„Isten létezik, és nem én vagyok az” – Rómeó 8616 napja állt fel a gödör alján

Honnan származol, ivás szempontjából milyen háttér volt a szülőföldeden?

Erdélyi születésű vagyok, olyan helyről származom, ahol Magyarországnál is durvább mértékű az ivás. Az erdélyi kisvárosban olyan toleráns volt a közösség az ivással szemben, hogy azt tartották betegnek, aki nem ivott, kérdezték is: beteg vagy, hogy nem iszol? A cirkuszolás, a válás mindennaposnak számított, és a korai ivás magától értetődött. Nekem már 12–13 évesen alkoholmérgezésem volt. „Nagyfiú már, öntsél neki is” – ilyen visszás szlogenek voltak, melyhez az anyák és apák is asszisztáltak. Azóta sem változott sokat a helyzet, ennek talán történelmi háttere is van. Az én ivásomhoz biztosan köze van a sok, iskolában elszenvedett traumának, vagy a lányokhoz való kapcsolódásom nehézségeinek. Vegyes társadalomban éltem, ám soha egyetlen román lánynak a kezét sem fogtam meg, nem tudtam hozzájuk kapcsolódni. Kisebbségi létben, diktatúra alatt, rengeteg frusztráltsággal éltem, a személyi igazolványomba megjegyzésként volt beírva: „magyar”. 

Édesapád is alkoholbeteg volt, és gyerekként haragudtál rá. Nem tartottál az italtól?

Édesapám 59 évesen halt bele az ivásba. Gyerekként nem haragudtam rá, nekem ez volt a normális, a szomszéd apukája is ivott, meg az összes osztálytársam apja, kivételes volt az olyan család, ahol nem ivott valaki. Nem is tudtam akkor, hogy miben élek, évtizedekkel később kezdtem el ezzel foglalkozni. Apám soha nem volt agresszív, ő az elhanyagolással bántalmazott. Nem érdekelte, hogy mi van velünk, mi volt az iskolában, voltunk-e egyáltalán iskolában, ki az a lány, aki felbukkant mellettem. 

Gondoskodott róla, hogy meglegyen az ő „betevője”, aztán lefeküdt aludni. Az alkoholizmus a teljes életét kitöltötte, dugdosta az italt, szervezte a fogyasztását, pénzt kerített rá, nem maradt energiája a gyerekeire. 

Emlékszem egy estére, amikor öcsémmel voltunk ketten otthon, apám hazajött, leült enni, furcsán viselkedett, azután belebukott arccal a bablevesbe. Úgy húztuk ki, hogy ne fulladjon bele, és nem tudtuk, hogy ez a részegség. Volt, hogy megittuk az italát, amit a ház mögötti méterfába dugdosott, aztán mi rúgtunk be, hogy Apa ne találja meg, és ne veszekedjenek Mamikával. Mindig azt mondtam, hogy nem leszek olyan, mint apám, de én nála is rosszabb lettem.

Mit adott meg az alkohol, amit más nem? 

A tompulást. Hogy ne érezzem az elhanyagoltságot, a szegénységet. Hárman voltunk fiúk, és ha valamelyikünk bement a városba, akkor ő vette fel a jó nadrágot. Most is szívesen veszek az unokámnak második cipőt, legyen neki több… De nemcsak a szégyent nem tudtam elviselni, a jó érzéseket sem. Csak alkohollal. 

Kép

Rómeó alkoholbetegként és ma – Forrás: Vig Rómeó

A házasságodról sokáig azt mondtad, hogy csak egyszer bántottad a feleségedet. 

Egyszer ütöttem vissza, miután ő megütött, de ma már tudom, hogy igazából mindennap bántottam őket. Szavakkal, lelkileg, elhanyagolással… Állandó részegséggel. A fizikai bántást követően a 120 beígért „elhagylak” után tényleg elhagyott. Ez volt az ő mélypontja, akkor döntötte el, hogy kilép ebből. Addig erősen benne volt a megmentő szerepben, és működött a kapcsolatunk beteg dinamikája. Én csináltam a hülyeségeket, ő meg megmentett, kitalált valamit. Ma tudom, hogy minél hamarabb hagyott volna el, annál hamarabb tudtam volna szembesülni a hibás döntéseimmel. Amikor ez lejátszódott, én természetesen még este visszamentem inni, ahol a piások vigasztaltak. „Netörőggy vele”, „Biztos egy másik pasihoz megy”. 

