla.

Az Alapítvány névadóját, Mindszenty bíborost is gyakran úgy emlegetjük, mint „fehér vértanút”, ebben is az áldozat, a vértanúság dominál. Pedig pont a 20. századi ideológiák megengedhetetlen erőszakával szemben föllépve lehet példakép.

N. B.: Sőt, Mindszenty bíborosnak az utolsó szó jogán elmondott beszéde úgy kezdődik: „Ma reggel ez az imádság jött az ajkamra: Da pacem Domine in diebus nostris, in diebus istis! – Uram, adj békét ezekben a napokban! Nem a közeli vagy távol-jövőbe, hanem érdekes, ez az ősi imádság azt mondja: ezekben a napokban. S ezt a békét én kértem az én Egyházamnak, amelynek szeretetét elhoztam ide is. Ezt a békét kértem a magyar államnak, amely iránt való engedelmességemet megmutattam; s ezt a békét kérem a magam lelkének is.” Róla sem az jut tehát eszembe elsősorban, hogy áldozat volt – holott rengeteg veszteség volt az életében –, hanem hogy a szentekhez hasonlóan „odaátról”, az Istennel megvalósuló egység felől nézte a sorsát, és még a vádlottak padján is úgy tekintett magára, mint aki lelkipásztorként az övéi között van. 

K. G.: És pont ez a kereszténység lényege! A szeretetgyakorlás, amelynek gyümölcse az egység. 

Ebben a világban csak magammal és másokkal tudok egységre jutni, de rajtuk keresztül és odaát majd Istennel is teljes egységre juthatok. 

N. B.: És még a szentek sincsenek életük minden percében egységben Istennel.

K. G.: Nem születünk szentnek, de szentté válhatunk, és utána pont olyan hullámzó valóság lesz ez is, mint minden az életünkben.