A téli olimpiák filmlegendái – három igaz történet, ami mítosszá vált
Az olimpiai láng fellobbanása érmeken és rekordokon túl botrányokat is hoz, hősöket szül. A kilencvenes években a Jég veled! című vígjáték tette még feledhetetlenebbé a jamaicai bobcsapat téli olimpiai debütálását. Alig egy évtizede a gipszkartonozóból lett brit síugró, Eddie, a sas története csalt mosolyt és könnyeket azok arcára is, akik addig nem ismerték (mindkét említett film sztorija 1988-ból való). Tonya Harding és Nancy Kerrigan amerikai műkorcsolyázók 1994-es, vérre menő rivalizálását pedig az Én, Tonya című dráma idézi fel. A három film más tónusban, de ugyanarról mesél: hogyan lesz az ötkarikás álomból mítosz.
„Hideg fenekek” a trópusokról
A Jég veled! (1993) címe csak nálunk hangzik így, szinte minden ország másképp fordította az eredetit (Cool Runnings = Hűvös futamok, de a „cool” menőt is jelent). A film Csehországban és Szlovákiában Kókuszdiók a hóban, Lengyelországban Reggae a jégen, Romániában Szánkó a homokban, Norvégiában Hideg fenekek, Franciaországban Raszta rakéta címen futott. Azaz csúszott. Bemutatásakor a Walt Disney legnagyobb bevételt hozó élőszereplős filmje lett.
A jamaicai négyesbobcsapat 1988-as calgary-i téli olimpiai bemutatkozása valóban ikonikus pillanat, noha a – valóságban katonákból, nem civilekből – álló csapat baleset miatt végül nem fejezte be a futamát, úgy tolták be a bobot a célba.
Emiatt hivatalosan kizárták őket a versenyből, de ezt a népszerűtlen döntést többek között II. Albert monacói herceg fellebbezésére később hatályon kívül helyezték.
Érdekesség: az első trópusi éghajlatú nemzet, amely részt vett téli olimpián, nem Jamaica volt, hanem 1972-ben Fülöp-szigetek. Két alpesi sízőt indítottak, akik unokatestvérek voltak, de mindketten ugyanannál az új-zélandi örökbefogadó családnál nevelkedtek. Versenyzésüket a svájci kormány támogatta egy tehetségkutató program keretében. Ben Nanasca férfi óriás-műlesiklásban a 42. helyet szerezte meg, a szlalomversenyt nem fejezte be. Juan Cipriano egyik számban sem ért célba, de ő is ott volt Sapporóban.
Szerencsetojások, John Candy búcsúja
De vissza Jamaicába, azaz Calgaryba! A Jég veled!-ben – amely filmet komoly hangvételű drámának tervezték, csak időközben alakult vígjátékká – az egyik szereplő minden verseny előtt elővesz egy főtt tojást, amit szerencsetojásként emleget, és amit meg kell puszilni, hogy szerencsét hozzon. A Sanka Coffie-t alakító Doug E. Doug 2015-ben elárulta, hogy még mindig őrzi a forgatáson használt gumitojásokat.
Ő azért is lehetett ott a filmben, mert hiába kérték fel a főbb szerepekre Eddie Murphy-t, Denzel Washingtont és Cuba Gooding Jr.-t, ők az alacsony gázsi miatt nemet mondtak.
Nem úgy John Candy, aki az edzőt alakította – az ő karaktere fiktív személy. Candy utolsó filmje volt ez, aminek még megérte a bemutatóját, pár hónappal később ugyanis az Elég a vadnyugatból! (1994) forgatása közben szívrohamban elhunyt. Kollégái már a Jég veled! forgatásán is aggódtak az egészségéért, ám ő a problémáit kedves, emberi viselkedéssel palástolni próbálta.
Az események és a belőlük készült film hosszú távon is inspirációt adott a trópusi téli sportolóknak. A jamaicai bobcsapat 1988 óta majdnem minden téli olimpián legalább egy versenyszámban elindult, kivéve a 2006-os torinói és a 2010-es vancouveri játékokat.
Istállóban aludt, kukából evett
Az Eddie, a sas (2015) című filmben nem véletlenül utal az egyik kommentátor a jamaicai bobcsapatra, hiszen a brit síugró, Michael Edwards („Eddie the Eagle”) is ugyanazon az olimpián indult síugrásban. Mindkét sáncon (70 és 90 méter) az utolsó helyen végzett, de már kijutnia is nagy dolog volt igazi outsiderként, komoly anyagi és szakmai háttér nélkül. Amatőr körülmények között készült, amiket maga finanszírozott alkalmi munkákból.
„Aludtam az autóban, tehénistállókban, elmegyógyintézetben. Ételt kapartam ki kukákból, és egész idő alatt azon gondolkodtam, a következő ugrás akár az utolsó is lehet. Meg is ölhettem volna magam” – mondta, utóbbit az autodidaktaként elsajátított veszélyes ugrástechnikákra értette. Nem volt egy olyan edzője, mint a filmben Hugh Jackman, több trénerrel is készült.
A vastag keretes szemüveget viselő férfi eredetileg sífutó volt, már az 1984-es szarajevói téli olimpiai csapatba is majdnem bekerült, aztán sportot váltott, mert a sípályás versenyzés még drágább volt, mint az ugrás.
A ’88-as záróünnepségen a NOB elnöke, Frank King így utalt Eddie-re: „Ezeken a játékokon néhány versenyző aranyérmet nyert, néhányan rekordokat döntöttek, néhányan közületek még sasként is szárnyaltak.”