Hogyan éltél ebben az időszakban?

Láttam a szemén, hogy a feleségem végleg döntött. 12 éves házasok voltunk. Én éreztem, hogy ha ő elválik, akkor nekem végem lesz, igazából mindenben rá támaszkodtam. Olyan voltam, mintha a másik gyereke lettem volna, mindenre képtelennek éreztem magam, elesettnek, és hogy ő most elhagy a nagy bajban: így akartam akkor érezni. Este későn, amikor hazamentem, teljesen ki volt pakolva a lakás. Évek múlva tudtam meg, hogy a sógoromék segítettek neki. Amikor éjjel hazamentem, csak egy matrac volt a sarokban, ami azért volt furcsa, mert nem volt olyan matracunk, hanem ő szerzett egyet, és otthagyta nekem. 

Olyan lettem, mint egy hajléktalan, annyi különbséggel, hogy volt egy fűtetlen, kivilágítatlan hajlék, ahova este hazamehettem. Egész nap az utcán bódorogtam, kéregettem, hihetetlen tehetségem volt, hogy lenyúljam az embereket, megsajnáltassam magam.

Bárkihez odamentem, hogy mi ismerjük egymást, kértem ötszáz forintot a gyereknek csokira. Nekem elég volt egy ötszázas, elmentem a kocsmába és manipulálni kezdtem a kocsmárost, hogy írjon listára, és majd holnap behozom a pénzt. Ha ez nem ment tovább, kerestem egy másik kocsmát. A legeslegvégén a kétszáz forintos bort ittam a boltokból, ezekkel a löttyökkel fejeződött be az én alkoholista pályafutásom.

Az állásoddal mi lett?

Az alkoholista kiváló munkaerő, jól manipulálható, rávehető mindenre, kevés pénzért sokra fogható, sokat dolgozik, hogy kompenzálja a kimaradásokat meg a munkahelyi ivást. Elégedettek voltak a munkámmal, de amikor eldurvult a helyzet, kidobtak. Legtöbbször hétfőn nem tudtam bemenni dolgozni, kedden pedig úgy érkeztem, mintha mi sem történt volna. Azzal küldött el a főnököm, hogy elmondta, elégedettek a munkámmal, de kiszámíthatatlan vagyok. „Kezdjél magaddal valamit” – szólt, és tudtam, hogy az ivásra gondol. Soha senki nem mondta ki egyenesen, hogy az ivás a probléma, valami beteg álszemérem még a háziorvosomat is visszatartotta ettől. Két hónappal ezután értem el a mélypontot, csőlátásom lett, minden csak a pia után következett, csak az alkoholon át láttam a világot. Már nem számított, hogy ki hagy el, mit vesztek, az se, hogy milyen nap van. Volt olyan, hogy feküdtem a szobában, és csak behúztam a sötétítőt. Végül fizikálisan is rosszul lettem, innom kellett ahhoz, hogy inni tudjak, ellazuljon a torkom. Liftezett bennem az ital, tiltakozott a szervezetem.

Kilencéves lányod hogyan élte meg ezt az időszakot?

Vikici nem értette, hogy Apa bajban van, hogy beteg, ő akart találkozni velem, bár nekem nem volt türelmem ahhoz, hogy egy gyerekkel játszak. Elvittem a játszótérre – ingyen volt –, épp a drótpályán siklott le, azután kérdezte, hogy kaphat-e egy fagyit. Egyáltalán nem volt pénzem, elvonásban voltam, másnapos voltam, mondtam, hogy nincs egy vasam sem. Szétszakadt a szívem, de ő lazán előrukkolt azzal, hogy az anyja adott pénzt fagyira, neki van. Nem az jutott eszembe, hogy de jó, mégis fagyizhat, hanem beindult az alkoholista verklim, mindenen keresztülverekedte magát, és elkezdtem meggyőzni, hogy adja kölcsön a pénzt, azzal tud nekem segíteni. 

Amikor a zsebembe került a pénz, rögtön visszavittem az anyjához, alig vártam, hogy megszabaduljak a gyerektől, és rohantam a kocsmába. 

Nekem a fagyipénz elég volt arra, hogy megindítsam az ivást, majd megszerezzem a kocsmáros bizalmát, és a többit felírja nekem, biztosítva volt a délutánom. Bujkáltam azok elől, akiknek tartoztam.

Amikor elértél a gödör aljára, kit hívtál fel?

Azt a doktornőt, aki előtte is próbált már kezelni. Szereztem pénzt, és felutaztam hozzá Budapestre. A szemembe mondta, hogy se orvosként, se emberként nem tud nekem segíteni, de más sem. Hirtelen kijózanodtam mentális értelemben, amikor elmondta, hogy nagyjából egy évem van hátra ezzel a sebességgel. Ezt addig senki nem mondta ki, a háziorvosom azt javasolta, hogy igyak kevesebbet. De nem tudtam kevesebbet inni. Az emberek erkölcsi kategóriába soroltak, nem betegként tekintettek rám. Az voltam csupán, amit elmulasztottam, amit tettem, amit okoztam. 

A doktornő megadta a Szigetvári Addiktológiai Osztály telefonszámát. Hogyan tudtál ebben az állapotban oda lejutni?

Nem tudtam volna. Elhanyagolva, figyelmen kívül hagyva éreztem magam megint, amikor a telefonnál ülő addiktológus orvos azt mondta, hogy nem tudnak rögtön fogadni, igyak még két hétig, aztán szeretettel várnak. És letette a telefont. A bátyám segített, magához vett, pedig már rengeteg lehetetlen helyzetbe hoztam a testvéreimet, és pizsamát, higiéniai eszközöket vett nekem. Két hetet kellett várni a felvételre, én addig is ittam, ahogy az orvos a telefonban mondta. A bátyám levitt autóval Szigetvárra, de én útközben is ittam, innom kellett, úgy tudtam csak bemenni.

Milyen mondatok indítottak el fölfelé? Van varázsige?

Nekem az segített igazán, amikor szembesültem vele, hogy nem én vagyok a világ legaljasabb embere. Azt gondoltam, hogy soha senki ilyen disznóságokat nem csinált, mint én, de egy szobában voltam egy sráccal, aki nyolc évet ült börtönben, és Szigetváron kijózanodott. Volt egy nő, aki öngyilkossági szándékkal kútba ugrott, de nem fulladt meg, csak a csontjai törtek. Neki volt legmélyebben a mélypontja… Hogy sokan vagyunk, de én kiválasztott vagyok, mert megmenekülhetek: ez erőt adott. 

A 24 óra jelmondata, tehát hogy csak egy napot kell uralkodni a sóvárgáson, rám is van tetoválva. Egy napot, bármilyen pocsék is, mindig ki lehet bírni. Ma nem iszom, a holnap pedig már egy másik nap.

A visszatérés a hitembe is segített, hiszen vallásosan neveltek, és én hittem Istenben gyerekként. Később eltávolodtam tőle, mert azt hangoztattam, hogy ha lenne Isten, nem hagyna engem elveszni. Mintha áldozat lennék, és én semmit sem tettem volna azért, hogy mélyre süllyedjen az életem. Az orvostudománytól vártam a megoldást, gyógyszertől, infúziótól, és végül tényleg az orvostól kaptam választ: a belgyógyász főorvos elküldött imádkozni, és a pszichológus is az istenkapcsolatomról beszélgetett velem. Abszurdnak tűnt, hogy miképpen segít ez, de ez volt a legtöbb, amit kaphattam. Rájöttem, hogy Istenről két dolgot kell tudnom: hogy létezik, és hogy nem én vagyok az.

Hetente kétszer most is eljár beszélgetni?

Ma már azért megyek a közösségbe, mert nem kell mennem. Szabadságom van dönteni. Itt válaszokat kapok, ventillálni tudok, és már én segítek másoknak, nekem is van szponzoráltam, miközben van saját szponzorom is. Nagy örömmel tölt el, hogy valakit vezethetek az úton, hogy valaki felnéz rám, ez óriási érzés, és az, hogy visszakerültem a megbízható emberek táborába. A lányommal sikerült rendezni a kapcsolatunkat, de a múltat nem dolgoztuk fel, nem beszélünk róla, ő kitér előle. Szeretném neki megmutatni ezt az írást.

Elérkezett az ősz utolsó hónapja, és ezzel együtt a Száraz November. Ebben a hónapban olyan cikkeket gyűjtünk össze, amelyek megmutatják az szerhasználat mögötti embereket, érzéseket, küzdelmeket, és motivációt adnak azoknak, akik új útra lépnének. 
Novemberben a hónap témája: Száraz November 
Kapcsolódó cikkeinket itt olvashatjátok.