Maga „a sas” pedig egy sajtótájékoztatón beszélt arról, miért válhatott sztárrá. „Azt hiszem, mindenkinek felnyitottam a szemét, milyen manapság a profi sport. Hirtelen jöttem, és megmutattam, milyennek kellene lennie – szórakoztatónak.”
A gipszkarton maradt, másik Eddie is szárnyalt
Eddie Edwards később jogi diplomát szerzett, de még 2019-ben is gipszkartonozóként dolgozott, akárcsak Calgary előtt. Több mint egy évtizedig ellenállt annak, hogy a történetét megfilmesítsék. A 2010-es vancouveri téli olimpián azonban fáklyavivőként ismét jelen volt. Sportolóként többet nem indulhatott, mert pont miatta szigorították a kvalifikációs szabályt, amit aztán nem hivatalosan „Eddie the Eagle Rule”-nak is elneveztek.
Ez nem változtat semmit azon, hogy a britek hősként kezelik, hiszen hatvan év szünet után juttatta ki a brit síugrósportot olimpiára – előtte utoljára 1928-ban St. Moritzban voltak jelen Percy Legard, a brit hadsereg tisztje révén. Ami a film hatását illeti: a dél-ausztráliai Adelaide-ben az egyik helyi ausztrálfutball-csapat, az Adelaide Crows zártkörű vetítésen mutatta be azt a hivatalos bemutató előtt. A vetítés utáni hétvégén az Eddie Betts nevű játékosuk szárnyakat kapott, szinte egyedül megnyerte a meccset. A helyi lapok szerint sosem volt olyan formában.
Rivalizálás vagy gyűlölet?
1994 januárjában Nancy Kerrigan műkorcsolyázót egy férfi bottal térden ütötte az amerikai bajnokság előtti detroiti edzésen. Az akkor készült híres felvételen Kerrigan sírva kérdezi: „Miért?! Miért?!” A támadás egy hónappal a lillehammeri téli olimpia előtt történt, az olimpiai csapatról annak az amerikai bajnokságnak az eredménye döntött.
Kerrigan a sérülés ellenére bekerült az olimpiai keretbe, és nagy riválisa, Tonya Harding is kvalifikálta magát, akinek a környezetéhez a nyomozás a testi sértés elkövetőjét kötötte.
Ami biztos: az elkövető kapcsolatban állt Harding volt férjével, aki részt vett a kitervelésben. Hardingról ez nem bizonyosodott be, ő „csak” az igazságszolgáltatás akadályozásában vallotta bűnösnek magát. Azt, hogy tudott volna a tervről, tagadta. A sportági szakszövetség mégis életre szólóan eltiltotta a műkorcsolyától – de már csak az olimpia után, amelyen ő nyolcadik lett, a sértett Kerrigan pedig ezüstérmes. A két sportoló közötti feszültség végig a média fókuszában maradt, a verseny az egyik legnézettebb téli olimpiai esemény lett az amerikai televíziózás történetében. A közvélemény személyes gyűlöletharcként kezelte a sztorit.
A történetben mindenki sérült
Az eseményeket feldolgozó Én, Tonya című dráma több, egymásnak ellentmondó verziót mutat be az érintettek eltérő vallomásai szerint. Főként a médiamanipulációról, a két nő közötti osztály- és imázskülönbségekről szól. Arról, hogyan lesz valakiből nemzeti bűnbak. Harding, aki az első amerikai nőként ugrott versenyen sikeres tripla axelt, bántalmazó családi közegből jött: édesanyja és volt férje is zaklatta őt. A kilencvenes évek bulvársajtója extrém módon démonizálta – osztályalapú, megjelenésalapú megjegyzéseket tett rá. Kerrigan volt a kontraszt: az elegáns, „amerikai álom” típusú versenyző, a támogatott, médiabarát sportoló.
A Hardingot megformáló Margot Robbie-t Oscarra jelölték, az édesanyát alakító Allison Janney el is nyerte a díjat. Robbie hónapokig heti ötször öt órát edzett a szerepre, de a legnehezebb elemekhez vizuális effekteket használtak.
„Tonya Harding óta tripla axelre csak hatan voltak képesek, ha találnánk is egyet, aki tudja, az az olimpiára készülne, és nem kockáztatná, hogy a film kedvéért megcsinálja” – mondta Tom Ackerley producer.
A színésznő a film forgatása előtt találkozott Tonya Hardinggal, aki kedves volt, felajánlotta a segítségét bizonyos technikák elsajátításában, de Robbie pont nem vitt magával korcsolyát. A sportjeleneteken viszont olyan keményen dolgozott, hogy végül porckorongsérvet kapott.
A bántalmazó anyát játszó Allison Janney története sem mindennapi: ő tinédzserkorában profi műkorcsolyázónak készült, ám 17 évesen egy üveg tolóajtó olyan súlyosan megvágta a jobb lábát, hogy majdnem amputálni kellett. „Eltalált egy artériát, elvágott egy ínt, és a vérem háromnegyedét elvesztettem” – ezért kellett feladnia az álmát.
Tonya Harding később rövid időre profi bokszoló lett, majd valóságshow-kban szerepelt – 2018-ban például a Dancing with the Stars-ban. Ugyanebben a műsorban, másik évadban Nancy Kerrigan is megfordult. Ő azonban a róluk szóló filmről kijelentette, hogy nem fogja megnézni: „Elég volt átélnem.”
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Háziasszonyok a jégen, sötét riválisok és mindent túlélők – a téli olimpiák emlékezetes hősei
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
